Let the golden age begin!

…hogy ez egy semmitmondó bejegyzés lesz. Néha ilyen is kell ide. Tudom, hogy másoknak nem nagy öröm, de nekem jól esik. Megint annyira késő van, amikor már nem szabadna ébren lennem.

Újra megváltoztattam a blogom külsejét, túlontúl borongós volt az előző, már nem bírtam. Erről meg éppenséggel nem tudom eldönteni, hogy milyen. Nem kifejezetten vidám, de nem is lehangoló. Nagyon kedvelem a napfelkeltét, ezért tettem ide egyet. Szerintem szép, eszembe juttatja a biztonságot meg csupa ilyen megnyugtató dolgot.

Úgy igénylem mostanában a megrázó dolgokat! Megnéztem valamelyik nap a Bábelt és annyira sokkolt. Illetve nem is ez a megfelelő szó, nem sokkolt. Összezavart és nagyon sok nem kívánatos gondolatom lett tőle. Azóta kicsikét lehangolt vagyok. Egy csomó ember történetét mutatta be Innáritu (mint szokta rendesen a filmjeiben), de volt benne egy japán lány, aki sok szempontból emlékeztetett magamra. Aki nem gondol bele, annak úgy tűnhet, hogy esetében csak a szexről van szó, de szerintem korántsem ennyire egyszerű. Mindegy, nem akarok elárulni semmit, mert biztos nem látták még sokan, akik ezt olvassák, de annyira, annyira rémes volt belegondolni, hogy én is éppen ilyen dolgokat élek meg és ha az életem néhány epizódját megfilmesítenék, az is nagyjából így festene. Hajnali ötig ténferegtem a film után, mert nem tudtam hova tenni magamat hirtelen. Aztán csak úgy, ahogy voltam, zaklatottan elaludtam.

Talán annyira nem is jelentéktelen bejegyzés ez. Mármint, nem kiemelkedő, de legalább szó van benne valamiről.

A pillanatban A Perfect Circle-t hallgatok és tényleg illő is a hangulatomhoz. Az album címe Thirteenth Step, ami szerintem szépen hangzik. Nagyon tetszenek ezek a szövegek, magasztosak meg ábrándosak és egyfajta lebegő érzésem lesz, ha hallgatom. Az énekhang is olyan kellemes. Egy ideje mindig a pörgősebb zenéket kívántam, amik eléggé elnyomják a gondolatokat. Táncolni lehet rájuk, ugrálni, jól érezni magunkat, de kicsit sem adják meg ezt az álomszerű érzetet.

Jó lenne végre valamit kezdeni magammal. Amíg beteg voltam, csak lézengtem, de sokszor még arra sem vettem a fáradságot, hogy kedvemre való dolgokat űzzek, mint amilyen a filmnézés, olvasás, zenehallgatás vagy az evés. Többször volt, hogy csak úgy feküdtem. Bár ennek az volt az oka, hogy nagyon hideg van itthon és csak sok takaró alatt lehet megmaradni. Meg például már egyáltalán nem tudom elviselni az itteni légkört, az állandó üvöltözést, a félreértéseket, a rosszindulatot, ezért csak heverek a takaróim alatt és nézem a plafont vagy a homályt, mert akkor legalább azt hiszik, bekattantam és békén hagynak egy kicsit.

Nem jó nekem ez így. Persze nem vészes annyira a helyzet, gondolom. Viszont egy ideje mintha nem az lennék, akinek ismerem magam. Én is meglepődök rajta, mennyire más gondolatok vannak néha a fejemben, mint amik lenni szoktak. Most aztán sehol nem érzem magam nagyon rendben, csak néha egy-két emberrel, akik feledtetni tudják a rosszat és néha egyedül. Sőt, ha megfeledkezem még magamról is, akkor igazán klassz. De tudom, hogy ennek nem így kellene lennie.

Mindegy, nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha szenvednék, mert azt azért nem. Elvagyok, mondjuk így. És messze járok, máshol, csak nem tudom hol, fogalmam sincs. Azt sem nagyon tudom felidézni, miről szoktam gondolkodni, amikor csak úgy fekszem betakarózva és nézek. Ja, és elolvastam újra a Godot-ra várva című drámát és most már át tudom érezni, talán végre tetszett is. Azt hiszem, boldog voltam, amikor régen a kezembe került és csak untam magam rajta, nem fogtam fel semmit a jelentőségéből. Biztosan ilyen lelkiállapotban kell értelmezni ezeket az abszurd drámákat, most én is nagyjából olyannak látom az életem és a körülményeket, mint a műben. Én is Godot-ra várok, minden nap. Bár talán mindenki ezt teszi. Nincs kedvem belegondolni, mert attól még kevésbé leszek jókedélyű.

Na, hagyjuk ezt. Egy csomó olyasmiről írtam, amiről nem is akartam. Mondjuk, semmiről nem akartam, gondoltam, majd jön valami. Könyvekről, zenéről, filmekről fecsegtem, mert nem sok dologgal foglalkoztam az elmúlt hetekben ezeken kívül, de azért nem alakul kritikai rovattá a blogom. Jól esik olykor ezekről is írni, régen csak nagyon kevés alkalommal szántam rá energiát.

Na ne, ez jó hosszú bejegyzésnek tűnik így visszagörgetve! Senki nem fogja elolvasni. :) Majdnem 700 szóból áll.