Let the golden age begin!

Megint elhanyagoltam egy csomó ideig ezt a blogolás dolgot, de most nem azért, mert nem volt miről írni. Tényleg sok az érdekesség itt mostanában, de ez csupa olyasmi, amiről itt nem szabad írni, bármennyire is szeretnék. Már kb. egy éve nem írok hagyományos naplót, papírra, pedig lehet, hogy kellene. De mindegy, mert ott sincsenek biztonságban a gondolataim. Nekem semmim nem titkos. Csak bánt, hogy állandóan burkoltan kell fogalmaznom, sőt, néha még azon is átsüt, hogy miről van szó valójában. Mit kell ilyenkor tenni? Elfojtani, természetesen.

Kár, hogy olyan vagyok, mint egy nyitott könyv. Aki szeretné, az tényleg mindent megtudhat rólam, elég kevés erőfeszítéssel. Itt ez a blog, aki ennek kideríti a címét, annak félig nyert ügye van. Ha pedig kérdeznek tőlem valamit, ösztönösen is válaszolok. Nem tudok nemet mondani, csak nagyon ritkán. Szeretnék kicsit távolságtartóbb lenni, olyan rejtélyes ember. Úgy képzelem, régebben olyan lehettem, mert akkor még sokkal több titkos részletem volt, amit nem ismertek az emberek.

Na jó, azért még most is akadnak rejtett tulajdonságaim és van egy része az életemnek, amit csak magamnak tartok fent. De most elég ebből a témából.

Gondolkozok néha azokon az embereken, akik valaha kiléptek az életemből. Most már jó érzésem van, ha eszembe jutnak, mert egyáltalán nem bánok egyetlen megszakadt kapcsolatot sem. Annak mindig megvan az oka, ha két ember eltávolodik egymástól. És általában megkönnyebbüléssel jár. Egy ideig mindig vergődök tehetetlenül, még sajnálkozok is, aztán persze rájövök, hogy van valami racionális ebben, ami nem szüntethető meg, legfeljebb csak elodázható a végtelenségig, de az senkinek vagy csak az egyik félnek nem jó. Ezt a témát is hagyjuk.

Most éppen ideges vagyok, mert sok olyasmi történt velem az utóbbi napokban, hogy valamit, ami számomra nagyon fontos, kívülállók értéktelennek, hiábavalónak minősítettek. Ez egyike az olyan dolgoknak, amiket leginkább gyűlölök. Őket is meg lehet érteni, ahogy reménytelenül próbálkoznak és rögeszmésen csak a rosszat veszik észre mindenben és olthatatlan vágyuk van arra, hogy másoknak fájdalmat, rossz érzést okozzanak – azonosulni nem tudok ezzel, legfeljebb sajnálkozni fölötte, hogy van, aki még mindig ilyen, ennyi idős létére is. Én már nem bírok hinni a negatív dolgokban meg amúgy is, “a kritika tárgya a kritikától erősödik”.

Mindegy, próbálok lenyugodni. Bort iszok, jazz-t hallgatok, olvasok egy jó könyvet. Ez a könyv pedig azt mondja, “élni annyi, mint elveszettnek érezni magunkat. A többi: retorika, póz, önáltatás”. Most kicsit szabadon idéztem a műből, mert a két mondat között legalább hat másik is van. Azokat nem akartam közölni, mert a környezetük nélkül dagályosnak tűnnének, meg amúgy sem szeretném, ha rá lehetne jönni, honnan van az idézet. De annyira igaz a két mondat, amit kiemeltem, hogy beleborzongok. Tényleg kellene ezen gondolkodni.

Nagyon fázik a kezem. És nagyon üresnek érzem magam, mert nem írhatok ide azokról a dolgokról, amik legjobban foglalkoztatnak.

Ezt hallgatom: Norah Jones – Strange transmissions