Az utolsó előtti nap július 19, 2009
Posted by Réka in filó, kaland, remény.add a comment
Dégi napló, 4. rész
Így, az ittlétem utolsó előtti napjára azt hiszem, sikerült elérnem azt a nyugalmat, amire annyira vágytam. Most mindennel elégedett vagyok és nem töröm a fejem hiábavalóságokon. A rengeteg olvasásnak is köze lehet persze a békémhez, meg annak, hogy immár öt napja senki meg sem próbált kapcsolatba lépni velem. Pont, ahogy szerettem volna. Azt hiszem, még rengeteg ideig kibírnám itt, ebben az egészséges és dolgos légkörben, de azért szeretnék már lenni a barátaimmal is. Talán most már vannak olyan tartalékaim, amiből az emberekhez szükséges türelmet és jókedvet meríthetem. Az utóbbi hónapokban ugyanis teljesen kimerültem ebből a szempontból és lehetetlen volt megférnem bárkivel is.
A sok olvasás pedig csodákat tesz velem. Nincs túl sok élettapasztalatom, de valahogy a könyvek mintha tudnák ezt pótolni és most is úgy érzem, hogy ezer dolgot tanultam. Nem is kellett tudatosan elmélkednem semmin, olvasás közben a legtöbb sürgető problémámra magamtól kitaláltam a megoldást, és az mindig sokkal egyszerűbb volt, mint sejthettem.
A nagy identitásválságommal kapcsolatban is találtam egyfajta támpontot. Éjjel azt álmodtam, hogy repülőn ülök és újból Amerikába utazok, csak most a repülő teteje átlátszó üveg volt. A felszálláskor mindenki rettegett, csak én nem. Megnéztem egy álmoskönyvet (itt van egy pár) a főbb szimbólumokkal kapcsolatban és találtam egy ilyen bekezdést:
…Az is lehet azonban, hogy az utazás menekülésünket szimbolizálja. Mivel elégedetlenek vagyunk helyzetünkkel, teljesen új életet kezdenénk. A változás valóban szükséges, de ne higgyük azt, hogy problémáink máris megoldódnak. Vannak dolgok, melyek akkor is ugyanolyanok maradnak, ha messzire elutazunk, vagy ha megváltoztatjuk néhány életkörülményünket, ugyanis bármilyen új dolgokkal is próbálkozunk, önmagunk elől nem tudunk elfutni.
Na, ez talált. Mindig arról ábrándozom, hogy egyszer majd lelépek, mindent itthagyok és új életet kezdek, bármennyire is fáj. De ha nagyon erősen beelgondolok, nem tesz igazán boldoggá ez a gondolat. Meg persze talán nem is a környezetemben van a hiba, hanem bennem. Ez most nem értelmetlen önvád, nem arról van szó, hogy olyasmikért hibáztatom magam, amiről mások tehetnek. Tudom, hogy a boldogtalanságom részben igenis bizonyos emberek műve, de az enyém is. Megint mások nem tehetnek arról, hogy boldogtalanná tesznek és szerintem készakarva soha nem csinálnának ilyesmit. De gyenge vagyok és még azokra sem tudok komolyan megharagudni, akikre kellene, csak gyerekesen és színpadiasan, de annak a fele csak póz. És persze én is tehetek arról, hogy sehol sem találok tartós megnyugvást, mert sok dologról nem tudok úgy gondolkodni, mint mások, nem tudok úgy közeledni bizonyos dolgokhoz, hogy magamnak használjak vele, és ha így nézzük, nem vagyok túl életképes.
