Let the golden age begin!

Nos, most nincs sok változás a legutóbbi bejegyzésem óta, azt hiszem. Bár most őszi szünet van és nagyon jó itthon lenni, természetesen most sincs minden rendben. Röviden annyi, hogy mintha mostanában semminek nem lenne értelme, amit csinálok és semmi nem tartana sehova se. Unom, hogy mindig van valami problémám és én tényleg próbálok felülemelkedni rajta, de egyre nehezebben megy és mindig csak nagyon kis időre tudom elterelni a figyelmem.

Akkor egy kicsit a jó dolgokról is! El sem mondhatom, mennyire boldog vagyok most itthon! Jókat alszom a kényelmes, puha ágyamban, a jó illatú szobámban, minden reggel van időm ráérősen reggelizni és teát szürcsölni. Sok időt töltök anyukámmal, általában beszélgetünk, filmeket nézünk vagy a konyhában találunk ki valamit. Csomót tudok játszani a kedves kis állataimmal, akik amúgy is nagyon hiányoznak mindig. A hely, ahol élünk, sem fogható semmi máshoz… annyira tiszta és friss a levegő, a táj olyan szép és olyan sok mondanivalója van, hogy ilyenkor nem is hiszem el, hogy az idő legnagyobb részében hogyan bírom ki máshol. Túl meghitt a viszonyom ezekkel a helyekkel, az ismerős dolgokkal… Furcsa, hogy ilyen nehezen bírom a távollétet, de főleg attól borzalmas olykor, hogy úgy érzem, kicsúszik a talaj a lábam alól, nincs kapaszkodóm, a semmi szélén ácsorgok és mintha a leghalványabb sejtelmem sem lenne, mi vár rám.

Különben is, nagyon sok szempontból olyan, mintha semmi sem változna az idő múlásával, mintha csak körbe-körbe haladnék és ez igazán kétségbeejtő tud lenni. Évek óta alig változik valami az életemben és kezdem megelégelni a helyzetet. Sokáig élveztem azt, ahogyan élek, még a gondjaimból is tudtam vigaszt meríteni, mert tudtam, hogy én választottam ezt az egészet. Újfent viszont gyakran elgondolkodom, hogy jó-e ez egyáltalán így és hogy tényleg ezt választottam-e? Nagyon nehéz ezekre felelni, de még rájuk gondolni is. Teljesen össze vagyok zavarodva. Mehetnék homlokegyenest az ellenkező irányba, mint eddig, de az biztos, hogy nem én lennék. Olyan fura az egész, tudom, hogy soha nem csak két választási lehetősége van az embernek, hanem legalább egymillió… és a legjobb nem is választani közülük. De nem bírok csak úgy ülni egy helyben és a nagy semmivel foglalkozni! Nem bírok “önmagam” lenni és most épp azt sem tudom, milyen az… Mi az, ami igazán fontos belőlem?

És azt is érzem, hogy ide is ugyanarról írok már évek óta. Főleg emiatt írok egyre ritkábban, ha lenne miről, úgyis találnék időt rá… De minek ismételjem magam szüntelenül? Néha visszaolvasom, mit írtam és sokszor még a szavak is ugyanazok, mint amiket évekkel korábban használtam valamivel kapcsolatban. Nem tudom, mi a teendő. Az egy jól hangzó tanács, hogy ne akarjak hirtelen semmit és senkit megváltani, nem kell életre szóló döntéseket hozni minden nap, csak üljek a seggemen és a dolgok úgyis alakulnak valahogy. Meg hagyjuk megtörténni a dolgokat. Élvezzük, ami van… A legtöbbször ezeket hallom, de mondani ilyesmit teljesen más, mint átélni. Nem bírom már a semmittevést! Nem lehet hagyni megtörténni a semmit és nem lehet élvezni a semmit! Akkora indulatok feszítenek, túlnőnek rajtam az érzések, túlcsordulnak rajtam a vágyak, néha már úgy érzem, mintha patakokban csordogálnának belőlem a pórusaimon keresztül; mintha az egész testem egy nagy csomó villamosság lenne; mintha ki kellene hánynom magamból a felesleget (bocsánat a kifejezésért), mert nem tudok már mit kezdeni a sok élettel és a szavakkal, amik felbugyognak a torkomon. De mindig kénytelen vagyok visszanyelni az egészet és így már talán sejthető, hogy ez milyen érzés… minden egyes ki nem mondás, minden egyes egy helyben maradás és minden hiábavaló visszafogottság időtlen időkig kísért.

És most már nem elég a tanulás, mint régen. Sajnos muszáj beismernem, hogy már nem vagyok mindig ugyanannyira lelkes, nem feltétlenül elégít ki az, hogy tudást halmozok fel. Vagyis igazából önmagában nem elég. Így, hogy a környezetemtől egészen elidegenedve érzem magam, nem tudok mit kezdeni azzal, hogy megtanulok valamit, sőt, kicsit sem tesz boldoggá.

Időről időre kitalálom, hogy mire vágyom valójában, de néha az is eszembe jut, hogy talán teljesen őrültség mindez. Van, hogy utazni szeretnék, menekülni, ha úgy tetszik, kalandozni, új életet kezdeni, de talán sehol nem lennék boldogabb. Eléggé hiszek abban, hogy nem a körülmények számítanak, hanem amit magunkban felfedezünk. A kalandoktól tapasztalatokat, nagy felismeréseket, bölcsességet remélek, de az is lehet, hogy a legnagyobb dolog, amit így megtanulhat valaki, az az, hogy mindegy, hol vagyunk, ha nem tudunk kibékülni magunkkal valahogy.

Néha pedig azt találom ki, hogy ki az, aki boldoggá tehetne engem. Ebből talán még nagyobb hülyeségek sülnek ki, csak nekem persze fogalmam sincs róla valójában. Biztos csak idealizálok embereket. Vagyis egy embert. De honnan tudhatnám? Miből lehet észrevenni, hogy nem látunk tisztán?

Nem azért teszek fel kérdéseket, hogy valaki válaszoljon rájuk, ez fontos. Azt vettem észre, hogy szinte soha nem várok választ, ha kérdezek. Nem hiszem, hogy bárki is tudna jó tanáccsal szolgálni, egyszerűen csak ez a módja annak, ahogy töprengek. Úgyis lényegesebbek maguk a kérdések, mint a nevetséges válaszok, amik adhatók rájuk.

Tudom, hogy ez a teljes kétségbeesés csak ideiglenes, majd túl leszek rajta, mint már sokszor, de attól még nagyon nehéz. Tudom, hogy van otthonom, de nem lehetek ott, tudom, hogy vagyok valamilyen, de nem tudok olyan lenni, tudom, hogy szerethetne valaki igazán, de nem szeret. Lényegében ennyi az egész. Na mindegy, még itt sem szoktam ilyen kitárulkozó lenni. Csak most már túl szomorú vagyok és kezdek belebetegedni.

“Was that the wrong pill to take? You made a deal and now it seems you have to offer up, but will it ever be enough?”

Ezt hallgatom: [Florence + The Machine - Rabbit heart]