Holnap, a nagy nap június 28, 2008
Posted by Réka in bágyadt, derűs, film, remény, utazás.3 comments
Végre, holnap utazom Los Angeles-be. Annyira régóta várok már erre, annyi hülye elméletet gyártottam arról, hogy mi hiúsíthatja meg az utat, szóval már teljesen belenyugodtam és nem is izgulok. Azt hiszem, kifogytam az ötletekből. :) Talán egy kis idő után az majd nehezebb lesz, hogy ki leszek szakítva a jól megszokott környezetemből, de hozzá kell szoknom az ilyesmihez. Életem során sokszor szeretnék még hosszabb időt tölteni külföldön és nem egyszer fogom magam újszerű, szokatlan helyeken, helyzetekben találni, úgyhogy mindenképpen egy nagy lehetőség ez. Kipróbálhatom magam élesben. :) Meg a felnőttkort, az önállóságot. Bár ott még gyerek vagyok, tehát 21 alatt semmilyen szórakozóhelyre, bárba, sörözőbe nem engednek be, szóval az éjszakai életet máshogyan kell majd kipróbálnom.
De annyi más érdekes dolog lesz és annyi teendő! Kitaláltam, hogy majd napirendet szerkesztek magamnak minden másnapra, nehogy elsikkadjon valami elvégzendő feladat a lustaságom miatt.
Most nincs sok dolog, amit mondhatnék, mert teljesen betölti a fejem az utazás. Remélem, zavartalanul eljutok a nagynénémig és nem lesz útközben semmilyen kellemetlenség.
Most lezuhanyzok, egy-két apróbb dolgot még bepakolok a bőröndökbe, aztán filmeket nézek, amíg teljesen el nem bágyadok. Keveset kellene aludnom, hogy majd a repülőn tudjak, hiszen tizennyolc órát fogok utazással tölteni. Bár tudok majd zenét hallgatni, könyvet és magazinokat olvasni, filmeket nézni és zabálni is. A Budapest-New York járaton négyfogásos ebédet szolgálnak majd fel! :P
Tényleg nem jutnak eszembe szép, magvas gondolatok erről vagy bármi másról. Gondolom, azért izgulok a magam módján és talán pont az a jele, hogy üres a fejem. Amúgy nyolc hét nem is annyira sok idő, szerintem gyorsabban eltelik majd, mint azt most hinném. Iskolaidőben sem tűnik mindig hosszúnak két hónap, de nyáron meg végképp nem. Legjobban a barátaim és az állataim fognak hiányozni, de biztosan a családom is. Az utóbbi hónap különösen zűrös volt és már egészen az agyamra mennek a rokonaim. Kellő távolságból viszont könnyebb szeretni őket, szóval majd biztos gyakran eszembe jutnak.
Eszembe jutott, hogy leírom ide: mostanában négy nagyon jó filmet is láttam, mégpedig az Út a vadonba, A part, Észvesztő és My blueberry nights címűeket. Nagyon tetszettek és mindegyikről lenne egy nagy rakás gondolatom, de nem érzem úgy, hogy ez a megfelelő időpont, hogy elkezdjek róluk regélni. Meg amúgy sem nagyon merek, mert félek, hogy elárulok valamit véletlenül, amivel teljesen tönkretehetem azoknak az élményét, akik még nem látták őket. Nem azért dolgoznak a készítők és a színészek a filmen, hogy néhány hülye elmondja előre, miről szólnak. Nagyon nem szeretem az ilyesmit.
Ma estére már csupa relaxáló dolgot terveztem csak, úgyis épp kezdem érezni, hogy holnap már nem leszek ennyire higgadt. Egy zuhany és néhány jó film. Aztán jöhet a nagy út. :)
Idegenek június 16, 2008
Posted by Réka in filó, zaklatott.add a comment
Furcsa ez a mai nap. Azt hittem, egészen szép lesz, mert reggel jó kedvem lett, amikor megláttam a tornyosuló, lassan vonuló bárányfelhőket. Aztán mégis a szokásos forgatókönyv szerint zajlott minden, mert neurotikus családtagjaim egytől egyig nekem estek. Mostanában ez elég gyakori dolog, de nem nagyon értem, mert előfordul, hogy egyáltalán nem adok rá okot.
