Let the golden age begin!

Immár négy hete élek Piliscsabán, három hete vagyok egyetemista és ez a második alkalom, hogy hazalátogatok. Mindenféle érzéseim vannak, túlságosan is vegyesek, mert valahogy még nem igazán állt össze ez az újfajta életem. Nem túlságosan szeretem a köztes állapotokat, vagyis inkább nem tudok ellazulni bennük és ez a rövid itthonléteimre is igaz. Mondjuk, most egy kicsit jobb, mint a múltkor, mert egy nappal többet tudok itt tölteni és nincs is annyi elintéznivalóm, mint akkor. Rám is fér a pihenés, mert az egyetemen sok feszültség felgyűlt bennem ezen a héten. Sok különféle gond gyötör, nem is tudom, mennyi ebből, amiről be szeretnék számolni és mennyit akarok megtartani magamnak.

Zavaró, hogy egyelőre még az egyetemi életem is átmenetinek érződik és emiatt nem tökéletesen otthonos. Ismerek már egy pár nagyon jó fej embert, akikkel szívesen töltöm az időm, nagyon szeretem az óráimat és a tanáraimat, igazán érdekel az, amit tanulok és a kollégiumi élet is kellemesebb a vártnál… nem is kellene, hogy legyen okom a panaszra és valójában én is úgy érzem, hogy nincs miért rosszul éreznem magam, de azért a sok jó érzés mellett találok űrt is belül.

Újabban már próbálok lazítani, mert egyre jobban érzem, hogy képes vagyok a teljesen stresszmentes időszakokban is túlfeszíteni magam. Jó ideje megy ez így, egyszerűen soha nem vagyok teljesen békés, azok a legritkább és legbecsesebb pillanataim, amikor csak úgy feltétel nélkül át tudom adni magam annak, ami történik. Nemrég volt egy ilyen… korábban véget ért az egyik órám, a barátaim még nem végeztek, ezért kiültem az egyetem rizsföldeknek becézett részére, zenét hallgattam és süttettem magam a napon. Tudom, ez nem tűnik semmi különlegesnek, de akkor sikerült kikapcsolnom az agyam egy kis időre és ez nagy szó.

Megint beleestem abba a csapdába (is), amikor túl sokat várok magamtól, ezért végül semmit nem teszek és szinte szándékosan döntöm romba a saját magamról alkotott képemet. Nem túl régen, amikor még nem jöttem rá, hogy most is ez zajlik, lelkesen újságoltam az egyik nagyon kedves barátomnak, hogy mennyire szeretnék én lenni a legjobb az évfolyamomon. Erre ő csak elhúzta a száját és azt mondta “ne akarj a legjobb lenni, soha nem azok lesznek a legjobbak, akik azok akarnak lenni”. Akkor rögtön még nem fogtam fel, hogy igaza van, ezért nem is értettem egyet vele, de azóta már sok jel próbál rámutatni, hogy én tévedtem. Iszonyú hálás vagyok ezért a felismerésért, mert ismét csak erőlködni kezdtem, hogy beteljesítsek valamit, ami valószínűleg nem is való nekem. Örömmel és odaadással akarok foglalkozni azzal, amit tanulok, nem kötelességtudattól és bizonyítási vágytól fűtve. Bár ez utóbbiak is nemes dolgok, kezdem azt hinni, hogy nincs semmilyen valós kötelezettségem és nincs kinek bizonyítanom. Akik hisznek bennem, azoknak soha egy percig sem kellett bizonyítékokat felmutatnom, a többieket pedig valószínűleg soha nem tudnám meggyőzni. Így minden erőlködésem teljesen meddő, ráadásul sok szép naptól fosztom meg magam. Örülök, hogy ezt sikerült megértetnem magammal, remélem, tudom majd tartani is magam ehhez.

Van még más gondom is, olyasmi, amivel mindig is sokat bajlódtam: például, hogy nehezen kötök új ismertségeket és hogy nehezen nyilatkozok meg olyan társaságokban, ahol több embert egyáltalán nem ismerek. Ezeken muszáj lesz nemsokára felülemelkednem, különben nem nézek túl nagy jövő elé az egyetemen. :/ Néha vannak jónak tűnő ötleteim, amikről később szinte mindig kiderül, hogy tényleg volt értelmük, de valahogy soha nem tűnik fel, hogy nem lehetnek nagyobb hülyeségek, mint amiket a többiek mondanak és inkább csendben maradok. Legutóbb a cyberpunk filmklub utáni beszélgetésen volt ilyen, amikor újra megnéztük az egyik kedvenc filmemet, a Pi-t.

Azt hiszem, most már abbahagyom lassan, mert kezdek fáradt lenni. Furcsa, de ezúttal tényleg nagyon jól érzem magam itthon, annak ellenére, hogy csak egy pár napra jöttem. Jókat alszom, pihentető dolgokat csinálok, elvonulhatok, beszélgethetek, minden olyan ismerős és tiszta és olyan sokat jelent! Lassan már Piliscsaba és az egyetem több helyszíne is kezd felruházódni tulajdonságokkal, feltöltődni emlékekkel és így már tényleg sokkal jobb, de azért még nem az igazi.  Nem is vagyok benne biztos, hogy a helyszínváltozás tehet a rossz érzéseimről, szerintem már régóta nincs valódi támaszom, nincs egy fundamentális erő, ami meghúzódik az életem mögött és mindent összefog, ez pedig most mutatkozott meg teljes valójában, most, hogy kikerültem a megszokott helyek nyújtotta talán kicsit álságos biztonságból. Persze nagyon jó az itthoni helyeken járni, de ha jól átgondolom, itt sem volt igazából biztonságosabb, szabadabb életem, mint bárhol máshol, de itt erre nehezebb rájönni, mert ezek a szeretett látványok ezt elfeledtetik velem, elterelik sok lényeges dologról a figyelmem. Ebből a szempontból jobb, hogy az új helyeket mindig sivárabbnak és érdektelenebbnek tartom, amíg nem telítődnek jelentőséggel. És itt van az is, hogy itthon rengeteg hely van, ami annyira rossz emlékeket ébreszt, hogy jobb elkerülni őket.

Jobb, ha tényleg befejezem mára. Alig várom, hogy kinyújtózhassak a kényelmes ágyamban és lehetőleg álomtalanul feküdhessek egészen reggelig.

“I’m going nowhere, I’m going nowhere I belong.”

Ezt hallgatom: [Parov Stelar - Nowhere]