Let the golden age begin!

Sablonos cím, bocsi, a téma is eléggé az. Általában a blogok másról sem szólnak, mint ilyesmiről. Na mindegy, ma ez jut eszembe.

Ha nem feledkezem meg valamilyen esetről, akkor ma sírtam két-másfél éven belül először nyilvánosan. Úgy értem, hogy nem csak egy-két ember előtt. Teljesen idegroncs vagyok, a matektanárnő is kikészített és beteg is vagyok. Lázasan vizsgázni… nem szeretem az ilyesmit.

Amúgy meg egy ideje magamban is nagyon ritkán sírok. Ennek lehet az oka, hogy sajnos már nem gondolkodom, elemzek annyit. Régebben többet lelkiztem csak úgy, gondolatban. Attól persze sokat sírtam. De amióta állandóan leköt valami felszíni dolog, mint a sulis hajtás vagy az előkészületek a los angeles-i útra, azóta nincs is időm leülni és töprengeni. A védekezésen kívül ez lehet még az oka, hogy egy darabig mennyire keveset írtam ide. Nem fogalmaztam meg magamban szépen semmit, ezért nem is volt kedvem leírni. Remélem, odakint több időt fordíthatok majd a bensőmre. Tudom, hogy ott is lesz, ami lekössön, de nem kell majd izgulni, aggodalmaskodni és úgy mindjárt más. Időm is annyi lesz, mint a tenger.

Szóval, a sírás. Azt mondtam épp, hogy akkor is ritkán szoktam, amikor csak úgy egyedül vagyok. Van, amikor tudnék, de vagy feleslegesnek érzem, vagy nem bírok vagy önsajnálónak tartom és emiatt önmagam előtt is szégyellem. Hétvégén, nem tudom, melyik napon, éppen fürdéshez készülődtem, amikor nagyon furán kezdtem érezni magam. Jött pár gondolat, amikre nem is akartam gondolni, de komolyan, ezer éve nem volt egy kósza nyoma sem a dolognak a fejemben. Fogalmam sincs, hogyan tört felszínre. Oké, végülis nem volt annyira régen az eset, mindenki azt mondaná, hogy még nem emésztettem meg, azért tör fel néha ennyire orvul. Nos, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel és annyira meglepett, hogy a jelek szerint mégsem hagy hidegen az egész, hogy csak ültem és peregtek a könnyeim. Nem volt tudatos, kicsit sem. Utólag visszagondolva alig emlékszem rá, mintha akkor öntudatlan lettem volna. Régebben azt mondtam volna erre, hogy ez nagyon sorsszerű volt, csak azóta már nem hiszek a sorsban. De ezzel kapcsolatban mégis hülye érzéseim vannak.

Sokkal egyszerűbb lenne úgy beszélni róla, hogy elmondom, mi az a gondolat, ami akkor kísértett. De nem teszem, mert tényleg nagyon személyesnek érzem, ráadásul azt sem tudhatom teljes biztossággal, hogy kik olvasnak. Tudom, hogy nem sokan, de jobb vigyázni, ez mégiscsak az internet.

Nem, nem akarom elmondani, mert ez olyan, ami tényleg legbelül elrejtve lakozott már jó ideje. Majdnem olyan volt, hogy csak pszichoanalízissel lehetett volna felszínre hozni. Gondolom, jót tenne nekem ezzel kapcsolatban egy kiadós terápia. Ha le tudnám rendezni magamban is, a külvilágban is, akkor talán nem törne rám a legváratlanabb pillanatokban.

Szeretnék sokat töprengeni ezen, de nem nagyon merek. És azt gondolom, hogy nem is csak rajtam múlik a megoldása, a feldolgozása, a felfogása, a megértése, hanem sok más tényezőn is. Remélem, ha egyszer lesz alkalmam tenni valamit magamért ebben az ügyben, akkor majd lesz bátorságom hozzá.

Sajnálom, amiért ez nagyon idegesítő bejegyzés. Felvetek valami érdekesnek tűnő dolgot, aztán semmit nem mondok el róla. De valójában semmit nem akartam írni, mert úgy érzem, ez most a legnagyobb titkaim egyike: hogy mi ez a probléma és mit érzek ezzel kapcsolatban. De amúgy elég súlyos. És tudom, hogy senkivel, az égvilágon senkivel nem beszélhetek erről, mert az mindent tönkretenne.

Kimondva úgyis veszítene a súlyából, szinte totálisan érdektelen üggyé süllyedne. Másoknak talán megható sem lenne. Szerintem nem is sejti senki, miről lehet itt szó.

Amúgy egy cseppet sem izgalmas, inkább zavarba ejtő, bosszantó, félelmetes és szomorú is a maga módján. Annyira muszáj volt erről írnom, hogy jobb híján itt tettem meg. Mert végülis ez az én naplóm, az egyetlen, amióta papírra már nem írok. Picit jobb is így, hogy egy páran láthatják, mert olyan érzés tud lenni, mintha  láthatatlanul támogatnának, vigasztalnának és együttéreznének az emberek. És ebben az a legjobb, hogy láthatatlanul. Az ilyen pillanatokban ugyanis nagyon keveseket tudnék elviselni hús-vér valójukban.