Aztán kiderült, hogy a nagypapám kórházban van és most azt hiszem, tényleg veszélyben van az élete. Próbálom magam felkészíteni a legrosszabbra, de nem tudom, mire gondoljak. Egész élete során csak néhány mondatot váltott velem a nagypapám, mert az alkohol teljesen megsemmisítette a gondolatait, a személyiségét és az összes kiemelkedő képességét is. Pedig azt mondták, éles eszű ember volt, jól énekelt és sokat tudott a történelemről, de én sajnos már nem így ismertem meg. Mindegy, szeretett minket, de inkább csak messziről. Nekem volt néhány közeledési kísérletem, de ezek reménytelennek tűnnek így visszatekintve is. Szóval nem tudom mik lennének a helyes gondolatok ilyenkor. Az élet az élőké, ezt szokták mondani és nekem tetszik ez a mondás, amióta megváltozott a viszonyulásom a halálhoz.
Egyébként az egész család menthetetlenül elidegenedett. Nem csak egymástól, hanem a világban zajló dolgoktól is. Néha már nincs az az érzésem, mint régen, hogy mindig lehet rájuk számítani és ez rettentően szomorú gondolat. Nincs is olyan nagy kedvem felnőni. Biztos azért töprengek ilyesmiken, mert annyira sok elidegenedési regényt olvasok mostanában és emiatt az a benyomásom, hogy előbb-utóbb mindenki elhidegül valakitől, néhányan pedig mindenkitől. Borzasztóan félek ettől.
Pedig máris olyan, mintha elkezdődött volna ez a folyamat, mert újabban mindenhol értetlenség vagy közöny fogad. Persze, az is lehet, hogy ezek sokkal inkább az én érzéseim. A családom saját súlyos problémáival van elfoglalva, amiket szégyellem, de nem érzek a magaménak. Olyan benyomásom támad közöttük, mintha erkölcsi roncs lennék. Az osztályban a vége felé szüntelenül úgy éreztem, hogy soha nem fogunk tudni hatékonyan kommunikálni és soha nem fogjuk megérteni egymást. A barátaim a legjobbak, de néha kicsit olyan, mintha szakadék lenne közöttünk, habár ezt biztos csak a nyári elutazásom miatt érzem.
Nem azt látják bennem az emberek, ami szerintem látható lenne. Aztán vannak olyan dolgok is, amiket pedig nem lehet kimondani.
Az a bajom, hogy minden, ami történik velem és mindenki, akit ismerek, mintha egy légüres térben lebegne. Nincs meg az alap, amire rá lehet pakolni mindent és nincs az a keret, ami megmondja, hol érek véget én és hol kezdődik valami teljesen más. Az is lehet, hogy ez egy ideális állapot, csak nem tudom, hogyan kell bánni vele. Talán vannak olyanok, akik erre törekednek. Jó lenne tudni, mi a teendő. Csak én szolgálhatok megoldással, mert a többi ember nem lát belém és nem ismerik a folyamataimat.
Nyáron szerencsére lesz egy csomó időm gondolkodni. Bár nem mindig az segít, ha az ember töpreng. Próbálok majd újfajta tapasztalatokat szerezni és olvasni. Sok bajom van, ami orvoslásra vár: önző vagyok, erkölcsi hulla vagyok, idegen vagyok. Egy pszichológus biztos kitalálná “jól”, hogy mi okozza ezt. Szinte hallom a fülemben a lehetséges megoldásokat.
Mindegy. Jó lenne olyannak lenni, mint kicsit régebben. De azért tudom, hogy nincs visszaút, mert csomó fejlődés is benne van a mostani személyiségemben és az, aki voltam, már nem lehetek soha többet, esetleg csak valamilyen más ember. Nagyon furcsán érzem magam, de gondolom, helyrebillen az egyensúly, ha alszom, találkozom a barátaimmal, felépül a nagypapám, elutazom végre és ilyesmik.
Hangulatfestő: [Beck - Nobody's fault, but my own; Beck - Paper tiger]
Sírni június 9, 2008
Posted by Réka in filó, fordulat, zaklatott, áradat.add a comment
Sablonos cím, bocsi, a téma is eléggé az. Általában a blogok másról sem szólnak, mint ilyesmiről. Na mindegy, ma ez jut eszembe.
Ha nem feledkezem meg valamilyen esetről, akkor ma sírtam két-másfél éven belül először nyilvánosan. Úgy értem, hogy nem csak egy-két ember előtt. Teljesen idegroncs vagyok, a matektanárnő is kikészített és beteg is vagyok. Lázasan vizsgázni… nem szeretem az ilyesmit.
