Azt hiszem, kicsit kezdem jobban érezni magam. Nem tesz jót nekem, ha túl sok időt töltök egyedül, ezért is lehettem szerintem ennyire paranoiás. Mondjuk, még nincs teljesen vége, mert egyre gyakrabban álmodok olyat, hogy meg akar ölni egy olyan személy, akivel minden nap találkozom itthon és nagyon rossz a viszonyunk. Igazán rémisztő és valóságos volt a legutóbbi ilyen álmom is. Szerintem gyakran eszébe jut az illetőnek, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha következmények nélkül eltehetne láb alól. Talán már meg is tette volna, ha nem félne annyira a bűnhődéstől.
Na jó, nem akarok ezen gondolkodni, most már tényleg kezdek pozitívabban gondolni az életemre. Igazából semmi sincsen veszve, csak mindig olyan borúsnak tűnik minden, amikor sok időm van a gondolkodásra és ráadásul rossz dolgok is történnek. Ma végre arra is sikerült rábírnom magam, hogy végezzek egy kis hasznos munkát. Régóta nincs bennem ugyanis semmilyen akaraterő vagy tettvágy. Nem tudom, minek köszönhető ez a hanyatlás, de a téli szünet óta tart és talán most érte el a mélypontját. Néhány igazán rossz jegyet is be fogok szedni. :/
Tegnap is mindenképpen szerettem volna valami hasznossal tölteni az időt, ezért csináltam a szobámban egy nagytakarítást. Nagyon szeretem, ha rend van és áttekinthetőek a dolgok. Kiszórtam az ágyneműtartómból, az íróasztalomból, az éjjeliszekrényemből és a komódomból minden szemétre valót és olyasmit, aminek jobb helye lenne a padláson. Iszonytató, hogy mennyi felesleges holmi vett körül, ami az utóbbi két évben halmozódott fel. Szerintem a környezetünk teljesen híven tükrözi a benső állapotunkat, szóval, ha a külső világban változtatunk valamin, az belülre is kihat. Ez megint bebizonyosodott, mert sokkal összeszedettebbnek érzem magam most és mintha a fejem is kitisztult volna. Kedvem van tanulni, mozogni, új gondolatok, használható ötletek pattannak ki az agyamból.
Rendrakás közben találtam két olyan verset is, amikről teljesen megfeledkeztem. Olyan színes cetlik hátulján voltak, amik totálisan elárasztották az asztalomat és gondolkodás nélkül ki akartam dobni őket. Szerintem jól tettem, hogy végül elolvastam őket. Egyáltalán nem olyanok voltak, mint azok a versek, amikkel korábban próbálkoztam és nem is emlékszem, milyen apropóból írtam őket. Valami rémlik azért. Mintha a narancssárga hangulatlámpám égett volna, én a számítógép előtt meresztettem a szemem, elmélkedtem valamin, aztán egy hirtelen agymenéstől vezérelve villámgyorsan leírtam őket, egymás után. Szerintem anno újra sem olvastam őket. Így utólag, hogy már teljesen eltávolodtam tőlük és nem is emlékeztem rájuk, kívülállóként tudtam olvasni őket és meglepett, hogy nem annyira rosszak, mint a többi ilyen “alkotásom”, amik nem állták ki az idő próbáját. Már egyáltalán nem tartom vállalhatónak azokat. De ez a kettő cím nélküli más, a stílusuk is. Mindig túl sokat akartam közölni, ezért végül szinte semmit nem sikerült. Egy időben pont ilyen expresszív módon, tág értelmezési teret hagyva szerettem volna írni, de nem hittem, hogy képes lennék rá. Komolyan szívesen közölném itt őket, de ehhez túl szégyenlős vagyok. Megpróbálok ezen a vonalon elindulni, aztán meglátjuk, lesz-e belőle valami. Biztos sok idő kell majd hozzá, mert hagyni kell őket érlelődni, elfelejtődni. Ha tudok még néhány ilyet írni, akkor talán napvilágot érdemelnek ezek is, ellentétben a régiekkel, amiket szinte bárki nyugodtan olvashatott, még a netre is felpakoltam őket. Blöe.
Na, most aztán jól elengedtem magam. Komolyan, tök felszabadult lettem. Az okai nyilvánvalóan a nagy rendrakás, a meleg, tavaszias idő és az, hogy bebizonyosodott, nem haltam meg a külvilág számára. Nagy üldözési mániámban még olyasmik is eszembe jutottak, hogy mindenki megfeledkezett rólam vagy nem akar velem senki kapcsolatba kerülni, mert azt hiszik a blogbejegyzéseim és az e-mailjem alapján, hogy depressziós vagyok. Tudom, hogy ennek a feltevésnek semmi racionális alapja nincsen, de szerintem mindenki ilyenné válik, ha sokáig él begubózva. A begubózásra pedig szükség volt, mert egyes körülmények megint rávettek, hogy védekező életmódra váltsak. Nem nagyon jön be nekem a kitárulkozás, az extrovertált magatartás, pedig korábban mindenki azt mondta, az a bajom, hogy annyira befelé forduló vagyok. Nos, kipróbáltam mást is, nem tetszett, nem kérek belőle többet. A véleményemet, a személyiségemet megtartom magamnak, a nagybetűs Külvilág nem kap belőle többet, mint amennyit muszáj, úgyis ott van az a pár igazi barát, akiknek így majd legalább több marad belőlem. Sok energiát emészt fel, ha próbálunk minél többet megmutatni magunkból, emellett megőrizni az identitásunkat, megvédeni magunkat a mindenfelől érkező támadásoktól és még valamennyire meg is felelni az elvárásoknak. Sokkal többet várnak el, ha ismerik a képességeinket.
Talán azért éreztem ennyire nyomorultul magamat már egy ideje, mert erősen próbáltam más lenni, mint ami vagyok. Ez elcsépelt szólam, tudom, de akkor is megesik néha ilyen és nem tudok rá hirtelen más kifejezést, csak fellengzőset.
Egyébként holnap lesz egy éves a blogom és elég jól megfigyelhető benne, hogy milyen utat kellett bejárnom. Nem tudom, melyik volt az a pont, amikor elvesztettem magamat, de talán az, amikor a boldogságomat más emberektől tettem függővé, sokszor olyanoktól, akiket nem is ismertem, csak elképzeltem valamilyennek. Legalább most már tudom, hogy soha nem fogom igazán jól érezni magam, ha másoknak akarok megfelelni vagy ideákat üldözök.
Eszembe jutott még egy csomó dolog, de már így is 800 szavas ez a bejegyzés és ha folytatom, talán senki nem fogja elolvasni. :)
Azt hiszem, a többit kénytelen leszek megtartani magamnak. Akit érdekel, annak úgyis elmondom egyszer. És lám, újra és újra ugyanaz a zene segít ki a bajból.
“I just wade the tides that turned till I learn to leave the past behind.”
Ezt hallgatom: [Beck - Guess I'm doin' fine]
0 Válaszok to “Egy pillantás”