Tűkön ülve Április 22, 2007
Posted by Réka in könnyed.add a comment
Na nem szó szerint, haha. Csak úgy jelképes értelemben, mindjárt meg is magyarázom, miért, de csak néhány bekezdéssel lejjebb.
Csütörtök óta (ma vasárnap van) nem is tudom mi ütött belém, olyan jó kedvem van. Csongor ablakában ülve rájöttem fontos dolgokra. A gondolataim a szerelem, a tökéletesség és a sors körül forogtak.
Olyan szép volt a naplemente, hogy sírni tudtam volna. Olyasmik jutottak eszembe, hogy nem részleteikben kell látni a dolgokat és embereket, hanem teljességükben, az egész mivoltukat kell szemlélni. Akkor ráébredhetünk, hogy egy jelenségnek mi a lényege, egy embernek mi az esszenciája és akkor talán azt is észrevesszük, hogy mi a szerepe az életünkben és milyen közös sorsunk van vele. És elkezdtem tisztán látni a dolgokat és azoktól, amiket megláttam, ritka béke és boldogság szállt meg. Tehát valószínűleg minden rendben van és minden a lehető legjobb úton halad.
Néha, egy rövid időre kitisztul a látásom.. Ennek az érzésnek a leírására egy idézetet fogok használni Richard Bach Running from safety című könyvéből.
“Időről időre tudom, hogyan működnek a dolgok, miért vagyok, ki vagyok, hol vagyok, mi megy. Persze szavakba nem foglalhatom. Inkább érzem. Érzem, hogy ez az, amit akartam. Rohanni szeretnék ilyenkor. Azt sugallja a levegő: ma valami történni fog! Valami erős, hatalmas történik! És amennyire tudom, a valami igazából soha nem történik meg, bár a levegőben ott van ez az érzés. Van ott kint valami, olyan, mintha kiáltanának, hívnának. Valami vonz.”
Néha, éber hajnalokon, csendes délutánokon vagy légies éjszakákon ilyesmit érzek én is. Tudom, miért vagyok itt a világon és hová tartozom. Tudom, mi fog történni és hogyan. Minden kitisztul és úgy érzem, egy érzés hív, szólongat. Úgy vélem, ezekért a ritka órákért éri meg igazán élni. Nem tudom, mindenkinek szokott-e ilyenje lenni és vajon világosan írtam-e le ezt a hangulatot, amely tulajdonképpen leírhatatlan..
Visszatérek hát a hét eseményeire.. Pénteken nagyon rosszul éreztem magam, olyan feleslegesnek és tehetetlennek! Sírtam is, mert nem tudtam rájönni, hogyan tovább és mit tehetnék. Az a baj, hogy minél többet tudok meg róla, annál bizonyosabb leszek abban, hogy rá van szükségem, de arról korántsem vagyok meggyőződve, hogy neki is olyan jó lenne-e velem. Mindegy, ezeken csak pénteken tudtam keseregni. Aztán Czapi és Csongor teletömtek kajával meg felvidítottak, úgyhogy azóta rendben vagyok.
Hétvégén szépnek láttam a világot, de még mennyire! Most éppen hiszek magamban és abban, hogy tudok tenni dolgokat. Kihasználom azt a kis időt, ami a következő előrelátható találkozásunkig van hátra, ez körülbelül egy hónap. Addig még magamba szállok, jobban megismerem magam, mert van miről töprengenem. Nem is olyan sok az a hónap vagy kettő, ha belegondolok, mennyi tevékenység vár rám.
És azért ülök tűkön, mert alig várom, hogy újra láthassam. A gondolatra, hogy újra testközelben legyen, már buborékok vannak a gyomromban és ez kifejezetten jó érzés. Már nem is félek tőle, mert látom, hogy ő is ember. Ugyan egy-két apró részlettől eltekintve még mindig nem vettem észre, hogy mik a gyengeségei, félelmei és mikben szorul támogatásra, mikben bizonytalan, mert teljesen kiegyensúlyozottnak és erősnek tűnik, de valószínűleg csak kifelé mutatja ezt. Mindenkinek van egy másik, gyengébb oldala, csak valaki megmutatja, valaki nem. És azok az emberek érdekesebbek tudnak lenni, akiknek a belső élete nem nyitott könyv. Nem is tudom, miért voltak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy mit mozdított meg bennem ő. Elég egyszerű rá a válasz.
