Let the golden age begin!

Most nagyon hülye helyzetben vagyok. Semmi rendkívüli nem történt, úgyhogy felesleges élménybeszámolót tartanom és amúgy sincs semmi kedvem hozzá. Csak szokás szerint kavarognak bennem mindenfélék.

Néha teljesen idegen emberek nálam jobban meg tudják fogalmazni, amit érzek. Ezért nézze el nekem mindenki, hogy most két idézetet közlök.

“Nem tudom, mikor veszítettem el. Mikor tértem magamhoz. Vagy hogy valaha megvolt-e egyáltalán. Hogy valaha volt-e oszthatatlan. Hogy amit érzek, tényleg a hiány érzete, vagy tévedek, eleve félreértem az egészet, sosem volt semmi más, csak ez az űr és amit az egykor volt Egy, a visszaszerezhetetlen teltség fájdalmas nyomának érzek, az maga telt, gazdag és legfőképpen az egyedül valóságos. Hogy a hiány csak valaminek a rossz neve volna. És ne csodálkozzak, ha ezen a rossz néven szólítom és mégsem hallgat rá. Nem hallgat, nem tűnik el. Mozdulatlan, soha ki nem billenthető.”

“A fájdalom tanít meg az emberek között fennálló, megszüntethetetlen távolságra. Kimondom, hogy fáj, elhiszik, és elképzelt fájdalmamat a saját korábban érzett fájdalmaik emlékével hasonlítják össze, ezen az alapon próbálják csillapítani. Ezt hívják együttérzésnek, holott ha valamihez nem, egykori érzéseik emlékével éppen az én érzéseimhez nem lehet lejutni. El lehet vele jutni a szeretetig, el a tevékeny segítségig, mindenféle problémák megoldásáig, csak hozzám nem, ahhoz nem, amit én érzek. Amit éreznek, nem együttérzés tehát, hanem szánalom, sajnálat, szeretet, felelősségérzet, kötelességtudatból fakadó segíteni akarás, hívhatom, ahogy akarom, a lényegen nem változtat, az érzés magányos marad, arról, hogy mennyire fáj, nem alkothat fogalmat rajtam kívül senki.”

(Németh Gábor egyik regényéből)

Vannak olyan dolgok, amiket nem szabadna gondolnom és éreznem, de ennek ellenére mégis ott motoszkálnak bennem. Néha felszínre törnek, de általában elfojtom.