Mesék október 28, 2008
Posted by Réka in aggodalmak, filó, irodalom, zaklatott.add a comment
Anyukám lehet, hogy elajándékozott egy csomót a kedvenc gyerekkori mesekönyveim közül, anélkül, hogy megkérdezte volna és ettől teljesen magam alatt vagyok. Az a legrosszabb, hogy már évekkel ezelőtt történt az egész. Voltak időszakok, amikor nem tudtam értékelni a múltam és próbáltam leszámolni a gyerekkori emlékeimmel, biztosan ezért kell most így bűnhődnöm. Persze azóta már ezerszer beláttam, hogy nem volt még egy olyan jelentőségű időszak az életemben, mint amikor még igazán gyerek voltam. Minden, ami most vagyok, az abból a rengeteg hatásból épült fel, ami akkor ért. Sok szempontból szeretem azt, amilyen ember lett belőlem. Tudom, hogy sokkal rosszabb is lehetnék és pont azért nem lettem, mert ennyire ingergazdag és pozitív volt szellemi téren a gyerekkorom. Ami a legjobban fáj, hogy anyukám nem is érti, miért zavar engem ez egyáltalán. Teljesen kiakadt, hogy esetleg hiányozhatnak nekem azok a könyvek, amiket odaadott másoknak. A ruhákat bezzeg mindig megkérdezte, pedig azokkal tényleg nem tudok mit kezdeni, ha egyszer már kinőttem őket, az én gyerekeim ugyanis biztos nem azokat fogják majd hordani. De azok a mesék nem akármilyenek voltak, hanem igazi klasszikusok, tele értékkel és szépséggel, olyanok, amiket minden nemzedéknek ismernie kell és többszáz éve nem avultak el, szóval nem lehet kijelenteni, hogy azokra már nincs szükség, csak mert felnőttem. Persze, lehetne az is, hogy én majd megveszem ugyanezeket a történeteket a saját gyerekeimnek, ha lesznek, de egyáltalán nem ugyanaz. Minden egyes könyvnek emlékszem még az illatára is.
Na mindegy. Ha tényleg nincsenek már meg, akkor nem tehetek semmit. De nekem kevés fontosabb dolog van, mint a hatások, amik életem során értek. Ezekre nagyon büszke vagyok és szeretek gondolni rájuk. Amúgy is minden szempontból tisztelem, imádom a gyökereimet és szerintem ez összeegyeztethető azzal, hogy általában üdvözlöm a változásokat. Mert úgyis változhatok és formálódhatok, hogy közben élénken él bennem a múlt.
Sokszor elgondolkozom rajta, hogy vajon azokat a dolgokat is fogom-e valaha fontos hatásként emlegetni, amiket manapság szeretek. Lehet, hogy gyerekkorom óta már hiányzik belőlem valami és többé semmiből nem tudom kiszűrni az igazán lényegeset. De ha jobban belegondolok, akkor eszembe jut néhány dolog, ami újkeletű, de azért érezhetően máris a részemmé vált.
Ma csak ennyit akartam. Elég szomorú vagyok, de azért ezen túl tudom tenni magam. Valószínűleg ebből kell megtanulnom mindazt, amit ma leírtam. Eddig ugyanis soha nem fogalmaztam ezt meg magamnak és néha szem elől is tévesztettem. Újabban sok dolog történik velem, amiből egyértelmű, hogy okulnom kell, de nagyon bánom, hogy mindig annyira fájnak ezek. Vajon azért ilyenek, mert rám nem lehet “szép szóval” hatni, csak egyből olyasmivel, amit tragédiaként élek meg? Lehet, hogy ezer meg ezer finom jelzést kapok naponta, de semmit nem érzékelek ebből. Talán jobban kellene figyelnem mindenre, koncentráltabbnak és éberebbnek kellene lennem.
Hétköznapok október 17, 2008
Posted by Réka in aggodalmak, beszámoló.add a comment
Azt hiszem, az ismerőseim közül mindenki többet blogol mostanában, mint én. Ennek persze nem örülök, mert sok dolog lenne, amiről írnék, de sajnos soha nincsen kedvem hozzá. Amúgy sincs életkedvem az utóbbi napokban. Nincsen semmi jól körülhatárolható oka, csak sok apróság, ami azért nem annyira rossz, mintha egy vagy két igazán komoly problémám lenne.
