Let the golden age begin!

Furcsa ez a mai nap. Azt hittem, egészen szép lesz, mert reggel jó kedvem lett, amikor megláttam a tornyosuló, lassan vonuló bárányfelhőket. Aztán mégis a szokásos forgatókönyv szerint zajlott minden, mert neurotikus családtagjaim egytől egyig nekem estek. Mostanában ez elég gyakori dolog, de nem nagyon értem, mert előfordul, hogy egyáltalán nem adok rá okot.

Aztán kiderült, hogy a nagypapám kórházban van és most azt hiszem, tényleg veszélyben van az élete. Próbálom magam felkészíteni a legrosszabbra, de nem tudom, mire gondoljak. Egész élete során csak néhány mondatot váltott velem a nagypapám, mert az alkohol teljesen megsemmisítette a gondolatait, a személyiségét és az összes kiemelkedő képességét is. Pedig azt mondták, éles eszű ember volt, jól énekelt és sokat tudott a történelemről, de én sajnos már nem így ismertem meg. Mindegy, szeretett minket, de inkább csak messziről. Nekem volt néhány közeledési kísérletem, de ezek reménytelennek tűnnek így visszatekintve is. Szóval nem tudom mik lennének a helyes gondolatok ilyenkor. Az élet az élőké, ezt szokták mondani és nekem tetszik ez a mondás, amióta megváltozott a viszonyulásom a halálhoz.

Egyébként az egész család menthetetlenül elidegenedett. Nem csak egymástól, hanem a világban zajló dolgoktól is. Néha már nincs az az érzésem, mint régen, hogy mindig lehet rájuk számítani és ez rettentően szomorú gondolat. Nincs is olyan nagy kedvem felnőni. Biztos azért töprengek ilyesmiken, mert annyira sok elidegenedési regényt olvasok mostanában és emiatt az a benyomásom, hogy előbb-utóbb mindenki elhidegül valakitől, néhányan pedig mindenkitől. Borzasztóan félek ettől.

Pedig máris olyan, mintha elkezdődött volna ez a folyamat, mert újabban mindenhol értetlenség vagy közöny fogad. Persze, az is lehet, hogy ezek sokkal inkább az én érzéseim. A családom saját súlyos problémáival van elfoglalva, amiket szégyellem, de nem érzek a magaménak. Olyan benyomásom támad közöttük, mintha erkölcsi roncs lennék. Az osztályban a vége felé szüntelenül úgy éreztem, hogy soha nem fogunk tudni hatékonyan kommunikálni és soha nem fogjuk megérteni egymást. A barátaim a legjobbak, de néha kicsit olyan, mintha szakadék lenne közöttünk, habár ezt biztos csak a nyári elutazásom miatt érzem.

Nem azt látják bennem az emberek, ami szerintem látható lenne. Aztán vannak olyan dolgok is, amiket pedig nem lehet kimondani.

Az a bajom, hogy minden, ami történik velem és mindenki, akit ismerek, mintha egy légüres térben lebegne. Nincs meg az alap, amire rá lehet pakolni mindent és nincs az a keret, ami megmondja, hol érek véget én és hol kezdődik valami teljesen más. Az is lehet, hogy ez egy ideális állapot, csak nem tudom, hogyan kell bánni vele. Talán vannak olyanok, akik erre törekednek. Jó lenne tudni, mi a teendő. Csak én szolgálhatok megoldással, mert a többi ember nem lát belém és nem ismerik a folyamataimat.

Nyáron szerencsére lesz egy csomó időm gondolkodni. Bár nem mindig az segít, ha az ember töpreng. Próbálok majd újfajta tapasztalatokat szerezni és olvasni. Sok bajom van, ami orvoslásra vár: önző vagyok, erkölcsi hulla vagyok, idegen vagyok. Egy pszichológus biztos kitalálná “jól”, hogy mi okozza ezt. Szinte hallom a fülemben a lehetséges megoldásokat.

Mindegy. Jó lenne olyannak lenni, mint kicsit régebben. De azért tudom, hogy nincs visszaút, mert csomó fejlődés is benne van a mostani személyiségemben és az, aki voltam, már nem lehetek soha többet, esetleg csak valamilyen más ember. Nagyon furcsán érzem magam, de gondolom, helyrebillen az egyensúly, ha alszom, találkozom a barátaimmal, felépül a nagypapám, elutazom végre és ilyesmik.

Hangulatfestő: [Beck - Nobody's fault, but my own; Beck - Paper tiger]