Let the golden age begin!

Nem nagyon bírtam révenni magam ma egy bejegyzésre, de aztán beláttam, hogy jó lesz ez nekem. Végülis csak így hajnalban tudok írni.

A blog nekem amúgy egyfajta terápia, mert nagyon jól esik kiírni mindent magamból, ahogy jön. Csak zavar néha, hogy mások is olvashatják. De mégis többet nyújt, mint egy titkos napló, mert tetszik, hogy azzal áltatom magam, hogy másokat is érdekelnek a vívódásaim. Tényleg vannak, akiket érdekel, de nekik személyesen is elmondom. Azért nem is tudja sok fontos ember a blog címét, mert úgyis mindent elmondok nekik. Így leírva meg nem is olyan szép szerintem semmilyen érzés, mint átélve. Nem is fogja tudni senki, soha teljesen átérezni azt, amire gondolok, miközben ezeket a bejegyzéseket gépelem. Egyrészt, mert nem tudok olyan érzékletesen fogalmazni, másrészt pedig szerintem nem sokan veszik a fáradságot, hogy teljesen megpróbálják beleélni magukat mindabba, amin én keresztülmegyek. Nem tudom most sem megértetni magam teljesen, de mostanában felfogtam mekkora a különbség aközött, hogy valamit csak úgy elolvasunk és áthalad az agyunkon vagy hogy bele is éljük magunkat valamibe. Gondolom, ez olyasmi ami másoknak természetes gondolat, csak nekem telt ilyen sok időbe, hogy erre rájöjjek.

De erre is megvan a magyarázatom. Nagyon korlátolt tud lenni a gondolkodásom, viszont nem szándékosan, csak nem veszem észre a legtöbbször. Ha valamiről van kialakult álláspontom vagy stabil véleményem, akkor arról már nem szoktam gondolkozni, ez a nagy hiba. Pedig jót tenne, ha belegondolnék minden más lehetőségbe, más nézőpontba is. De akármennyire is sokat elmélkedem, nem szoktam tudatosan elemezni a saját érzéseimet, tetteimet meg döntéseimet, pedig kellene, talán nem lennék ennyire labilis. És akkor hamarabb jönnék rá olyan hétköznapi felismerésekre, mint például, hogy valamit átélni és elolvasni korántsem hasonló élmény.

Ez akkor tudatosult elemi erővel, amikor néhányan írták a HotDog profilomhoz, hogy “átélték” vagy “átérezték” a profilomat és iszonyatosan jól esett, hogy valaki vette a fáradságot ehhez. De lehet, hogy csak úgy mondták. Én olyan gyakran lényegülök át más emberek szavaival, legyen az beszéd, profil vagy könyv… de eddig nem irányítottam ezt, csak néha jobban koncentráltam a szövegekre, néha kevésbé.

Ezentúl próbálok majd nagyon gyakran átélni olvasott és hallott dolgokat. De mondjuk ez lehet, hogy megerőltetné az idegrendszeremet (szörnyű, hogy amióta anatómiáról olvasok, azóta ezt a szót használom a lélek helyett!), úgyhogy majd csak mértékletesen teszem.

Viszont van egy területe az életnek, ahol eddig is állandóan eggyé váltam mindenkivel és ez a barátság. Amikor valakit már a legjobb barátaim közé sorolok, akkor olyan érzésem van, mintha egyek lennénk azzal az emberrel, nem két különböző. Olyankor el is felejtem, hogy van a test, csak azt érzékelem, hogy mintha a lelkeink (idegrendszereink :D ) összefonódnának valamelyest. Mintha átáramlanának a dolgok a másik emberből belém és fordítva is. Olyankor annyira bizalmas leszek, mintha magamban beszélgetnék. Kicsit visszatart a katarzistól a tudat, hogy a többiek nem biztos, hogy ugyanezt élik át, amikor én így érzek.

Tök fura, hogy mostanában a tudomány és a spiritualizmus ugyanannyira érdekel és ugyanakkora hatással vannak rám. Ezek klasszikusan egymás ellentétei, de szerintem nagyon is összeférhetőek és most olyan világkép van kialakulóban bennem, amely ötvözi a kettőt. Próbálom fenntartani az egyensúlyt, mert nem akarok földhözragadt, beszűkült materialista sem lenni, de nem szeretnék ájtatos szentlélekké válni sem. Annyira örülök, hogy mostanában kinyíltam a tudomány felé is, mert olyan, mintha egy új, eddig ismeretlen dimenzió nyílt volna meg előttem. Eddig csak a földtől elrugaszkodott dolgok tudtak rám hatni, de ez a lépés most nagyon nagy derűt lopott belém. Hogy olyasmi felé is tudtam nyitni, amelynek egész eddig nem jutott semmi szerep az életemben.