De talán túl sokat írok róla meg hogy miket gondolok vele kapcsolatban. Ez nem valami érdekes más emberek számára. Mindegy, elsősorban azért van a blogom, hogy itt kiírhassam magamból, ami felgyülemlett. Úgyhogy, ez egyfajta gondolatcsapolás vagy “agyhánytatás”.
Jó, inkább megfogadom, hogy majd csak akkor írok róla valamit, ha tényleg lesz is némi fejlemény. Például amikor legözelebb látom. De jó is lesz.
Persze meg is szeghetem ezt a fogadalmat, de csak ha nagyon nem bírok magammal.
Napsütés Április 14, 2007
Posted by Réka in zaklatott.add a comment
Süt a nap és én boldog vagyok, de nem igazán értem, hogy miért, mert semmi az égvilágon nem oldódott meg, sőt eléggé elkeserítő és bonyolult a szituáció. De azért jó kedvem van, mert miért ne. A napsütés eléggé morbid látvány, amikor bennem világok háborúznak egymással.
Czapi éppen most próbál Dunaújvárosban a Mizantrop zenekarral. Már majdnem teljesen biztos, hogy ő lesz az új énekesnőjük és lehet, hogy ma már felvételek is készülnek.
A Morcheeba Who can you trust? albumát hallgatom, ami eléggé elborult és passzol a mai érzelemvilágomhoz. Most szívesen lennék valami megváltoztatott tudatállapotban.
El kellene mesélnem, mi történt tegnap. Voltam este a Telekiben, mert Czap csendesülős bulit szervezett. Matracokon ülő emberek, halk zenélés, gyertyafény, füstölő, tea. Nagyon-nagyon jó volt. Egészen jól éreztem magam, mert külsős létemre sok embert ismertem ott és mindig akadt beszélgetőpartnerem. Úgy volt, hogy Czapi vagy Csongor szól majd neki, hogy jöjjön el ő is, de aztán jobbnak láttuk, ha nem lesz ott. Aztán persze mégis ott volt és tényleg csak egészen véletlenül. Egy régi osztálytársával futott össze, aki szólt neki a csendesülősről, így eljött. Basszus, ehhez elég sok véletlennek kellett egybeesnie, de végül örültem. Czap odahívta beszélgetni, aztán jófej módon engem is bevont a társalgásba, aztán mégjobbfej módon elvonult valahova máshová. Nagyon jót beszélgettünk és most direkt rengeteg dolgot meséltem, nehogy azt higgye, hogy szűkszavú vagyok. Azt hiszem, a zenéről, telekisekről meg a közös ismerőseinkről folyt főleg a beszélgetés. Egyszer-kétszer kiment valami miatt, de aztán mindig visszajött és csevegtünk tovább. Tele vagyok pozitív előérzetekkel és szerintem most minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna.
A csendesülős nyolcig tartott, mivel akkor zár a suli. A népszerűbb alakok a Pince nevű sörözőben folytatták társasági életüket, így ő is. Kétszer is megkérdezte, hogy én Csongorékkal leszek-e és ha igen, akkor mit csinálunk majd és hol leszünk. Én meg csak valami olyasmit feleltem, hogy biztos velük leszek és valószínűleg sétálunk és felmegyünk Csongorhoz enni. Aztán kicsit később megkérdezte, hogy én nem megyek-e a Pincébe inkább. Mondtam, hogy nem (!!!), mert nem ismerek sok telekist azok közül, akik ott lesznek. Erre ő javasolta, hogy menjek el és bővítsem telekis ismerőseim számát. Én meg elintéztem egy kedvetlen inkább nem-mel és valaki mással kezdtem el beszélgetni.
Az a baj, hogy csak körülbelül egy óra múlva esett le, hogy mi volt ez és mit hagytam ki. Nem is értem magam, egyáltalán nem értem, miért csináltam ezt. Mintha nem is én lettem volna, vagy nem tudom. Bár biztos nem mertem volna elmenni, mert tényleg senkit nem ismertem volna rajta kívül, de éppen ez lett volna az ideális helyzet számomra, mert ő hívott el és kénytelen lett volna egész este velem beszélgetni… Ha nem is mertem volna elfogadni a hívását, azért kedvesebben is visszautasíthattam volna. Elég nagy barom vagyok. De nyilván ennek így kellett lennie, bár még nem látom az okot és a célt.
Végre történt valami olyasmi, amire vártam, valami előrelépés, valami kedvező fordulat, én meg észre sem vettem. Amikor kiment a teremből, akkor már derengett, hogy valamit elcseszhettem, de nem láttam világosan. A hideg esti levegőtől persze kitisztult a látásom és tudatosíthattam, hogy tényleg az a fajta ember vagyok, aki unos-untalan a saját blodogsága útjában áll. Majd meglátjuk, mi lesz… nagyon remélem, hogy láthatom még a közeljövőben. Elvégre arra sem számítottam, hogy most ott lesz a Telekiben. Ki tudja, mikor botlunk megint egymásba?
