jump to navigation

Elillanó és jelenlévő Szeptember 28, 2008

Posted by Réka in eksztatikus, filó, hit, irodalom, remény, tervek, virrasztó.
3 comments

Hát, megint nem írtam hetekig, pedig tényleg lett volna miről és gyakran gondoltam rá, hogy ez vagy az méltó témája lehetne egy bejegyzésnek. A magyarázat az lehet, hogy szerintem egyes témák nem sok értő olvasóra találnának. Sajnos, így gondolkodom és olyankor nem is írok arról. Nem szabadna ennyire elszeparálódnom mindenfajta közösségektől és végülis az emberiségtől. Például most épp kívülállónak érzem magam a suliban és az egyetemet várom gőzerővel, de jobban átgondolva, nincsen arra garancia, hogy ott csupa szeretetreméltó vagy intelligens ember lesz. Talán ott sem találom majd a helyem, nem volt ugyanis még olyan (nagyobb) közösség, amelyhez teljes szívvel szerettem tartozni. Viszont ha ezt belátom, akkor meg akár jól is érezhetem magam, mert nem biztos, hogy valaha jobb is lesz.

És most az összetartó erőkről. Nem véletlen, hogy Nóri is írt erről, hiszen pénteken vele tárgyaltam meg mindezt. Az a véleményem, hogy most újra kezd kialakulni valami rendező elv az életemben. Talán évek is elteltek úgy, hogy egyik napról a másikra éltem, néha különféle szenvedések foglalták keretbe a heteimet, de egyébként az egész olyan, mintha aludtam volna. Semmi jelentőset nem tettem, nem kerültem közelebb célokhoz, a többiről ne is beszéljünk. Az is lehet, hogy néhány fatálisan szörnyű következtetést vontam le, amikkel magamat tettem tönkre és valószínűleg kihagytam nagy lehetőségeket és azokat is magam miatt. Előre elhitettem magammal, hogy nem járhatok sikerrel, hogy szerencsétlen lennék bizonyos szerepkörökben, ezért nem vettem észre, ha randira hívtak és nem láttam, ha kegyesek próbáltak lenni hozzám, sőt, lehet, hogy örökre lemaradtam arról, hogy egy fontos konfliktust rendezzek. Ezek a dolgok szerintem soha vissza nem térő jellegűek voltak, úgyhogy most egy darabig biztos átkozom magam. De ami lényeges, hogy van újra valami összetartó erő bennem. Motiváció a tettek mögött, keret körülöttem. Az egyik összetevője a dolognak két életcél, a másik pedig banális, de a hit. Nem a hagyományos értelemben, mert nem vagyok vallásos. De azért én is hihetek dolgokban. Volt, amikor már majdnem eljutottam az ateizmusig is, pedig mindig hittem néhány dologban, de voltak, akik elhitették velem, hogy mindenfajta hit nevetséges. Akkor meg tudatalatt arra törekedtem, hogy azok az emberek fogadjanak el és egész más irányba indultam el. Ennek van jó hatása is, különben soha nem jutottam volna el a történelem szeretetéhez és igényesebb megismeréséhez. De azt már tudom, hogy nem akarok materialista lenni, mert nem tudok változtatni azon, hogy idealista vagyok. Viszont a másik végletbe sem akarok visszaesni, ezért minden téren találtam jó kompromisszumot: nem csak történelem, hanem esztétika is. Nem csak hit, hanem egy kicsi kételkedés is, de inkább függetlenségnek mondanám. Nem csak intellektuális kihívások, hanem spirituálisak is, egyszerre. Ezekben segít az egyik nagy életcélom. Erről viszont nem beszélhetek, bár legszívesebben kiírnám a homlokomra, csak nem tehetem, mert akkor biztos nem fog valóra válni. A másik cél viszont nem titok és nem is bonyolult. Csak annyi, hogy szeretném valahogy elérni, hogy nagyjából olyannak lássanak az emberek, amilyen vagyok és amilyen próbálok lenni. Tudom, hogy ez teljesen soha nem sikerülhet, de számomra fontos emberek is félreismernek, nap mint nap bebizonyosul. Na mindegy, majd dolgozom rajta, de az eszközökkel még nem vagyok teljesen tisztában.

