Let the golden age begin!

Hát, megint nem írtam hetekig, pedig tényleg lett volna miről és gyakran gondoltam rá, hogy ez vagy az méltó témája lehetne egy bejegyzésnek. A magyarázat az lehet, hogy szerintem egyes témák nem sok értő olvasóra találnának. Sajnos, így gondolkodom és olyankor nem is írok arról. Nem szabadna ennyire elszeparálódnom mindenfajta közösségektől és végülis az emberiségtől. Például most épp kívülállónak érzem magam a suliban és az egyetemet várom gőzerővel, de jobban átgondolva, nincsen arra garancia, hogy ott csupa szeretetreméltó vagy intelligens ember lesz. Talán ott sem találom majd a helyem, nem volt ugyanis még olyan (nagyobb) közösség, amelyhez teljes szívvel szerettem tartozni. Viszont ha ezt belátom, akkor meg akár jól is érezhetem magam, mert nem biztos, hogy valaha jobb is lesz.

És most az összetartó erőkről. Nem véletlen, hogy Nóri is írt erről, hiszen pénteken vele tárgyaltam meg mindezt. Az a véleményem, hogy most újra kezd kialakulni valami rendező elv az életemben. Talán évek is elteltek úgy, hogy egyik napról a másikra éltem, néha különféle szenvedések foglalták keretbe a heteimet, de egyébként az egész olyan, mintha aludtam volna. Semmi jelentőset nem tettem, nem kerültem közelebb célokhoz, a többiről ne is beszéljünk. Az is lehet, hogy néhány fatálisan szörnyű következtetést vontam le, amikkel magamat tettem tönkre és valószínűleg kihagytam nagy lehetőségeket és azokat is magam miatt. Előre elhitettem magammal, hogy nem járhatok sikerrel, hogy szerencsétlen lennék bizonyos szerepkörökben, ezért nem vettem észre, ha randira hívtak és nem láttam, ha kegyesek próbáltak lenni hozzám, sőt, lehet, hogy örökre lemaradtam arról, hogy egy fontos konfliktust rendezzek. Ezek a dolgok szerintem soha vissza nem térő jellegűek voltak, úgyhogy most egy darabig biztos átkozom magam. De ami lényeges, hogy van újra valami összetartó erő bennem. Motiváció a tettek mögött, keret körülöttem. Az egyik összetevője a dolognak két életcél, a másik pedig banális, de a hit. Nem a hagyományos értelemben, mert nem vagyok vallásos. De azért én is hihetek dolgokban. Volt, amikor már majdnem eljutottam az ateizmusig is, pedig mindig hittem néhány dologban, de voltak, akik elhitették velem, hogy mindenfajta hit nevetséges. Akkor meg tudatalatt arra törekedtem, hogy azok az emberek fogadjanak el és egész más irányba indultam el. Ennek van jó hatása is, különben soha nem jutottam volna el a történelem szeretetéhez és igényesebb megismeréséhez. De azt már tudom, hogy nem akarok materialista lenni, mert nem tudok változtatni azon, hogy idealista vagyok. Viszont a másik végletbe sem akarok visszaesni, ezért minden téren találtam jó kompromisszumot: nem csak történelem, hanem esztétika is. Nem csak hit, hanem egy kicsi kételkedés is, de inkább függetlenségnek mondanám. Nem csak intellektuális kihívások, hanem spirituálisak is, egyszerre. Ezekben segít az egyik nagy életcélom. Erről viszont nem beszélhetek, bár legszívesebben kiírnám a homlokomra, csak nem tehetem, mert akkor biztos nem fog valóra válni. A másik cél viszont nem titok és nem is bonyolult. Csak annyi, hogy szeretném valahogy elérni, hogy nagyjából olyannak lássanak az emberek, amilyen vagyok és amilyen próbálok lenni. Tudom, hogy ez teljesen soha nem sikerülhet, de számomra fontos emberek is félreismernek, nap mint nap bebizonyosul. Na mindegy, majd dolgozom rajta, de az eszközökkel még nem vagyok teljesen tisztában.