Mindebből arra következtetek, hogy mindegy, hol lennék és kik vennének körül, biztosan mindenhol teljesen ugyanilyen életet élnék. Tudom, hogy inkább azzal kéne szembenéznem, hogy mi az bennem, ami megakadályoz a boldogulásban és hogy akarok-e változtatni ezen. Most úgy gondolom, hogy nem, mert a megfelelő emberek úgysem élnek vissza a gyengeségeimmel. Azon, hogy mindenki más mit csinál, azon meg felül kell emelkednem. Úgyhogy, végeredményben ugyanott vagyok, mint eddig, csak végre erre is tudatosan tekintek. Attól kezdve, hogy egy problémát képes vagyok átlátni, már sokkal kevesebb fájdalmat okoz. De hogy mi a teendő, abban még most sem vagyok száz százalékig biztos, hiszen megvan bennem az elvágyódás, a menekülés vágya, akár kalandokba, utazásokba, akár történetekbe és nem tudom, hogy ez rossz-e. Fogalmam sincs, eddig mennyire rugaszkodtam el a valóságtól vagy hogy álltam-e valaha biztos talajon. Vagy hogy ezekben keresendő-e az életképtelenségem oka. De itt is jelen van a kettősség: ha úgy vesszük, nem is lehetnék földhözragadtabb és céltudatosabb, ennek ellenére az idő nagy részében sejtelmem sincs, mi a valóság és mi a kitaláció, de tényleg, és gyerekkorom óta mindig gondoskodom róla, hogy minél több dolog vegyen körül, ami eltereli a figyelmem a valóságról.
Persze azt hiszem, valójában mindig is tudtam, mi a megoldás minderre, de nem is olyan egyszerű azt megvalósítani, ha az ember nemigen hajlik kompromisszumra a valósággal. Sokszor érzem magam hálátlannak, amiért tálcán kínált lehetőségeket utasítok vissza, de vagy nem vagyok elég bátor, vagy az elfogadást megalkuvásnak érzem.
Na de órákon át tudnám írni a gondolataim, viszont ennyi éppen elég is lesz belőlük. Csak szemléltetni akartam, mi mindenről gondolkozom a napokban, ez a napló úgysem szól másról, minthogy mi van a fejemben. Még ha nem is jutok semmire, könnyebb így áttekinteni a gondolataimat.
Csalódás július 17, 2009
Posted by Réka in aggodalmak, filó, könnyed.add a comment
Dégi napló, 3. rész
Ma csalódnom kellett, ugyanis rájöttem, hogy nem fogom tudni megvalósítani meghitt kis erdei sétáimat, amiket annyira terveztem. Délután tettünk egy kisebb kirándulást a mamámmal a tó körül, a kastélyhoz. Kellemes volt, de látnom kellett, hogy a régi kedvenc útvonalaimat teljesen benőtte az erdő, szóval lehetetlen újra bejárnom őket. Egyszerűen az sem látszik, hogy valaha volt ott út – ha nem emlékeznék rá, nem is hinném el. Tehát az egykori tisztás sem létezik már, gondolom. Nagyon-nagyon elszomorít ez az egész, mert imádtam ezeket a helyeket, fontos helyszínek voltak nekem, és ha valaha meg is tisztítják újra az utat, vajon ugyanolyan lesz-e, mint régen? Még azt sem vehetem biztosra, hogy valaha is helyreállítják. A másik kedvenc útvonalam is elburjánzott, de az soha nem volt túl járható. Azért is szerettem, mert arra aztán tényleg soha nem voltak kirándulók, tényleg senki… Csak néhány ember járta az ösvényt, akit nem érdekelt, hogy mennyire nehezen járható és hajlandó volt órákig gyalogolni néhány olyan kincsért, mint a cölöphíd vagy a grófi temető. Viszont már nem emlékszem jól az útvonalra, úgyhogy arra nem tudok menni. A kalandozás tehát lefújva. De nem végleg, mert ősszel vagy tavasszal visszajövök, amikor nincsenek szúnyogok és kullancsok, és nem olyan sűrű a növényzet. Sajnálom, mert nagyrészt az erdő miatt jöttem vissza.
Végülis láttam a kastélyt, ami tényleg fantasztikus volt és nagyon érdekes. Mindig is szerettem a főúri életet, tehát nem is lehetett volna ennél tökéletesebb kiállítást kitalálni nekem. Órákig olvasgattam, azt hiszem. Ráadásul különösen bőséges anyag volt a szabadkőművesekről…! ;)
Mivel holnap jön egy nagy vihar, ezúttal benti tevékenységek után fogok nézni. Legfeljebb majd olvasok egész nap, úgyis megint nagyon érdekes könyvre bukkantam. Félek is, hogy nem tudok mindent elolvasni, amit akarok, rövid ittlétem alatt.