Sok a változás körülöttem. Hogy csak a legkézenfekvőbb példát említsem: átépítik a városom. Elég megdöbbentő, amikor néhány hónap alatt teljesen modernizálják az ember szülővárosát, de annyira, hogy alig ismer rá. Jó dolog a modernizáció, de nem mindig. Erről lehetne óriási vitát nyitni, mármint hagyományos értékek, érzelmek ütköznek a haladással, világjobbító gondolatokkal. Hogyan lehetne mindezt összhangba hozni? Én egyelőre – bár lenyűgöz a sok építkezés – még az érzelmeim mellett kardoskodom. Egyik nap mentem haza gyalog és megszokásból rá akartam lépni az óvoda előtt a varázskőre, amire lépve gyerekkoromban mindig kívántam, hogy teljesüljenek a legnagyobb álmaim, most meg nem volt ott a kő, mert térköveztek. Paff. Megálltam és diszkréten belestem egy kőhalomba, ami ott állt, hogy hátha meglátom azt a bizonyos járdadarabot. Ha megtaláltam volna, komolyan hazacipeltem volna. De nem lett meg és ez napokig lehagolt. Nagyon szép az Eltűnt idő nyomában első kötetének a vége, ott Proust is hasonló jelenségről beszél. És mit is mond?

Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nemcsak a tér világából valók, ahova kényelemből helyezzük őket. Összefüggő benyomásaink közt, amelyekből akkori életünk állt, csak vékonyka réteget formáltak; egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek.

Örülök, hogy múlt héten elfelejtettem visszavinni a könyvtárba, mert így be tudtam másolni ide ezt. Szerintem gyönyörű. Nem akarok nevetségesnek tűnni, de sírnom kellett rajta.

Mint ahogy ma is, valami egészen más dolog miatt. Voltam az unokatestvérem keresztelőjén, még soha nem voltam korábban ilyenen. Nem volt annyira különleges a szertartás, de utána ott maradtam a misén is puszta lelkesedésből. Mivel újra barátkozom a hittel, részben a rám jellemző “az egész világ templom és minden ember pap” hozzáállás miatt most minden vallást a sajátomnak érzek. Teljesen érdekes és szép volt a mise, de a legjobban az tetszett, hogy áldozásnál elsírta magát az egyik fiatal fiú, aki a papnak segített a szertartás lebonyolításában (nem tudom, mi a pontos megnevezésük, csak sejtem… ministránsfiú?). Annyira szép volt a dal, amit énekeltek, meg a fények és ahogy sírt és térdelt, hogy nekem is kedvem lett volna könnyeket hullatni. Természetesen nem tehettem a rokonok unatkozó és közönyös gyűrűjében. Azóta meg bennem rekedt valahol az a sírás és jó lenne kiengedni, de már elmúlt az a pátosz. :/

Nem is tudom, volt-e még valami mondandóm. Furcsán érzem magam a napokban, de legalább élek. Megint olyan totális átszellemülés érzésem van, mint amiről a múltkor írtam.

Ó, és még valami! Majdnem elfelejtettem, pedig fontos dolog. Előszedtem egy dvd-t, amin a régi gépemről lementett adatok, fájlok voltak rég elfeledve. Az egész estét azzal töltöttem, hogy átrágtam magam néhány érdekesnek tűnő emléken: régi írásaimon, régi képregényeken, amiket imádtam és régi beszélgetések elmentett másolatain. Az eredmények: tömény nosztalgia, szép idők rám zúduló tömege. Az elolvasott beszélgetés miatt most átértékeltem egy eléggé kritikus régi időszakot. A képregény nagyon vicces volt még most is, pedig tízéves voltam, amikor rajongtam érte. Kedvem lenne megkeresni a kitalálóját és megmondani neki, hogy az ő agyszüleményén nőttem fel és olyan szavakat tanultam belőle, mint rezignáció és iguána. :D A régi írásaimat pedig imádom. Már nem hiszem azt, mint kiskoromban, hogy egyszer majd kiadják őket és híres író lehetek, hiszen nincs bennük sok eredetiség. Olyan könyvekből, filmekből, zenékből, számítógépes játékokból vannak összetákolva, amiket mindig imádtam. Azt hiszem, saját kedvtelésemre megpróbálom befejezni őket, ha időm engedi. Iszonyúan szórakoztató lenne és imádnám csinálni, kb. mintha lehetőségem lenne belepiszkálni a múltba, vagy visszarepülni az időben.

Mostanában nagyon élénken foglalkoztat a múlt. Mondjuk a jövő és a jelen is, de mindegy. Nagyon visszavágyom bizonyos időszakokba és akár át is írnám az életem, ha lehetne.