Elszomorít, hogy a környezetemben sokan boldogtalanok éppen. Kezdek egyre empatikusabb lenni, magam is meglepődök rajta. Szeretném, ha mindenkinek kicsit jobb lehetne. Próbálok segíteni is, de nem megy, mert nem akarok beleszólni senkinek az életébe. Az is zavar, hogy vannak kicsinyes emberek és sértődékeny emberek. Bármennyire is szeretem, hogy olyan sokféle az emberiség, kibírnám, ha nem léteznének ezek a tulajdonságok. Én azt kedvelem, ha valamit értelmesen meg lehet beszélni vagy ha valaki nem sértődik meg és csak úgy túllép bármin. Én nem sértődök meg soha, bár ezt nem szokták elhinni. Néha ostobán úgy teszek, mint aki meg van sértődve, mert tudom, hogy hasonló helyzetben mindenki sértve érezné magát, de aztán meg alig várom, hogy abbahagyhassam és ugyanúgy viselkedhessek, mint egyébként. Szóval az emberek egy csoportjával gyakran meggyűlik a bajom, de ez idegesít a legkevésbé.
Ennél sokkal rosszabb, hogy ezen a héten mennyire ügyetlen voltam. Egyszer felnyársalódtam egy fémhuzalra, amikor siettem az utcán, aztán két helyen nagyon mélyen megvágtam az ujjam és ma lefejeltem a kocsink ajtaját, ezért teljesen rokkantnak érzem magam. Ja, és ma gyorsan hajtottam a tesóm elektromos tolókocsiját a folyosónkon és sikerült letörnöm egy ötcentis darabot a falból és most a szép bordó falon van két bazi fehér folt. Ezek nagyon semmiségek, de annyira baleknak érzem magam, hogy már alig merek csinálni valamit, mert az biztos szerencsétlenül végződne. Jó, hogy nem tudok vezetni, tuti, hogy ebben az állapotban okoznék valami balesetet.
Furcsa, hogy az érettségi miatt idegeskedek a legkevesebbet. Négy évig rettegtem tőle, de ahogy közeledik, annál nyugodtabb és nyugodtabb vagyok. Főleg azért, mert látom, hogy mennyi mindenre emlékszem még olyan tantárgyakból is, amiken soha nem figyeltem oda, ilyen mondjuk a nyelvtan. Amiket szeretek és mindig érdekeltek, azokkal kapcsolatban pedig egészen magabiztos vagyok. De nem kiabálom el, mert azért én is be fogok rezelni majd, ha eljönnek a kritikus napok.
Nagyon kevés szabadidőm van. És elhanyagolok embereket, ez minden rossz dolog közül a legrosszabb, emiatt sokat szoktam emészteni magam mostanában. Találkoznék pár fehérvári baráttal, akiket nagyon szeretek, de nem egy suliba járunk, úgyhogy ritkán látom őket. Írnom kellene a portugál, török barátaimnak és annak a családnak, akik olyan kedvesek voltak velem Los Angelesben, hogy szinte családtagjukká fogadtak. Fel kellene hívnom az orosztanárnőmet és e-mailt szeretnék írni a Téten élő barátnőmnek, valamint egy idős történelemtanárnak, aki valószínűleg a pártfogásába fog venni engem és majd segít a tudásom elmélyítésében. Szeretem az embereket és a kapcsolattartást, de tényleg alig van egy lélegzetvételnyi erőm, miután hazaérek és mindenre tanulok. Főleg a számítógépbúgást nem kívánom soha, ezért legtöbbször hétközben be sem kapcsolom a masinát. És ugyebár nehéz nem interneten tartani a kapcsolatot manapság, legalábbis nem én vagyok az az ember, aki ellen tud állni neki, bármennyire is viszolygok az internettől néha.
Furcsamód a szalagavató és a pitiáner dolgozatok sokkal jobban aggasztanak, mint a “rettegett” érettségi. Még nincsen táncpartnerem a szalagavatóra, ez a legkellemetlenebb, mivel durván két hónap maradt. És simán szereztem volna már valakit ezer éve, csak épp mindenki Pestre költözött, én meg maradtam itt és néha elhagyatva érzem magam.