De gondolkozom is egy csomót, ez úgyis a másik fő ok, amiért itt vagyok. A legtöbbet valamire gondolok, amiről még nincs itt az ideje beszélnem, emellett viszont azon elmélkedem, hogy mennyire zavar újabban a kettősség, az ellentmondásosság bennem. Egyre inkább úgy érzem, ahogy visszapörgetem az eseményeket, hogy nem is teljesen az az ember vagyok, akinek lennem kellene, mintha ezt az utat a körülmények kényszerítették volna rám. Ez valószínűleg igaz is, főleg az általános iskola felső tagozatának van köze ahhoz, amilyen végülis lettem. Másfelől viszont borzadok attól, amilyen azok nélkül a szörnyű tapasztalatok nélkül lettem volna. Úgy érzem, sokat nyertem is ezzel. Szóval még az okok és a következmények is ütik egymást. Az utóbbi időben rengeteget szenvedek ettől, mivel csak most, körülbelül másfél évvel a szörnyű időszakom lezárulta után kezd el észrevehetően mozgolódni az elnyomott felem. Csak sajnos nem világosak előttem a határok, hogy melyik oldalam milyen, mi melyikhez tartozik, hogy áldás vagy átok-e a kettősség vagy hogy egyáltalán valós-e? Lehet, hogy nem is kellene szétválasztanom a dolgokat, mert általában úgy gondolom, minden, ami bennem van, hamisítatlanul rám vall és az enyém, semmi idegen befolyást nem érzek, az biztos. De túl erős az ellentét bizonyos dolgokban, olyannyira feszítő, hogy nem lehet összhangba hozni. És kívülről, gondolom, semmi nem látszik mindebből.
Na jó, hagyom, ez olyasmi, amivel még meg kell küzdenem, vagy ki kell találnom, hogyan lehet együttélni ezzel. Azzal nem kerültem közelebb a megoldáshoz, hogy lejöttem ide, de legalább jól érzem magam és a napjaim a lehető legeszményibb nyugalomban és magányban csordogálnak.
Hangolódás július 15, 2009
Posted by Réka in derűs, filó, kaland, tervek.add a comment
Dégi napló, 2. rész
Ma nem sok dologról számolhatok be. Úgy érzem, itt nagyon egészséges életet élek: korán kelek, napi háromszor eszek bőségesen, és ettől mintha máris kicseréltek volna. Az ízületeim be vannak gyulladva, de ennek semmi köze az ittléthez, viszont ettől eltekintve tökéletesen érzem magam. Otthon jellemző rám, hogy általában rossz alvó és rossz evő vagyok, és ettől mindig ingerült is. Itt most azonban kiegyensúlyozott vagyok, rég éreztem magam ennyire jól.
Őszintén megvallva, mielőtt lejöttem ide, már szinte úgy éreztem, hogy romokban hever az életem. Azt hittem, megváltás lesz a nyár, ehelyett lassan pokollá vált számomra. Itt szerencsére soha nem unatkozom, mindig ezer és ezer egyszerű és kielégítő elfoglaltság közül választhatok. Meg hát amúgy is bevált recept nálam az elvonulás, mert ilyenkor érzem azt, amikor ki vagyok szakítva a megszokott díszletek és szereplők közül, hogy rálátok az életemre, hogy jobb döntéseket tudok hozni.
