Let the golden age begin!

Ezt most a testvérem számítógépéről gépelem, mert az enyém valószínűleg tönkrement. Arra gondoltam, hogy ez egy jel. Mostanában nem töltöm túl értékes dolgokkal az időt. Leülök a számítógépem elé, majd egész napra úgy maradok. Oldalakat nézegetek, bekapcsolom az MSNt, játszom… és ma rádöbbentem, hogy ez mennyire undorít engem. Hogy az interneten éljük a szociális életünket. Hogy a játékok többségében virtuális életekkel kárpótoljuk magunkat mindenfajta élmények helyett. Én ezt nem annyira akarom már. Persze, valószínűleg gyenge leszek, megadom magam és semmi nem fog változni. De az jobb lenne, ha megkeresnének mindazok, akiknek mondanivalója van számomra. Ha felhívnának, akiket érdekel, hogy hogy vagyok. Ha valaki szeretne jobban megismerni, esetleg a társaságomra vágyik, azzal szívesen találkozom és beszélgetek órákig. De előre látom, hogy semmit nem fogok tenni.

Több délutáni borozgatás, rakparti virrasztás, éjszakába nyúló beszélgetés kellene. Több olvasásra, több versre, több gondolatiságra van szükésegem. Hogy azt mondhassam az életemre, értékes. Nem ér semmit, ha virtuálisan beszélgetek a barátaimmal; nem tapinthatom őket és nem láthatom, ahogy nevetnek. Nem ér sokat, hogy játékok függőjévé válok, ahol magamé helyett kitalált emberek életét teszem klasszá. Az enyém ettől nem lesz szebb és tartalmasabb. És milyen rég volt már, amikor egyedül vágtam neki a városnak (bármelyiknek) vagy a tájnak! Egyedül, az utcákat újraértelmezve… Vagy elhagyatott ösvényeken járva, felfedezve a vidéket.

Ez hiányzik. De legalább megint önmagam vagyok. Az igazi én. Mert szombaton most már tényleg feladtam ezt a szerelmet. Olyan elkeserítő éjjel volt. De ő mást szeret. Pedig olyan, mintha egymásnak lennénk kitalálva. És sírtam is érte, pedig mennyire kevés emberért sírtam csak eddig! Mindenkivel kapcsolatban kierőszakoltam már néhány könnyet magamból, de igazi sírás szinte soha nem jött. Most igen. Kár, hogy ő nem úgy gondolta, hogy tökéletesek lennénk együtt.

“The one you love is the one that should take you higher…”

Csak olyan szinten szenvedek a magánytól, hogy be kell látnom: egész eddig nem sikerült embert találnom, akinek a világa hasonló lenne az enyémhez. Aki úgy egészít ki, hogy mindkettőnk univerzuma megőrzi saját jellegezetességeit. Akit lehet úgy szeretni, hogy mindketten szabadok maradhassunk. Ez nekem még nem sikerült.

És most olyan érzéseim is vannak, mintha eltávolodtam volna az összes barátomtól. Ők mit sem változtak, csak én. De nem hanyagolom őket, csak akkor is máshol járok, amikor velük vagyok. De most már változni fog ez is. Mert a hiábavaló vonzalom és a viszonzatlan szerelem nagyon negatív változásokat szül bennem. Most már nem maradt senki nekem, akiről álmodozhatnék, ezért újra csak a tömény én maradt.

Jó lenne, ha olyan életet élhetnék, mint az Utas és holdvilág szereplői fiatalkorukban. Ahogy olvasom ezt a könyvet, érzem, hogy miért van körülöttem ilyen fájó üresség. A mai életből hiányzik a dráma, a mélység, a gondolatiság. És éppen azért, mert a technika vívmányai annyira leegyszerűsítették a világot és a kapcsolatokat. Tudom, hogy újra vissza fogok hanyatlani a gépek bűvkörébe és immár úgy, hogy gyűlölni fogom, amit teszek.

Sok emberrel voltam őszintétlen. Ezt utálom, de mindig beleesek olyan hibákba, melyeket megvetek. A legfontosabb egyelőre az, hogy Szandrával legyek őszintébb. Erre az döbbentett rá, hogy ma megemlítette: van valami gondja velem kapcsolatban, de nem telefonon akarja, hanem majd személyesen elmondja kb. egy hét múlva. Addig legalább van időm gondolkodni. Már a legszörnyűbb elméletek születtek meg bennem arról, hogy mit akar majd vajon mondani. De most majd őszinte leszek. És azt elárulta, hogy nem olyasmi, ami miatt vége lehetne a barátságunknak. Ez azért jó.

Most nem tudom, mit fogok tenni. Nincs annyira jó kedvem, de ez legalább már én vagyok és ez tényleg a saját szomorúságom, ami eltölt.