Van egy dilemmám is még ezzel kapcsolatban, de azt majd valamikor máskor mesélem el, mert kicsit felesleges egyelőre ilyenekről gondolkodnom, főleg, hogy ekkora tehetséggel rontok el mindent.
Most haragudnom kellene magamra, de nem igazán vagyok rá képes. Valószínűleg azért, mert furcsamód kellemes megérzéseim vannak és ennek valószínűleg így kellett történn
Újra én Április 11, 2007
Posted by Réka in filó.add a comment
Már szerencsére nagyjából helyrejöttem a tegnapi világvége-hangulatomból. Ha eddig nem adtam meg magam a bánatnak, akkor most sem kellene, mert valószínűleg nem változtat semmin. Amúgy meg az élet megy tovább. Próbálok visszatérni ahhoz a derűs, kiegyensúlyozott személyiséghez, aki az ő megismerése előtt voltam.
Minden nagyon rendben volt a pesti utazás előtt és nem hagyhatom, hogy egy ilyesmi tönkretegye azt, amit rengeteg munkával építettem fel.
De szerencsére észrevettem magamon a fejlődést: korábban az ilyen kudarc-élményen napokig zokogtam és átadtam magam az önsajnálatnak, de ez ma már lehetetlen. Tegnap éjjel csak feküdtem az ágyban és próbáltam sírni vagy sajnálni magam a történtek miatt, de nem ment. Ez mindenképpen pozitív dolog, mert tudom, hogy az nem segít senkin, ha állandóan sír, jajveszékel és kárhoztatja magát a történtek miatt. Remélem, hogy nem azért vagyok képes ilyen higgadtan tűrni mindent, mert esetleg kihaltak belőlem az érzések. Nem tudok hullatni egyetlen könnyet sem; sem a régóta tartó magányom miatt, sem amiatt, hogy egyelőre csődöt mondtam valakinek a meghódításában. Mindegy is, én most már nem akarok meghódítani senkit, mert rohadtul elegem van belőle, hogy én rohangáljak állandóan mások után. Majd csak olyanoknak próbálok tetszeni, akiken látom, hogy mutatnak valami érdeklődést.
Mindennek ellenére bevallom, hogy érzek fájdalmat és némi keserűséget is, szóval nem lettem teljesen érzéketlen, de minden fájdalom olyan tompa, sőt unalmas. Már unom a szomorúságot, mert bőven volt benne részem életemben, de mára ez egy teljesen közömbös és jelentéktelen érzés. Régebben a fájdalomból táplálkoztam és még kerestem is, mert erőt meríthettem belőle. Most már egyáltalán nem nyújt semmit, bánat helyett inkább az elmélkedést választom.
Amikor nem blogbejegyzést írok, olyankor ülök az ablakban és figyelem a naplementét, már amennyi látszik belőle. Oroszt is tanulok, nem nagy kedvvel. Olvasok is, mert az fontos ilyenkor. Megannyi építő jellegű elfoglaltság.
Szívfájdalmak ellen Beck Sea Change c. albumát hallgatom. Mindig belegondolok, hogy ő egy tízéves kapcsolat befejezése után írta ezt a csodálatos lemezt és hogy nekem mennyivel könnyebb, mint neki. A dalszövegek amúgy egytől egyig illenek az én hangulatomra is. Nagyon sokat ad a gondolat, hogy ő egy évtizedes szerelem vége után is talpra tudott állni és mára már boldog ember.
A másik kiapadhatatlan erőforrást a barátaim nyújtják. Akármi történik velem, barátaim mindig lesznek és ez végtelenül megnyugtató. Nem is látom értelmét a küzdésnek vagy a segélykiáltásoknak, mert a derű mindenre orvosság.
Nagyon jó, hogy van, aki emlékeztessen rá: mindig az történik velünk, amire nekünk a leginkább szükségünk van. Ha ebbe belegondolok, a félelem teljesen megszűnik és a fájdalom is enyhül.
“Put your hands on the wheel, let the golden age begin… Let the window down, feel the moonlight on your skin… Let the desert wind cool your aching head, let the weight of the world drift away instead. Oh, these days I barely get by and I don’t even try…”
Ezt hallgatom: [Beck - The golden age]