Amúgy meg egy ideje magamban is nagyon ritkán sírok. Ennek lehet az oka, hogy sajnos már nem gondolkodom, elemzek annyit. Régebben többet lelkiztem csak úgy, gondolatban. Attól persze sokat sírtam. De amióta állandóan leköt valami felszíni dolog, mint a sulis hajtás vagy az előkészületek a los angeles-i útra, azóta nincs is időm leülni és töprengeni. A védekezésen kívül ez lehet még az oka, hogy egy darabig mennyire keveset írtam ide. Nem fogalmaztam meg magamban szépen semmit, ezért nem is volt kedvem leírni. Remélem, odakint több időt fordíthatok majd a bensőmre. Tudom, hogy ott is lesz, ami lekössön, de nem kell majd izgulni, aggodalmaskodni és úgy mindjárt más. Időm is annyi lesz, mint a tenger.
Szóval, a sírás. Azt mondtam épp, hogy akkor is ritkán szoktam, amikor csak úgy egyedül vagyok. Van, amikor tudnék, de vagy feleslegesnek érzem, vagy nem bírok vagy önsajnálónak tartom és emiatt önmagam előtt is szégyellem. Hétvégén, nem tudom, melyik napon, éppen fürdéshez készülődtem, amikor nagyon furán kezdtem érezni magam. Jött pár gondolat, amikre nem is akartam gondolni, de komolyan, ezer éve nem volt egy kósza nyoma sem a dolognak a fejemben. Fogalmam sincs, hogyan tört felszínre. Oké, végülis nem volt annyira régen az eset, mindenki azt mondaná, hogy még nem emésztettem meg, azért tör fel néha ennyire orvul. Nos, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel és annyira meglepett, hogy a jelek szerint mégsem hagy hidegen az egész, hogy csak ültem és peregtek a könnyeim. Nem volt tudatos, kicsit sem. Utólag visszagondolva alig emlékszem rá, mintha akkor öntudatlan lettem volna. Régebben azt mondtam volna erre, hogy ez nagyon sorsszerű volt, csak azóta már nem hiszek a sorsban. De ezzel kapcsolatban mégis hülye érzéseim vannak.
Sokkal egyszerűbb lenne úgy beszélni róla, hogy elmondom, mi az a gondolat, ami akkor kísértett. De nem teszem, mert tényleg nagyon személyesnek érzem, ráadásul azt sem tudhatom teljes biztossággal, hogy kik olvasnak. Tudom, hogy nem sokan, de jobb vigyázni, ez mégiscsak az internet.
Nem, nem akarom elmondani, mert ez olyan, ami tényleg legbelül elrejtve lakozott már jó ideje. Majdnem olyan volt, hogy csak pszichoanalízissel lehetett volna felszínre hozni. Gondolom, jót tenne nekem ezzel kapcsolatban egy kiadós terápia. Ha le tudnám rendezni magamban is, a külvilágban is, akkor talán nem törne rám a legváratlanabb pillanatokban.
Szeretnék sokat töprengeni ezen, de nem nagyon merek. És azt gondolom, hogy nem is csak rajtam múlik a megoldása, a feldolgozása, a felfogása, a megértése, hanem sok más tényezőn is. Remélem, ha egyszer lesz alkalmam tenni valamit magamért ebben az ügyben, akkor majd lesz bátorságom hozzá.
Sajnálom, amiért ez nagyon idegesítő bejegyzés. Felvetek valami érdekesnek tűnő dolgot, aztán semmit nem mondok el róla. De valójában semmit nem akartam írni, mert úgy érzem, ez most a legnagyobb titkaim egyike: hogy mi ez a probléma és mit érzek ezzel kapcsolatban. De amúgy elég súlyos. És tudom, hogy senkivel, az égvilágon senkivel nem beszélhetek erről, mert az mindent tönkretenne.
Kimondva úgyis veszítene a súlyából, szinte totálisan érdektelen üggyé süllyedne. Másoknak talán megható sem lenne. Szerintem nem is sejti senki, miről lehet itt szó.
Amúgy egy cseppet sem izgalmas, inkább zavarba ejtő, bosszantó, félelmetes és szomorú is a maga módján. Annyira muszáj volt erről írnom, hogy jobb híján itt tettem meg. Mert végülis ez az én naplóm, az egyetlen, amióta papírra már nem írok. Picit jobb is így, hogy egy páran láthatják, mert olyan érzés tud lenni, mintha láthatatlanul támogatnának, vigasztalnának és együttéreznének az emberek. És ebben az a legjobb, hogy láthatatlanul. Az ilyen pillanatokban ugyanis nagyon keveseket tudnék elviselni hús-vér valójukban.
