Let the golden age begin!

Az a legrosszabb, hogy ha nincsen semmi bajom, akkor mindig csinálok magamnak. Tudom, hogy nem csak én vagyok így ezzel, de felismerem, hogy hibát követek el, mégsem tudok mindig változtatni. De már abban sem vagyok biztos, hogy hiba-e egyáltalán, hogy ilyesmiken gondolkodom. Amikor éjjel a sötétben fekszem és nem bírok elaludni, olyankor tragédiának tűnik és sírnom kell, reggelre viszont mindig kicsit szégyellem magam miatta. Amikor világos van, teszem a dolgaim és körülvesz egy csomó ember, akkor látom, hogy nem ekörül forog a világ, amit újabban a fejembe vettem.

Van egy elég bölcs könyvem, mely szerint most hazudok magamnak és a környezetemnek is. Szerinte, ha nem lenne hazugság, akkor nem érezném szükségét, hogy ilyen kétségbeesetten bizonygassam az ellenkezőjét.

De fogalmam sincs, hogy tényleg hazugság-e. Hogyan éri tetten az ember azt, ha saját magának hazudik? Gondolom, úgy, hogy belül érzi mindenki, mi az igazság, de csak akkor ismeri be, ha mélyen és kritikusan önmagába néz. Én egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy mi van most. Nekem is le kellene ülnöm őszintén kielemezni azt, ami bennem zajlik.

Egyrészről nagyon is érthető, hogy miért térek vissza újra és újra ugyanoda, máshonnan nézve viszont teljesen irracionális az, ahogyan viselkedek.

Nem is tudom, milyen lépést tegyek. Lehet, hogy nagy hülyeségeket fogok csinálni, ha valaki nem akadályoz meg benne, de nem is nagyon akarok senkit beavatni a terveimbe. De nagyon nagy az esélye annak, hogy az egész hiábavaló és megint csak az idealizmusom hitet el velem mindenfélét. Az a legvalószínűbb, hogy rosszabbul jönnék ki ebből, mint bármikor korábban, az pedig már tényleg túl sok lenne.

Nem tudom, mi történne, ha muszáj lenne szembesülnöm vele, hogy létezhetnek olyan ajtók, melyek örökre zárva vannak előttem és soha nem nyílhatnak ki… Nem szoktam gondolni rá, hogy létezhet ilyesmi. De valószínűleg nem tudnám elviselni, ha ez kiderülne valamiről, biztosan becsavarodnék. Ezért jut eszembe, hogy egyszerűen csak meg kellene feledkeznem erről az egészről, mint már párszor korábban, de egyre nehezebb.

Belefájdult a fejem is ebbe… most nem vágyom másra, mint belefeküdni a puha, meleg ágyba és felejteni. De igazából pontosan az ágy a megpróbáltatásaim helyszíne, mert ott ellazulok, csend van és idő, hogy gondolkodjak, ez pedig ebben a helyzetben veszélyes – inkább egy teljesen üres elme válhatna javamra.

Néha nem bírok elszakadni az életem bizonyos fejezeteitől és azt hiszem, hogy eltéphetetlen kötelék fűz egyes dolgokhoz, de ezek a kötelékek általában csak az én fejemben léteznek. Ilyenkor úgy tűnik, mintha egyedül én látnám az életet egy nagy tragédiának, mindenki másnak pedig csak egy egyszerű vígjáték lenne. Már egyáltalán nem is sejtem, hogy miben hiszek, de néha hihetetlennek tűnik, hogy ne legyenek sorsszerűségek és olyan dolgok, melyek természetüknél fogva egymáshoz vannak rendelve és végül minden akadály ellenére egymás mellé kerüljenek. De ez csak valami nevetségesen naiv ötlet lehet, még sosem láttam megvalósulni.

Akik tudják, mi lapul az itt összehordott sokminden mögött, azoktól előre is bocsánatot kérek, mert már túl sokszor kellett ilyen litániákat hallaniuk tőlem, de egyáltalán nem olyan sokszor, mint amilyen gyakran szenvedtem emiatt. Ugyanis körülbelül 2-3 havonta meg kell küzdenem ezzel és újra mindent elfelejteni és elölről kezdeni. Úgy érzem, mintha démonokat szabadítottam volna magamra. :/

De fogalmam sincs, mitévő legyek. Ha jobban belegondolok, másoknak állandóan hazudnom kell emiatt. Nem olyan hazugságok ezek, melyekkel ártok bárkinek is, egyszerűen csak nem az igazat mondom.

Valahogy végérvényesen le kellene tisztáznom ezt az egészet, de félek! Ha tényleg kiderülne, hogy mindig minden hiábavaló volt és az is fog maradni, ha ez megváltoztathatatlan, akkor nekem végem. Legalábbis most így érzem, mert nagyon hosszú ideje minden eköré csoportosult, még olyankor is, amikor nem is vettem tudomást a létezéséről. A valóságban soha nem vettem le azt a szűrőt, amin keresztül olyan sokáig néztem a világot és gyűlölöm magam, amiért ennyire gyenge vagyok és mindig erőtlenül, ernyedten vissza kell hullanom a kiindulópontra.

Mintha nem is lenne választásom, olyan, mintha tényleg idegen erők dobálnának! Hiába vannak elveim, ideológiáim, mégis sokkal gyengébb és kiszolgáltatottabb vagyok, mint hiszem. Bár néhány dologban tényleg nem ismerek könyörületet és sok kísértést félvállról is el tudok intézni, mégis, egy ilyen semmiség a földbe tud döngölni és belebetegszem.

Nem tudok semmi mást hozzáfűzni. Vagy megoldódik, vagy nem. De igazán egyiket sem akarom.

“How do I end up this way? A constant knot in my gut tied with uncertainty and with lust – a classic case, I suppose. A haunted man who can’t outrun his ghosts… They’re in my skin, in my bones.”

[Hangulat: City and Colour - Constant knot]