Let the golden age begin!

Ma délután költözök be a kollégiumba és ettől kicsit meg vagyok rettenve. Sokszor nem éreztem jól magam itthon, de nagyon szeretem például anyukámat és a bátyámat, a szobámat, az állataimat és ez mind hiányozni fog, még úgy is, hogy hétvégente haza fogok jönni. Talán csak azért vagyok most kicsit jobban elkenődve, mert így elsőre egy-két hétig nem fogok tudni hazautazni és még nem tudom, milyen lesz a kollégiumban, hogy fogom érezni magam az egyetemen, mennyi sikerélményem lesz, milyen embereket fogok megismerni… néha olyan félelmetes ezeken gondolkodni. Nagyon szeretem biztonságban érezni magam és most olyan, mintha kihúznák a lábam alól a talajt. De ott lesz kárpótlásképpen a másik dolog, amit nagyon szeretek, a szabadság. Abból biztos nem lesz hiányom.

Ma néhány órát még Fehérváron töltöttem, Móron is mászkáltam egy kicsit és még jobban belegondoltam, hogy mennyire szeretem ezeket a helyeket, bár ezt eddig is tudtam. Annyira elmondhatatlanul sok dolog jut eszembe, ha bármire ránézek és nehéz elképzelnem, hogy néhány év múlva Pest és Piliscsaba is ilyenek lesznek, mert egyelőre még teljesen idegen érzéseim vannak velük kapcsolatban. Teljesen más, mikor gimnazistaként a pesti életről álmodozom, vagy az, ha itthon veszekednek a szüleim és emiatt legszívesebben azonnal elköltöznék, mint az, ha tényleg belecsöppenek.

És olyan kellemes most itt, mintha minden “ellenem” dolgozna, annyira jó illatok áradnak be az ablakon a kertből, olyan ismerős a közeli vonatok hangja, a szobám minden szeglete mintha fura fényt árasztana és még ezer más dolgot tudnék említeni, ami itthon akar tartani. Tudom, gyakran haza fogok jönni, nem is erről van szó, hanem arról, hogy biztos vagyok benne, most lezárul valami. Talán már soha többet nem fogok a nyári szüneteknél hosszabb ideig folyamatosan itt lakni. Nem tudom, hova fogok vetődni a három év Pázmány után, de szinte bárhol kiköthetek.

Az is nagyon zavar, hogy a szobám kezd egyre üresebbnek tűnni, ahogy gyűjtöm össze, amit el szeretnék vinni. Az a pár dolog mintha pont a lényeget venné el.

Másfelől viszont van bennem egy csomó remény meg bizakodás, de próbálok óvatos lenni, mert eddig minden új fejezetnek teljes lelkesedéssel vágtam neki, de soha nem teljesült egy álmom sem. Talán ez az, ami miatt igazi félelmet érzek, ezt csak fokozza az elszakadás, a felnőtté válás és a többi hasonló. Nem tudom, miért nem voltam boldog eddig egyik új helyen sem, de egyszerűen soha nem lett semmi a nagy reményeimből. Gondoltam már mindenfélére, hogy mi lehet az oka, de egyik magyarázatom ködösebb, mint a másik.

Úgyhogy most kicsit pesszimista vagyok, de valószínűleg, ha odaérek, meg fog változni egy-két dolog abban, ahogy tekintek a jövőmre. Vagy nem is tudom, talán most először van az, hogy nem is gondolok a jövőmre. Most tényleg nagy lehetőségek előtt állok, akár minden teljesülhetne abból, amire vágyok és ezzel a tudattal nem bírok egyelőre mit kezdeni.

Fura ez az egész. Nem érzem magam kellően felnőttnek, gyerek pedig nem lehetek újra. Az vigasztal, hogy egy ideig talán még nem kell felnőttnek tartanom magam. Csak egy kis haladék kellene, hogy legyen időm felfogni és felkészülni rá.