Tök fura ezeket ideírni, mert ezt sem sokan fogják így megélni velem együtt, ahogy olvassák. Pedig ez lenne a cél, nem? Hogy kis darabokat közöljünk az életünkből, hogy kicsit mások is a bőrünkben érezhessék magukat, de közben kiábrándító, hogy csak végigfut a szemük a szavakon, épphogy csak felfogják, egyetértenek vagy sem, aztán meg is feledkeznek róla. Nem azt kívánom, hogy mindenkit úgy lekössenek az én privát küzdelmeim, mint mondjuk egy jó sorozat, amin állandóan agyalsz, akkor is, amikor egy hete volt az utolsó rész… csak éljék meg, amit olvasnak. Mert ha nem, akkor nincs több értelme az egésznek, mintha minden nap táviratoznék az ismerőseimnek, hogy hogy érzem magam és éppen mi érdekel. Mint egy helyzetjelentés. Csak az marad meg bennük, hogy épp mi a bajom. Például ha olyasvalaki fog olvasni a tudományok iránti újkeletű szeretetemről, aki undorodik az ilyen jellegű dolgoktól, az szimplán hülyének néz majd vagy azt gondolja: oké, te tudod. Pedig milyen jó lenne átadni érzéseket arra a néhány percre is, amíg mások olvassák a szövegemet. Lehet, hogy nem is sejtik, hogy ilyenkor milyen mélyen belém láthatnának, ha akarnának.

Lehet, hogy egyáltalán nem volt helyénvaló ez a fejtegetés itt, mert többnyire hozzám közel állók olvassák a blogot, akikre biztos nagyobb hatást tesznek a szavaim, mint egy távirat. :)

Jaj, majdnem elfelejtettem visszautalni a címre, milyen pocsék prózaíró vált belőlem, nem mintha valaha is az igazi nagyságok közé tartoztam volna. :P Szóval, ami visszatértő, az az életkedv. Ez nagy szó! Hetekig nem volt bennem semmi motiváció… talán dátuma is van a rémálom kezdetének, mégpedig június 30. Már nem tudom, mit gondoljak a fejleményekről, de legalább újra van kedvem olvasni, filmeket nézni, zenét hallgatni, barátokkal értékesen tölteni az időt, sőt, talán tanulni is. El sem mondhatom, mennyire örülök, ahogy kis szikrák pattognak bennem és arra buzdítanak, hogy szívesen vigyek véghez ilyen-olyan tetteket. Ez a visszatérő. Hogy mozog és nem stagnál a bensőm, mint egy lavór víz, amiben leülepedett valami gusztustalan, lassú anyag.

Nem is tudom, hogy érdemes-e olyan célért küzdeni, amivel esetleg mások kárára leszünk. Sok ismerősöm, aki a modern civilizáció és az ahhoz tartozó gondolatok professzionális elsajátítója, azt mondaná, hogy csak akkor érek el valamit az életben, ha majd magamért küzdök és nem másokkal akarok jót tenni. De én ilyen szempontból a bibliai időkben élek, mégha sokszor nem is tűnik úgy, de rengeteget vívódom, hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen.

Az én helyzetemben a “mai gondolkodású” egyének már utálnák azt a lányt. De én képtelen vagyok, mert ő nem tudhatta, hogy bennem mi dől össze. Másrészt talán inkább szeretetet érzek iránta és szimpatizálok vele, mert boldoggá teszi őt, aki nekem a legfontosabb. Nekik így jó! És kedvem lenne megmondani neki, amikor arról faggat, hogy én mikor leszek boldog, hogy akkor, ha majd ő őszintén annak érzi magát és ezt elmeséli nekem. Ezt amúgy komolyan gondolom. Ha szeretünk valakit, akkor a boldogságát kívánjuk minden áron, nekem ez az alap. Ha már olyan önzők vagyunk, hogy “legyen boldog, de ne mással, hanem csak velem”, akkor az nem az a fajta szeretet, amit én átélni kívánok legalább egyszer az életben. Bár biztos sírnék, mert szomorú is lennék, de ha egyszer őszintén tudnék örülni annak, hogy ő mennyire boldognak és teljesnek érzi magát, akkor már megérte élni. Ezt biztos senki nem hiszi el, hogy mennyire komolyan gondolom.

Mióta ismerem azt a szót, hogy kompenzálni, azóta felismertem, hogy milyen sokszor teszem ezt. Az elmúlt hetekben is. És annyi mindenre jöttem rá, amikről nagyon szívesen beszélgetnék valakivel. Persze aki ezt meghallgatná, annak klasszikus lelki szemetesláda szerep jutna csak, mert ez az én megkönnyebbülésemre szolgálna. Nem is sírtam ki magam, amióta ez az egész történt. Azt hittem már, a nagy kompenzálás közepette, hogy sírni a gyengeség jele. Úristen, olyan lehettem, mint valami spártai neveltetésű férfiú, aki szerint csak a bénák sírnak. :( Á, de ennek már vége. És megint vannak barátaim! :)

Ez akkora bejegyzés lett, hogy előre (pontosabban utólag) bocs azoknak, akiknek végig kell olvasniuk! :) De annyira kívánkozott kifelé ez a sok gondolat! Nem muszáj ám elolvasni, csak meghánytattam egy kicsit az agyam! :D