Let the golden age begin!

Megint fura időpontban lett kedvem blogolni, hajnali három múlt ugyanis kilenc perccel. Nagyon későn keltem ma, ezért most nem bírok aludni és már tényleg nem is tudnék addig, amíg le nem írok néhány gondolatot. Már sötétben feküdtem, de nem hagyott békén egy-két dolog, ami a fejemben motoszkál egy ideje. Viszont arra lettem figyelmes, hogy nem tudok papírra leírni olyasmit, amit a blogomba szánok – amit így írtam, az végül soha nem került be ide. Így kénytelen voltam bekapcsolni a számítógépet, de most inkább megnyugtat a búgása és a világító képernyője, pedig máskor idegesíteni szokott. Megint megszállt az a határtalan béke, amit nyáron szüntelenül éreztem.

Azon gondolkodok ezekben a hetekben, hogy hogyan bírok ilyen összeszedett, higgadt és kiegyensúlyozott lenni idén télen. Fontos tudni, hogy nálam a tél mindig egy kritikus időszak, ilyenkor minden évben elveszítem a fejem, néha kétségbeesett, néha közönyös vagyok és állandóan összeroppanok. Egyetlen tél jelentett kivételt eddig, de akkor még december közepén is tizenöt fok volt és az egész tél szokatlanul meleg volt, ezért akkor a jó idő számlájára írtam a kellemes lelkiállapotot is. Idén viszont korán beállt a hideg és ritkák az enyhébb napok. Nem tudok másra gondolni, minthogy nagyon jó hatások érnek és ezek segítenek tisztán tartani a fejem.

Három könyvet kell mindenképpen kiemelnem ezek közül, a három legutóbbi olvasmányomat. Bár, ha jobban belegondolok, akad egy negyedik is, ezzel kell kezdenem, ugyan erről korábban hosszan írtam itt. Az Alkonyat című regény volt az, amelyik felrázott a fásultságból. Nem gondoltam, hogy ekkora jelentősége lesz számomra, de pont a legjobbkor jött és ez mindig sokat számít. Akkor kezdtem nagyon belesüllyedni valami mocsárba, ami talán a közöny vagy az anyagiasság volt (már nem is emlékszem), de a könyv megmutatta nekem, hogy van az életnek egy másmilyen oldala, egy romantikus és vadregényes. Mikor letettem a könyvet, elkezdtem álmodozni és sóvárogni. Úgy veszem észre, hogy ezek nélkülözhetetlenek az életemhez.

A következő mű, ami termékeny gondolatokat ébresztett bennem, a Walden volt, Henry David Thoreau könyve. A szerző megelégelte a modern világ (pedig akkor még csak az 1800-as évek vége volt!) hívságait, kísértéseit, pazarló életmódját, ezért fogta magát, épített egy házat egy erdő közepére és ott élt boldog elvonultságban. Napjai felszabadító munkával, természetjárással és olvasással teltek. Be akarta bizonyítani, hogy az embernek rendkívül kevés is elég kell, hogy legyen a boldogsághoz – és sikerült is neki, erről szól a könyv, melyben élményeit és az erdőben kitalált bölcs elgondolásait írja le, hogy mind okulhassunk belőle. Furcsa, hogy milyen régen írta, mégis majdnem ugyanazok a dolgok foglalkoztatják, mint a ma tudatosan élni próbáló embereket. Nagyon jó órákat szerzett nekem ez a könyv, bár akkor még nem gondoltam bele komolyan, hogy én is tudnék-e ilyen nemes egyszerűségben élni. Akkor úgy véltem, hogy ez gyönyörű dolog és tudtam, hogy helyesen gondolkodik, ugyanakkor azt is éreztem, hogy én képtelen lennék erre, szóval inkább kicsit még irigykedtem is. Amiért viszont végképp megérte elolvasni, az a csodálatos utószó és a bölcs következtetések, melyekre Thoreau a mű végén jut.

A következő könyv még friss olvasmányélmény, ugyanis csak tegnap fejeztem be az olvasását. A címe Kilenc kapu, szerzője Jirí Langer. Az író itt szintén saját élményeiről mesél. Egy nem túl vallásos zsidó családban nőtt fel, de elégedetlen volt és nem tudta, mi hiányzik az életéből. Véletlenül fedezte fel magának a hitet és onnantól fogva az elszántsága csak nőttön nőtt. Nemsokára ő lett Prága egyik legelszántabb zsidó hívője, de ez sem volt elég, ezért felkerekedett, hogy felfedezze magának Kelet-Lengyelország világtól elzárt, szigorúan vallásos haszid zsidó közösségeit. Csak szorgalma, lelkesedése és mély hite miatt fogadta be őt lassacskán az egyik ilyen falu zsidó hitgyülekezete, ami rendkívül nagy szó, mert kívülállók szinte soha nem kaptak betekintést ebbe a zárt világba. A könyv, a címben említett “kilenc kapun”, vagyis kilenc történeten keresztül vezet be minket is a haszidizmus csodáiba, melyek teljesen ismeretlenek az átlagember számára. A szerző olyan történeteket mesél el, melyeket a haszid csodatévő rabbikról hallott, de a hatásuk egészen elképesztő volt, legalábbis rám. A haszidok a lehető legmélyebben vallásosak, mégis rendkívül jó humoruk van, állandóan vidámak, életigenlőek, valamint elmondhatatlanul bölcsek. Már abba a sejtelembe is egészen beleszédülök, hogy milyen válaszokat találhattak a filozófiai kérdésekre és mennyire sokat tudhatnak vajon ők a világ rejtelmeiről. Viszont tragikus, hogy a haszid közösségek szinte teljesen áldozatul estek a holokausztnak és mára alig néhány ezren maradtak az egész világon. El sem tudom mondani, mekkora veszteségnek érzem egy ilyen varázslatos világ pusztulását.