Érdekes, hogy a mostani összegzésemben helyet sem kapott a szerelem, az “összetartó erő” címért labdába sem rúghatott és nem azért, mert nincs jelen az életemben. Eddig a hiánya volt számomra egy fontos támpont. De most az sem. Éppen nem kell. Nem fér be mindamellé, amivel foglalkozni akarok. Ráadásul nincs is itt az ideje. Majd máskor. :)

Régóta készül már Szeptember 15, 2008

Posted by Réka in beszámoló, boldog?, derűs, filó, irodalom, kaland, könnyed, áradat.
add a comment

Nagyon régóta szerettem volna írni ide, de nem bírtam nekiállni, főképp azért, mert még mindig nem szoktam vissza a magyar billentyűzeten való gépelésre és nagyon lassan megy. De most már sok dolog gyűlt össze, amiről szívesen beszélnék, szóval örülök, hogy újra itt vagyok és hallatok magamról. :) Nagyon jól érzem magam, amióta megjöttem, semmi nem tudja úgy igazán elvenni a kedvem. Bár most pont szomorú vagyok, mert elveszítettem egy gyönyörű sálamat, amelyik a kedvencem volt… még egy kicsit remélem, hogy meglesz, ezért nem élem bele magam a szomorkodásba. Mindenféle stratégiákat dolgozok ki a megtalálására, mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nincs meg. Valójában az az egyetlen sálam volt, amit hordtam is és már teljesen eggyé váltam vele. Na jó, még nem akarok merengeni ezen, mert talán nincs veszve semmi.

Ettől az egy dologtól eltekintve minden tökéletes most. Jól érzem magam a bőrömben és egyelőre még elég sok szabadidőm van. A barátaim többsége Pestre költözött és hiányoznak nagyon, de így legalább meglátogathatom őket és mehetek Pestre minden második hétvégén. Meg persze ők is jönnek hozzám, szóval nagyon nem vészes a helyzet.

Az érettségi és az idei év rengeteg kötelezettsége nem mindig jóleső borzongással tölt el, de azért még bírom a nyomást. Megkezdtük az előkészületeket a szalagavatóra, ezen a héten már táncóránk is lesz, csak sajnos még híján vagyok egy táncpartnernek. Nem tudom, honnan kerítsek magamnak, mert mint említettem, minden barátom, köztük a fiúk is, Pesten élnek és nem hiszem, hogy minden pénteken lejönnének a kedvemért. Meg van egy-két olyan, akik régebben mindent megtettek volna értem, de sajnos annak az időnek már vége. Most meg nincs hova fordulnom ilyesmivel, ami pech.

Még annyit a suliról, hogy bár még mindig nem küzdöttem le a lustaságom, de azért vannak sikerélményeim máris. Például négyes lett az év eleji matek dolgozatom, ami nagyon sokat jelent nekem, mert igazán megdolgoztam érte. Nem voltak hiába az éjjeli és hajnali matekozások minden nap. És az egyik kedvenc érzésem a világon, amikor a kemény munkának megvan az eredménye. Nagyon jól érzem magam emiatt is, ilyenkor fel tudnék robbanni az örömtől. :)

Újabban pedig sokszor van bennem ilyen nagy boldogság, nem mindig az eredményeim miatt és nem mindig ez a robbanásszerű, de valami nyugodt elégedettség. Na jó, nem misztifikálok, csak szimpla elégedettség, de úgy, ahogyan az meg van írva. Semmi nem tud kizökkenteni belőle és mindenre látok megoldást. Gondolom, ez még a kaliforniai mentalitás maradványa, ott mindenki így gondolkozott. Nem akarom magam terhelni semmivel, mert tudom, hogy ebben az utolsó évben végig egy pengeélen fog egyensúlyozni az épelméjűségem vagy valami ilyesmi. :) Szóval lazítok, talán néha kicsit könnyelmű is vagyok, de ami kötelességem és ami érdekel, arra nem sajnálom az időt. De sok szempontból jót tesz ez a fajta nyugalom. Például újra fogékony vagyok a hangulatokra. Ezt abból vettem észre, hogy egészen elvarázsol Fehérvár atmoszférája, amit korábban általában figyelmen kívül hagytam. Valójában nagyon szép és egyedi város, ahol még itt maradt egy kicsi mindenféle korok emlékeiből, nem is csak az épületekben, az utcákon, de még mintha a fények, a levegő és némely emberek is sugároznák ezeket az érzéseket, gondolom, nem tudatosan. Kezdem értékelni, hogy hol vagyok, nem is csak ezt a várost, de a térséget is, az országot is, a földrészt is és a bolygót is. Nem mondhatnám, hogy soha nem gondolkoztam ilyesmin régebben, de akkor csak átsiklottam ezek felett, nem vittem végig efféle gondolatmeneteket. Persze sok más gondolat is született bennem ezzel kapcsolatban, de nem akarok mindent leírni. Úgy érzem nem feltétlenül lenne jó húzás mindig értekezni a blogomban, ezért csak röviden írok a gondolataimról. Akit érdekel és akinek szerintem hallania kell, annak mindenképp elmondok élőszóban minden fontosat.

