A sorok között Szeptember 27, 2009
Posted by Réka in emlékezés, irodalom.1 comment so far
És megint úgy döntöttem, hogy bizonyos dolgokról nem akarok itt írni. De szeretnék mindenképpen elhelyezni itt egy idézetet, ami egyszer, évekkel korábban már szerepelt a blogomban. Azért kell itt lennie, hogy emlékeztessen engem az akkori tanulságokra vagy akár hogy merítsek belőle a jövőre nézve. Hiszen lényegében semmi sem változott, hiába telt el annyi idő. És azt hiszem, ez nagyon fontos.
Hogyha az, amit találtál, tiszta anyagból való, akkor nem fog megromlani. Te pedig egyszer visszajöhetsz majd. Ha ez csak egy fény felvillanása volt, mint amikor egy csillag felrobban, akkor, ha visszatérsz, nem találsz semmit. De láttál egy felvillanó fényt. És ez már megérte.
Az idézet Paulo Coelho Az alkimista című regényéből való.
Hetek múltán Szeptember 27, 2009
Posted by Réka in beszámoló, filó, gondterhelt, virrasztó.add a comment
Immár négy hete élek Piliscsabán, három hete vagyok egyetemista és ez a második alkalom, hogy hazalátogatok. Mindenféle érzéseim vannak, túlságosan is vegyesek, mert valahogy még nem igazán állt össze ez az újfajta életem. Nem túlságosan szeretem a köztes állapotokat, vagyis inkább nem tudok ellazulni bennük és ez a rövid itthonléteimre is igaz. Mondjuk, most egy kicsit jobb, mint a múltkor, mert egy nappal többet tudok itt tölteni és nincs is annyi elintéznivalóm, mint akkor. Rám is fér a pihenés, mert az egyetemen sok feszültség felgyűlt bennem ezen a héten. Sok különféle gond gyötör, nem is tudom, mennyi ebből, amiről be szeretnék számolni és mennyit akarok megtartani magamnak.
Zavaró, hogy egyelőre még az egyetemi életem is átmenetinek érződik és emiatt nem tökéletesen otthonos. Ismerek már egy pár nagyon jó fej embert, akikkel szívesen töltöm az időm, nagyon szeretem az óráimat és a tanáraimat, igazán érdekel az, amit tanulok és a kollégiumi élet is kellemesebb a vártnál… nem is kellene, hogy legyen okom a panaszra és valójában én is úgy érzem, hogy nincs miért rosszul éreznem magam, de azért a sok jó érzés mellett találok űrt is belül.
Újabban már próbálok lazítani, mert egyre jobban érzem, hogy képes vagyok a teljesen stresszmentes időszakokban is túlfeszíteni magam. Jó ideje megy ez így, egyszerűen soha nem vagyok teljesen békés, azok a legritkább és legbecsesebb pillanataim, amikor csak úgy feltétel nélkül át tudom adni magam annak, ami történik. Nemrég volt egy ilyen… korábban véget ért az egyik órám, a barátaim még nem végeztek, ezért kiültem az egyetem rizsföldeknek becézett részére, zenét hallgattam és süttettem magam a napon. Tudom, ez nem tűnik semmi különlegesnek, de akkor sikerült kikapcsolnom az agyam egy kis időre és ez nagy szó.