Eddig nem túl sok dologról elmélkedtem, inkább csak szivacs módjára felszívom az itteni hatásokat, hogy azok aztán lassan munkához lássanak bennem. Egy dologra viszont máris kezdek rájönni – ez éppen akkor jutott eszembe, amikor tudatosan az egyik olyan dologra gondoltam, amivel kapcsolatban szeretnék dűlőre jutni ittlétem alatt. Az jutott eszembe, hogy túl sok döntést hozok és ezzel feleslegesen megnehezítem néha az életemet. Talán arról, ami most foglalkoztat, nem is kellene egyáltalán döntenem, főleg nem elegendő információ hiányában. Fura érzés arra gondolnom, hogy hagyjam megtörténni a dolgokat, mert ilyenkor nagyon tehetetlennek és tétlennek érzem magam. De ki mondta, hogy állandóan tevékenynek kell lenni? Mármint csinálhatnám például úgy, hogy a testem dolgozzon, a szellemem meg inkább pihenjen. Vagy mindenem pihenjen; ezért is szórakoztatom magam kellemes történetekkel, hogy el tudjak lazulni és csak a képzeletem munkálkodjon. Na mindegy, erre még kell egy kis idő, mire ráhangolódom.
Vicces, hogy anyukámmal minden nap órákig beszélek telefonon. Nem mintha nem tudnék elszakadni tőle, vagy máris hiányozna, egyszerűen csak otthon is jó sokat szoktunk beszélni egymáshoz és tudom, hogy neki nemigen van rajtam kívül társasága. Ráadásul nem is érzem úgy, hogy a beszélgetéseinkkel betolakodna e kellemes önkéntes száműzetés nyugalmába.
Viszont van más, ami megbolygatta a békémet, de ez is jólesően hozott izgalomba. A nagymamám mesélte, hogy mostanában sok őz és vaddisznó járja az erdőt és akár egész közelről is lehet látni őket. Ismerem jól az életmódjukat, szóval tudom, hogy nappal nem sok esélyem van a közelükbe kerülni, de azért reménykedek. Egy éjszakai kiruccanás pedig szóba sem jöhet, ugyanis minden bizonnyal bajba kerülnék, így egyedül. De nagyon szeretnék közelről látni valódi vadakat, szóval nemsokára rászánom magam egy erdei sétára, úgyis fényképezgetni is akartam. Jó néhány útvonalra emlékszem még, csak a legvadabbra és legizgalmasabbra nem, de úgyis azt mondták, hogy azt teljesen visszafoglalta magának az erdő, már nem is látszanak az egykori csapások és soha nem is voltak túl könnyen járhatóak. Ezt az egyet nagyon sajnálom, mert ott mindig rengeteget barangoltam és teljesen úgy érezhettem, hogy egyedül vagyok a világon. Most amúgy is nagyon bennem van a csatangolás, mert ma elolvastam egy regényt, amitől még a szokásosnál is jobban kívánkoztam a vadonba, szinte sajog minden tagom a vágytól. Szóval, remélem, semmi nem tántorít el a tervemtől, ugyanis ez az erdő tényleg fantasztikus és igazán vadregényes is, ha az ember tudja a megfelelő ösvényeket. Volt régen egy kedvenc tisztásom, oda szeretnék újra ellátogatni majd, hiszen évek óta nem voltam a közelében sem.
Pár perc múlva abbahagyom mára a naplóírást és átadom magam ennek a csodálatos estének. A polcokon kotorászva kezembe akadt egy CD, Händel Vízi zenéje és éppen most is azt hallgatom. Szinte el is felejtettem már, mennyire jó ez, tökéletes zene esti ágyban fetrengéshez. Aztán valószínűleg áttanulmányozom a prospektust, amit a Princeton Egyetemről küldtek, mert komolyan fontolgatom, hogy megfosztom az Oxfordot az “álmaim egyeteme, ahova az életben egyszer muszáj járnom” címtől és erre az iskolára ruházom. Egyre inkább úgy érzem, hogy nincs kedvem Nagy-Britanniában tanulni, mindenképpen az USÁ-t vagy Ausztráliát érzem hozzám illőnek, esetleg Kanadát. De mindegy, ez még egyelőre úgysem aktuális, először itthon szeretnék elvégezni pár sulit. De álmodozni mindig lehet, például már most is. Kiváló háttérzenét adnak majd Händel és a mindenféle erdőben motoszkáló dolgok, amiket annyira imádok hallgatni.
