Let the golden age begin!

Ez túlságosan is mozgalmas hét volt nekem. Oké, vannak, akik arra születtek, hogy minden nap kimozduljanak, állandóan rohanjanak valahova és ájulásig bulizzák magukat, de én nem ilyesmi vagyok. Mondjuk a fent említett dolgok közül egyik sem történt meg, csak épp minden nap viszonylag későn estem haza és kómás állapotban kerültem ágyba. Mostanában sokkal jobban kimerít a suli, az utazgatás és a tanulás, mint egyébként. Nem értem, miért van, az a gond.

Szerdán voltam egyedül moziban és isteni élmény volt. Az zavart, hogy a rajtam kívül jelen lévő négy ember közül kettőt közvetlenül mellém ültettek be, pedig teljesen üres volt a viszonylag nagy terem. A bizonyos lányok egész végig röhögcséltek, popcornt tömtek, fuldokoltak a kólától és csomó hasonló dolgot műveltek. Igazából még a barátaimmal is nehezen nézek filmet, mert nekem ez magányos tevékenység. Szerintem legalább annyi elmélyülést és odaadást igényel egy film megnézése, mint az olvasás. És ezek a lányok enyhén szólva kizökkentettek. És persze mindig kuncogni kellett, ha Johnny Depp feltűnt a vásznon. Szerintem is fantasztikus alak és tényleg csodálom őt, de én ilyenkor inkább lélegzetvisszafojtva, szemrebbenés nélkül ülök, nehogy egyetlen hangfoszlányt vagy kósza mozdulatot is elmulasszak. Úgy látszik, nem nekem való a mozi. Vagy ha ezentúl menni akarok, majd kibérelek csak magamnak egy termet. :)

A film viszont lenyűgözött. A Sweeney Todd-ot néztem. Meglepő, amikor egy színészről kiderül, hogy mennyire jól tud énekelni, pedig soha nem hallhattuk korábban. Mondjuk, Johnny Depp azt hiszem, eredetileg rockénekes szeretett volna lenni, aztán később váltott át a színészetre.
Az egész képi világ nagyon bejött és tetszett, hogy minden olyan véres volt. Alapvetően nem vonzódom a vérhez, de bizonyos sztoriban még jól is esik, hogy olyan irreálisan sok van belőle. Ez a film is ilyen, meg még mondjuk a Kill Bill.
Sajnáltam, hogy a végén a feliratokat nem tudtam megnézni, mert akkor lekéstem volna a buszomat. Nagyon nagy hiányérzet maradt bennem utána, mert szerintem kell levezetésnek. És legalább annyi tiszteletet kell tanúsítani a rengeteg készítő iránt, hogy végignézzük egyszer, amint lepörög a nevük.

Csütörtökön találkoztam Czapival, Csongorral, Dorcival és Gáborral a Műhelyben. Annyira szeretek velük lenni, hogy az elmondhatatlan. Kár, hogy Gábort még alig ismerem és általában nem velem beszélget, ha egy társaságban vagyunk. Majd ha jobb idő lesz, gyakran összeülünk megvitatni a filozófiai problémákat és kifejleszteni egy igényes, szép beszédstílust. Merthogy ezek a közös céljaink. :)

Egyvalami viszont még mindig nyomaszt engem, mégpedig a rendezetlen kapcsolatom egy sráccal, akiről a blogomnak kb. a fele szólt. Ő Gábor legjobb barátja és valószínűleg nem fogjuk tudni egész életünkben elkerülni egymást és nekem ez nem is célom. De ő kerül engem és szerintem azt hiszi, hogy most megint fellángolok iránta, mert újra egyedülálló. De ez nagyon messze van a valóságtól, mert nekem ő már soha többé nem lesz olyan, akire férfiként nézek. Ahhoz túl megalázó volt az ismertségünk “záró mozzanata”. De én tényleg tudnék simán a barátja lenni, mindenféle hátsó gondolatok nélkül, mondjuk, nem tudom, hogy ő hogyan áll ezzel. Lehet, hogy ő nem is szeretné, hogy haverok legyünk. Én szeretnék vele beszélni minderről, de ő mindig elzárkózott attól, hogy élőben hozzám szóljon. Az a tévhit él benne, hogy én egy levakarhatatlan pióca vagyok. Pedig nem, csak soha nem tudhattam biztosan, hogy ő mit érez, mert nagyon sokáig húzta az agyam. Ezért inkább nem adtam fel, mert nagyon megszerettem és reméltem, hogy van még esély. De ha gyorsan megmondta volna, hogy ő nem akar semmit, csak hogy legyünk haverok vagy még azok sem, akkor az fájt volna, de sokkal kevésbé, mint az, ahogy végül “megoldotta”. Mindegy, ez a téma már eléggé elavult, de nekem nincs nyugtom miatta. Nekem fontos, hogy ő ne tartson tőlem.

Ma van az Amerikában élő nagynéném születésnapja! Mindjárt mennem is kell, hogy Skype-on átadjam neki a jókívánságaimat. Ő nem olvassa ezt a blogot, ahogy mások sem a családból. Nem akarom, hogy tudjanak a mindennapos vívódásaimról vagy a szerelmi katasztrófáimról. Nem vagyok velük olyan viszonyban, sajnos. Ezt néha eléggé sajnálom, de ezen már nem lehet ennyi idősen változtatni. Szerintem nem az embereket kell átformálni, hanem olyan társaságot kell keresni, ahol jól tudjuk érezni magunkat. Áh, nem is tudom, miért írok itt erről. Nem akarok itt a családról témázni, az túlságosan érzékeny pont nekem.

Megyek is.

Ezt hallgatom: [Beck - Dark Star]