Megint beleestem abba a csapdába (is), amikor túl sokat várok magamtól, ezért végül semmit nem teszek és szinte szándékosan döntöm romba a saját magamról alkotott képemet. Nem túl régen, amikor még nem jöttem rá, hogy most is ez zajlik, lelkesen újságoltam az egyik nagyon kedves barátomnak, hogy mennyire szeretnék én lenni a legjobb az évfolyamomon. Erre ő csak elhúzta a száját és azt mondta “ne akarj a legjobb lenni, soha nem azok lesznek a legjobbak, akik azok akarnak lenni”. Akkor rögtön még nem fogtam fel, hogy igaza van, ezért nem is értettem egyet vele, de azóta már sok jel próbál rámutatni, hogy én tévedtem. Iszonyú hálás vagyok ezért a felismerésért, mert ismét csak erőlködni kezdtem, hogy beteljesítsek valamit, ami valószínűleg nem is való nekem. Örömmel és odaadással akarok foglalkozni azzal, amit tanulok, nem kötelességtudattól és bizonyítási vágytól fűtve. Bár ez utóbbiak is nemes dolgok, kezdem azt hinni, hogy nincs semmilyen valós kötelezettségem és nincs kinek bizonyítanom. Akik hisznek bennem, azoknak soha egy percig sem kellett bizonyítékokat felmutatnom, a többieket pedig valószínűleg soha nem tudnám meggyőzni. Így minden erőlködésem teljesen meddő, ráadásul sok szép naptól fosztom meg magam. Örülök, hogy ezt sikerült megértetnem magammal, remélem, tudom majd tartani is magam ehhez.
Van még más gondom is, olyasmi, amivel mindig is sokat bajlódtam: például, hogy nehezen kötök új ismertségeket és hogy nehezen nyilatkozok meg olyan társaságokban, ahol több embert egyáltalán nem ismerek. Ezeken muszáj lesz nemsokára felülemelkednem, különben nem nézek túl nagy jövő elé az egyetemen. :/ Néha vannak jónak tűnő ötleteim, amikről később szinte mindig kiderül, hogy tényleg volt értelmük, de valahogy soha nem tűnik fel, hogy nem lehetnek nagyobb hülyeségek, mint amiket a többiek mondanak és inkább csendben maradok. Legutóbb a cyberpunk filmklub utáni beszélgetésen volt ilyen, amikor újra megnéztük az egyik kedvenc filmemet, a Pi-t.
Azt hiszem, most már abbahagyom lassan, mert kezdek fáradt lenni. Furcsa, de ezúttal tényleg nagyon jól érzem magam itthon, annak ellenére, hogy csak egy pár napra jöttem. Jókat alszom, pihentető dolgokat csinálok, elvonulhatok, beszélgethetek, minden olyan ismerős és tiszta és olyan sokat jelent! Lassan már Piliscsaba és az egyetem több helyszíne is kezd felruházódni tulajdonságokkal, feltöltődni emlékekkel és így már tényleg sokkal jobb, de azért még nem az igazi. Nem is vagyok benne biztos, hogy a helyszínváltozás tehet a rossz érzéseimről, szerintem már régóta nincs valódi támaszom, nincs egy fundamentális erő, ami meghúzódik az életem mögött és mindent összefog, ez pedig most mutatkozott meg teljes valójában, most, hogy kikerültem a megszokott helyek nyújtotta talán kicsit álságos biztonságból. Persze nagyon jó az itthoni helyeken járni, de ha jól átgondolom, itt sem volt igazából biztonságosabb, szabadabb életem, mint bárhol máshol, de itt erre nehezebb rájönni, mert ezek a szeretett látványok ezt elfeledtetik velem, elterelik sok lényeges dologról a figyelmem. Ebből a szempontból jobb, hogy az új helyeket mindig sivárabbnak és érdektelenebbnek tartom, amíg nem telítődnek jelentőséggel. És itt van az is, hogy itthon rengeteg hely van, ami annyira rossz emlékeket ébreszt, hogy jobb elkerülni őket.
Jobb, ha tényleg befejezem mára. Alig várom, hogy kinyújtózhassak a kényelmes ágyamban és lehetőleg álomtalanul feküdhessek egészen reggelig.
“I’m going nowhere, I’m going nowhere I belong.”