Az utóbbi napokat leszámítva egész jól elvagyok magammal. A közérzetem általában jó, van egy csomó hobbim és most magammal is jól kijövök. Érdekes olvasmányaim vannak, élvezem az alvást és végre tudom értékelni is. Egyáltalán nem érzem magam hülyének és egy ideje mindig félreteszek magamnak egy kis pénzt, amit magamra tudok költeni, ez is jót tesz a hangulatomnak. Ilyesmik történnek, de semmi világmegváltás, semmi eget rengető újdonság. Bár ha jobban belegondolok, tetszik az, ahogyan (nem tudatosan) elkezdtem szemlélni az életet. Pontosan azt érzem, mintha minden nap újdonság lenne az életemben és olyasmi, ami meg nem ismételhető, egyszeri élményt nyújt.
Birkózom a hétköznapokkal, próbálom őket magam alá gyűrni, de nagyon vigyázok, hogy ne vegyek fel olyan mentalitást, mint azok az emberek, akik mindig mindennek csak a végét várják. Legyen már vége ennek a napnak, hétnek, hónapnak, tanévnek, stb. Ezt nem akarom, mert akkor állandóan csak várok és soha nem csinálok semmit.
Nagy ugrás október 7, 2008
Posted by Réka in filó, fordulat, áradat.add a comment
Időben is, a lelkiállapotomban is, egyébként is és van egy szám mostanában, amit szeretek hallgatni és ez a címe angolul. Kicsit infantilis, de szép hangon éneklik. Amúgy megvagyok. Az elmúlt hetek leggyakoribb érzése az, hogy a családom és a csodás barátaim léte ellenére is teljesen egyedül állok a világon. Ez nem feltétlenül negatív dolog, mert rákényszerít arra, hogy helytálljak különféle, akár tőlem idegen szituációkban is. Na jó, erre még nem volt példa, de talán nemsokára lesz. Az is foglalkoztat most, hogy úgy érzem, sokadszorra szabadulok fel egy személy nagyon is nyomasztó befolyása alól, ami állandóan eluralkodik rajtam, az illető tudta nélkül. Ebben vergődöm nap mint nap, néha elmúlik, általában viszont inkább visszatér és régi erejében tündököl. Az a furcsa, hogy szinte soha nem látom az illetőt, de így is működik a dolog. Nem szeretem ezt, de most épp boldog vagyok, mert ma este visszataszító és rossz dolgok jutnak eszembe erről az emberről, így pedig nem szenvedek. Amúgy nem akarnék rosszakat gondolni róla. De erről ennyi elég is.
Tanulnom kellene, az az igazság, de igényem van a blogírásra. Erről jut eszembe: néha szívesen olvasnám idegen emberek szellemes és szórakoztató blogjait, de nem igazán kerestem vagy találtam ilyet eddig. Újabban a legfőbb igényem az olvasás lett és fantasztikus lenne, ha nem jutna rá ily kevés időm.
Sokszor úgy űnik, hogy napról napra jobban körvonalazódik bennem, hogy mi érdekel, milyen jövőt szeretnék magamnak és mit vagyok hajlandó tenni ezért. Eddigi életemben is voltak világos célkitűzéseim, de még olyan egyszerű dolgokat sem mertem megtenni értük, mint elmenni egy új társaságba vagy egy érdekesnek tűnő helyre. Ezért nincsenek az életemnek olyan darabkái, amelyek csak az enyémek, kivéve persze az egyedül töltött időt. De azt meg soha nem becsülöm meg eléggé, nem tudom úgy kezelni, mint valamit, ami csak az enyém. Másfelől nézve viszont majdnem minden pillanatom olyan, amiből senki más nem részesedik és aminek csak én fogom fel a jelentőségét. Nagyon kevés ember van, akikkel annyira össze tudok hangolódni néha, mintha már nem is két ember lennénk, hanem egy. Olyankor persze nem érzem magam egyedül a világban, de ez iszonyú ritkán történhet meg, természetéből adódóan. Túl magasztos érzés és olyan nehéz észrevenni.
Talán jobb, ha ezt itt most abbahagyom, mert csak csapongok és zavarosan írok. Ez nem a tökéletes pillanat a blogoláshoz, csak épp kedvem volt hozzá. De legalább írtam. Úgyis akkor fog eszembe jutni egy csomó fontos téma, amikor már befejeztem. Gyakrabban kellene írnom, viszont nem tudom megértetni magammal ennek a jelentőségét.