A másik dolog, aminek felettébb örülök és szintén új felfedezés, hogy újra van arcom. Ez most idétlenül hangozhatott, de mindjárt meg is magyarázom. Nem tudom pontosan mióta – de azért van egy elég erős sejtésem, hogy mi okozhatta -, észrevettem, hogy egyáltalán nem találom magam ismerősnek a tükörben vagy a képeken, amik rólam készültek. Mintha minden vonásom egy szétfolyó massza része lett volna, ami néha alattomosan átrendeződik, amikor már éppen kezdeném megszokni, hogy mi hol van. Majdnem mindig idegennek és idegesítőnek láttam magam. És tudtam hogy korábban volt egy kedves, ismerős és a maga módján szép arcom, amit kedveltem, de nem bírtam megtalálni. Most pedig újra ezt érzem, hogyha tükörbe nézek, nincsenek hülye meglepetések, hanem az, amire számítok és néha kicsit jobb is. A fényképeken is megint én vagyok és ez fantasztikus. Biztos másnak is volt már ilyen érzése, ők pedig sejthetik, milyen jó most nekem.

Szerintem ez a sok áldásos változás mind Kaliforniára és az ott eltöltött hónapokra vezethető vissza. Tényleg sok időm volt gondolkozni és definiálni magam, rendezni ezt-azt. Nem mondom, hogy nem maradtak bennem múltbéli dolgok, amik bántanak, mert azok nagyon is jelen vannak mindig, mindenhol, de sokkal könnyebb lett rájuk gondolni. Jó volt látni, hogy van egy más megközelítése is az életnek, ami sokkal könnyedebb és szebb, de attól még ugyanolyan értékes, sőt, még egészséges is. Itt azért nem könnyű alkalmazni a sok kint szerzett kellemes tapasztalatot, mert a visszajelzések nem mindig szívderítőek. Mindegy, azért én próbálkozom. Néha egészen kedves emberekkel hoz össze az élet. Kint megszoktam, hogy mindenki beszélgetést kezdeményez az utcán és ennek ugyan itt nincsen nagy hagyománya, azért én rögtön az első héten kifogtam két rendkívül közvetlen embert is. Először egy nénit a buszon, aki meg volt győződve róla, hogy jóstehesége van és sokat tud az életemről; szórakoztató beszélgetőpartner volt. :) Aztán egy fiú ült le mellém egy padra és kellemeset társalogtunk, amíg Czapira vártam. Ilyesmik mondjuk korábban is történtek velem, engem mindig kiszúrnak maguknak, de ez nem baj. :)

Csak annyit még, hogy jó érzés mostanában csak úgy lenni is. Olyan, mintha totálisan élnék. Amikor szomorú vagyok, az meg igazi, totális szomorúság. Minden olyan valódi, íze van és tapintása és illata az érzéseknek vagy nem tudom, hogyan tudnám ezt leírni. Mint amikor a regényekben a fásult városlakók kimennek vidékre, a szabadba vagy a vadonba és újra elkezdenek emberhez méltó módon érezni, gondolkodni, lélegezni, beszélgetni és közeledni egymáshoz. Ez is olyan, mondhatni romantikus, de nem a szó mai értelmében, hanem a régiesebb értelmezés szerint. Vadregényes, kalandos, borzongatóan szép és újszerűen hat.

Rengeteg emlékem is visszatér újabban, főleg a felhőtlenebb korszakaimból. Csak megkóstolok valamit, megérzek egy illatot, egy rég elfeledett anyagot tapintok és visszarepülök bárhová az időben, ráadásul olyan intenzitással, mintha tényleg akkor történne. Tisztára, mint Proust Az eltűnt idő nyomában c. könyvében, amelyet pont most olvasok. Nem lehet véletlen, talán éppen a regény nyitott meg bennem ilyen csatornákat. :)

Na jó, most már tényleg ideje abbahagynom. Valamikor még jelentkezem. Gyakrabban kellene írnom, hogy ne torlódjon fel a rengeteg elmesélnivaló, mint most és hogy ne kerekedjenek kéthetente 1100 szavas irományok. :)

Nyári olvasmányaim Szeptember 4, 2008

Posted by Réka in irodalom.
1 comment so far

Idén nyáron ezek a könyvek szereztek nekem kellemes perceket:

  • Irvine Welsh: Trainspotting
  • Bodor Ádám: Sinistra körzet
  • Vlagyimir Nabokov: Tündöklés
  • Jodi Picoult: A nővérem húga
  • N. H. Kleinbaum: Holt Költők Társasága
  • Francoise Sagan: A kívülálló
  • Milan Kundera: Az élet máshol van
  • Toni Morrison: A Kedves
  • Orhan Pamuk: Hó I. – II.
  • Linn Ulmann: Mielőtt elalszol
  • Herman Broch: Pasenow avagy a romantika