A harmadik fontos könyvet csak ma kezdtem el olvasni, ez az Út a vadonba Jon Krakauer-től, mely egy igaz történet. 1992-ban a fiatal Christopher McCandless körülbelül hasonló vágyaktól vezérelve, mint száz évvel korábban Thoreau, feladja korábbi, jómódban töltött életét és minden különösebb cél nélkül nekivág Észak-Amerikának. Stoppal, gyalog, kenuval bejárja az egész kontinenst, majd úgy dönt, teljesen elvonul a világtól, ezért Alaszkába utazik. A többit nem akarom elmondani, de ami ebben a történetben a megrázó, az a főszereplő hamisítatlan idealizmusa, ami annyira kevés emberben él igazán; sokan sóvárognak egy szabadabb életért, de szinte senki nem valósítja meg az elképzeléseit. Csodálatos felfedezéseket tesz kóborlásai során és nagyon ösztönzően hat rám, ahogyan a világot látta. Pedig nem is közvetlenül ő mondja el a történetét, hanem egy újságíró, aki érezhetően mélységesen tiszteli őt és azt, ami elindította ezen az úton. Nagyon örülök, hogy ez a történet kétszer válthatja ki belőlem ezeket a magasztos érzéseket, ugyanis akkor is teljesen megrendültem, amikor körülbelül egy éve megnéztem a filmet.

Erről a három könyvről beszéltem a bejegyzés elején. Állandóan a fejemben vannak és nincs nyugalmam, mióta elolvastam őket. Én is ugyanazt érzem, mint kezdetben ők, hogy valami elsöprő erejű sóvárgás van bennem, keresek valamit, amit egyszerűen elérhetnék, de talán még ahhoz sincs bátorságom, hogy komolyan fontolóra vegyem, mi lehet az. Ők megtalálták és végtelenül boldogok lettek… hiszek nekik, mikor azt állítják, hogy mi, hétköznapi életet élők ezt soha nem fogjuk tudni megérteni, hiába vagyunk néha mi is boldogok. Ők úgy érezték, hogy szárnyakat kapott a szellemük és én is erről álmodok szüntelenül, csak még nem tudom, nekem mit kellene tennem érte. Olyan, mintha egyszer már megéltem volna azt, amiről beszélnek, mert amikor olvasom a leírásaikat, minden tagom beleremeg, mintha emlékeznének valamire. És képek is eszembe jutnak, érzések is, de nem tudom, hogy valaha megtörténtek-e vagy csak képzelégesek. De az az igazság, hogy bármilyen erősen álmodok is értékekről és szabadságról, szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz bátorságom igazán utánajárni ezeknek a dolgoknak. Nem fogom felfedezni, hogy milyen úton válhatnék én is olyanná, mint ezeknek a könyveknek a szerzői és főszereplői, mert úgy fogom gondolni, ahogy mindenki más: a boldogságot úgy tudom elérni, ha elvégzem az egyetemet, jó állást szerzek és családot alapítok. És valószínűleg boldog is leszek, de talán egyszer majd nálam is elpattan valami és mindent felrúgok, hogy beálljak ortodox zsidónak, hogy bevegyem magam az erdőbe vagy csak hogy eltűnjek valahol a világban. Vagy lehet bármi más az én megoldásom, még nem tudom. Csak arra gondolok, ha az emberben egyszer jelentkezik ez a leírhatatlan vágy, akkor talán soha nem tudja már elnyomni, egyszer annak ki kell ütköznie valahol, valamikor.

Ha nem lennének “normális” kötelezettségeim meg egy viszonylag szokványos elképzelésem arról, hogy milyen életet akarok, akkor szívesen útra kelnék egyedül, néhány fontos könyvvel és csak úgy mennék, amerre kedvem van menni. Viszont valószínűleg rossz vége lenne, mert sajnos azóta már sokkal veszélyesebb a világ, mióta Thoreau vagy Langer élt, sőt! Szerintem Chris McCandless ideje óta is rosszabb lett csak.

Azt hiszem, ennyit akartam csak elmesélni, bár nem lyukadtam ki sehova végül. A lényeg, hogy mindig lappangott bennem ez az érzés, de csak néha hozták felszínre bizonyos erős hatások, például könyvek, filmek vagy bizonyos különleges emberekkel való találkozás. Most pedig ez segít, hogy meg tudjam őrizni az épelméjűségemet ezeken a hideg napokon, ami sokkal nehezebb feladat számomra, mint amilyennek az esetleg másoknak tűnhet.