Ezt hallgatom: [Parov Stelar - Nowhere]
Új élet Szeptember 2, 2009
Posted by Réka in aggodalmak, filó, fordulat, virrasztó.add a comment
Ma délután költözök be a kollégiumba és ettől kicsit meg vagyok rettenve. Sokszor nem éreztem jól magam itthon, de nagyon szeretem például anyukámat és a bátyámat, a szobámat, az állataimat és ez mind hiányozni fog, még úgy is, hogy hétvégente haza fogok jönni. Talán csak azért vagyok most kicsit jobban elkenődve, mert így elsőre egy-két hétig nem fogok tudni hazautazni és még nem tudom, milyen lesz a kollégiumban, hogy fogom érezni magam az egyetemen, mennyi sikerélményem lesz, milyen embereket fogok megismerni… néha olyan félelmetes ezeken gondolkodni. Nagyon szeretem biztonságban érezni magam és most olyan, mintha kihúznák a lábam alól a talajt. De ott lesz kárpótlásképpen a másik dolog, amit nagyon szeretek, a szabadság. Abból biztos nem lesz hiányom.
Ma néhány órát még Fehérváron töltöttem, Móron is mászkáltam egy kicsit és még jobban belegondoltam, hogy mennyire szeretem ezeket a helyeket, bár ezt eddig is tudtam. Annyira elmondhatatlanul sok dolog jut eszembe, ha bármire ránézek és nehéz elképzelnem, hogy néhány év múlva Pest és Piliscsaba is ilyenek lesznek, mert egyelőre még teljesen idegen érzéseim vannak velük kapcsolatban. Teljesen más, mikor gimnazistaként a pesti életről álmodozom, vagy az, ha itthon veszekednek a szüleim és emiatt legszívesebben azonnal elköltöznék, mint az, ha tényleg belecsöppenek.
És olyan kellemes most itt, mintha minden “ellenem” dolgozna, annyira jó illatok áradnak be az ablakon a kertből, olyan ismerős a közeli vonatok hangja, a szobám minden szeglete mintha fura fényt árasztana és még ezer más dolgot tudnék említeni, ami itthon akar tartani. Tudom, gyakran haza fogok jönni, nem is erről van szó, hanem arról, hogy biztos vagyok benne, most lezárul valami. Talán már soha többet nem fogok a nyári szüneteknél hosszabb ideig folyamatosan itt lakni. Nem tudom, hova fogok vetődni a három év Pázmány után, de szinte bárhol kiköthetek.
Az is nagyon zavar, hogy a szobám kezd egyre üresebbnek tűnni, ahogy gyűjtöm össze, amit el szeretnék vinni. Az a pár dolog mintha pont a lényeget venné el.
Másfelől viszont van bennem egy csomó remény meg bizakodás, de próbálok óvatos lenni, mert eddig minden új fejezetnek teljes lelkesedéssel vágtam neki, de soha nem teljesült egy álmom sem. Talán ez az, ami miatt igazi félelmet érzek, ezt csak fokozza az elszakadás, a felnőtté válás és a többi hasonló. Nem tudom, miért nem voltam boldog eddig egyik új helyen sem, de egyszerűen soha nem lett semmi a nagy reményeimből. Gondoltam már mindenfélére, hogy mi lehet az oka, de egyik magyarázatom ködösebb, mint a másik.
Úgyhogy most kicsit pesszimista vagyok, de valószínűleg, ha odaérek, meg fog változni egy-két dolog abban, ahogy tekintek a jövőmre. Vagy nem is tudom, talán most először van az, hogy nem is gondolok a jövőmre. Most tényleg nagy lehetőségek előtt állok, akár minden teljesülhetne abból, amire vágyok és ezzel a tudattal nem bírok egyelőre mit kezdeni.
Fura ez az egész. Nem érzem magam kellően felnőttnek, gyerek pedig nem lehetek újra. Az vigasztal, hogy egy ideig talán még nem kell felnőttnek tartanom magam. Csak egy kis haladék kellene, hogy legyen időm felfogni és felkészülni rá.