Sok a változás körülöttem. Hogy csak a legkézenfekvőbb példát említsem: átépítik a városom. Elég megdöbbentő, amikor néhány hónap alatt teljesen modernizálják az ember szülővárosát, de annyira, hogy alig ismer rá. Jó dolog a modernizáció, de nem mindig. Erről lehetne óriási vitát nyitni, mármint hagyományos értékek, érzelmek ütköznek a haladással, világjobbító gondolatokkal. Hogyan lehetne mindezt összhangba hozni? Én egyelőre – bár lenyűgöz a sok építkezés – még az érzelmeim mellett kardoskodom. Egyik nap mentem haza gyalog és megszokásból rá akartam lépni az óvoda előtt a varázskőre, amire lépve gyerekkoromban mindig kívántam, hogy teljesüljenek a legnagyobb álmaim, most meg nem volt ott a kő, mert térköveztek. Paff. Megálltam és diszkréten belestem egy kőhalomba, ami ott állt, hogy hátha meglátom azt a bizonyos járdadarabot. Ha megtaláltam volna, komolyan hazacipeltem volna. De nem lett meg és ez napokig lehagolt. Nagyon szép az Eltűnt idő nyomában első kötetének a vége, ott Proust is hasonló jelenségről beszél. És mit is mond?

Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nemcsak a tér világából valók, ahova kényelemből helyezzük őket. Összefüggő benyomásaink közt, amelyekből akkori életünk állt, csak vékonyka réteget formáltak; egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek.

Örülök, hogy múlt héten elfelejtettem visszavinni a könyvtárba, mert így be tudtam másolni ide ezt. Szerintem gyönyörű. Nem akarok nevetségesnek tűnni, de sírnom kellett rajta.

Mint ahogy ma is, valami egészen más dolog miatt. Voltam az unokatestvérem keresztelőjén, még soha nem voltam korábban ilyenen. Nem volt annyira különleges a szertartás, de utána ott maradtam a misén is puszta lelkesedésből. Mivel újra barátkozom a hittel, részben a rám jellemző “az egész világ templom és minden ember pap” hozzáállás miatt most minden vallást a sajátomnak érzek. Teljesen érdekes és szép volt a mise, de a legjobban az tetszett, hogy áldozásnál elsírta magát az egyik fiatal fiú, aki a papnak segített a szertartás lebonyolításában (nem tudom, mi a pontos megnevezésük, csak sejtem… ministránsfiú?). Annyira szép volt a dal, amit énekeltek, meg a fények és ahogy sírt és térdelt, hogy nekem is kedvem lett volna könnyeket hullatni. Természetesen nem tehettem a rokonok unatkozó és közönyös gyűrűjében. Azóta meg bennem rekedt valahol az a sírás és jó lenne kiengedni, de már elmúlt az a pátosz. :/

Nem is tudom, volt-e még valami mondandóm. Furcsán érzem magam a napokban, de legalább élek. Megint olyan totális átszellemülés érzésem van, mint amiről a múltkor írtam.

Ó, és még valami! Majdnem elfelejtettem, pedig fontos dolog. Előszedtem egy dvd-t, amin a régi gépemről lementett adatok, fájlok voltak rég elfeledve. Az egész estét azzal töltöttem, hogy átrágtam magam néhány érdekesnek tűnő emléken: régi írásaimon, régi képregényeken, amiket imádtam és régi beszélgetések elmentett másolatain. Az eredmények: tömény nosztalgia, szép idők rám zúduló tömege. Az elolvasott beszélgetés miatt most átértékeltem egy eléggé kritikus régi időszakot. A képregény nagyon vicces volt még most is, pedig tízéves voltam, amikor rajongtam érte. Kedvem lenne megkeresni a kitalálóját és megmondani neki, hogy az ő agyszüleményén nőttem fel és olyan szavakat tanultam belőle, mint rezignáció és iguána. :D A régi írásaimat pedig imádom. Már nem hiszem azt, mint kiskoromban, hogy egyszer majd kiadják őket és híres író lehetek, hiszen nincs bennük sok eredetiség. Olyan könyvekből, filmekből, zenékből, számítógépes játékokból vannak összetákolva, amiket mindig imádtam. Azt hiszem, saját kedvtelésemre megpróbálom befejezni őket, ha időm engedi. Iszonyúan szórakoztató lenne és imádnám csinálni, kb. mintha lehetőségem lenne belepiszkálni a múltba, vagy visszarepülni az időben.

Mostanában nagyon élénken foglalkoztat a múlt. Mondjuk a jövő és a jelen is, de mindegy. Nagyon visszavágyom bizonyos időszakokba és akár át is írnám az életem, ha lehetne.

Érdekes, hogy a mostani összegzésemben helyet sem kapott a szerelem, az “összetartó erő” címért labdába sem rúghatott és nem azért, mert nincs jelen az életemben. Eddig a hiánya volt számomra egy fontos támpont. De most az sem. Éppen nem kell. Nem fér be mindamellé, amivel foglalkozni akarok. Ráadásul nincs is itt az ideje. Majd máskor. :)