Tizennyolc

Ma, hétfőn lettem tizennyolc, juhú. Azért nem teljesen ugyanolyan, mint eddig, kicsit más és érdekes leírni a tizennyolcat, mint kort. De tudom, csak amiatt van, hogy körülöttünk minden azt sugallja: a tizennyolc megváltoztat valamit. Pedig egyelőre nem, de ha másra nem, hát arra jó, hogy sürgessen felnőtté válni. Ugyan én nem vagyok kifejezetten önálló ember, aki megáll a maga lábán, ha hirtelen mindenki cserben hagyja (bármilyen értelemben), de most már látom, hogy efelé kell haladnom és gyorsabban, mint eddig. Ennyi idősen még minden ismerősöm azt mondja, hogy kicsit sem tartja magát felnőttnek, de én egy-két éven belül már szeretném magabiztosan használni ezt a szót magammal kapcsolatban. Nem jelent semmit a tizennyolc, de kellene, hogy jelentsen. Nem csak annyit, hogy de jó, végre lehet venni cigit meg piát. Egyikre sem vagyok rászorulva.

Amúgy kivonultam a köztudatból, mint egy kedves barátom megjegyezte. Ő mindig ezt szerette volna elérni, de nekem nem túl jó érzés, csak kényelmes. Kisebb a támadási felület. Nem titok, hogy ezért nem vezettem a blogom sem rendszeresen. Csak egy kis békét szerettem volna. Tudjátok, ha nem mondok semmit, akkor nem kérhetik számon rajtam, hogy ezt vagy amazt miért és hogyan mondtam. Pedig lett volna miről mesélnem.

Vendég voltam egy nagyon-nagyon megható ballagáson. Talán túlzásnak tűnik, de annyira szép volt, hogy szerintem néhány jelenet fényképszerűen örökre belémivódott. Ha nem jutott volna eszembe unos-untalan, hogy kívülálló vagyok, akkor biztos zokogtam volna. Kár, hogy az enyém egyáltalán nem lesz ennyire emelkedett. Amíg a mi sulinkban mindenki csak erőszak hatására vállal el egy-egy verset vagy beszédet, majd fapofával és hangsúlyok nélkül adja azt elő, addig nem hiszem, hogy lesz okom sírni. Hacsak nem a kétségbeeséstől.

A múlt hét előtti szombat is nagyon klassz este volt, táncoltunk, tökéletes zenét hallhattunk, sokan voltunk, beszélgettünk is, bár én túl sokat szövegeltem, legközelebb majd csak hallgatni fogok. Mert velük az is jó. Dorciéknál aludtunk a mennyei felfújható ágyon, reggel pedig nyúzottak sem lettünk.

Csütörtökön megyek vízuminterjúra és addig nem lehetek nyugodt, amíg nem derül ki az eredmény. Eddig nem igazán gondolkodtam arról, hogy talán nem kapom meg. Nagyon félelmetes vízió. Nem szabadna semmilyen álomhoz, vágyhoz ennyire ragaszkodni, szóval az elkövetkezendő két napon meg aznap reggel is önvizsgálatot fogok tartani. Azért is izgulok, mert szokásomhoz híven mindent az utolsó pillanatra hagytam. Bár most nem igazán rajtam múlott, mert mindenki szerint nagyon ráért az egész ügyintézés. Jaj, azért sem akarom elbukni, mert az egész szülinapi pénzemet a vízumkérelmezési díjba fektettem. Remélem, jól helytállok. Gondoljatok majd rám és a megpróbáltatásaimra, ha van kedvetek. Csütörtök reggel már egy nyársat nyelt konzul fogja oda-vissza tekergetni a mondataim értelmét.

Olyan könyvet olvasok, amit az orosztanárnőtől kaptam. Most már kezdem nagyon megszeretni a nénit. Sokáig fenyegető rémként gondoltam rá, de igazából nagyon kedves, vicces, picit őrült is, de jó értelemben. Nos, olyan könyvet kaptam tőle, ami az 1910-es évek Skóciájában játszódik és egy alsó-középoszálybeli, vallásos családról szól. Tetszik, mert olyan emberi. Meg amúgy is imádok arról olvasni, hogy más korokban hogyan éltek az emberek. Bármilyen korban, bármilyen emberek. Lefekvés előtt is ezt fogom bújni.

Ideje mennem, mert kialvatlan vagyok. De azt még el akartam mondani, hogy mostanában teljesen más szemmel bírom nézni egy csomó múltbéli, lezárult ismertségemet. Néha-néha kicsit hiányoznak is egyesek. Jó lenne megölelgetni őket, beszélgetni velük és beismerni nekik, hogy rengeteg dologban igazuk volt, én sokszor tévedtem, mégiscsak ők voltak a bölcsebbek és én még mindig nagyon, nagyon csodálom őket. Mindegyikőjüket másért.

Na jó, csak ennyi. Ne próbálja meg senki kitalálni, hogy kikről szól az előbbi rész, mert korántsem evidens.

Sokat változok amúgy. Nem mindegyik változás olyan jó, de azért kellemesen csordogálnak a napjaim.