Let the golden age begin!

“Kanyargó tévutaim története, ahol is sok bizonytalanságról és együttlétről és egyedüllétről volt szó, az öntudat hiányáról, sok bizalomról, lázongásról és különbségekről, hirtelen megtorpanásról és visszafordulásról, szorongásról és szemrehányásról, szerelemről és kínról, csalódásról és magától értetődő dolgokról, amikor felhők borították el az eget, és sűrű hóesés sötétített el várost és vidéket, amikor az emberek kölcsönösen új arcot mutattak egymásnak, bánat jött a szertelen jókedv napjai után, és folyók vonultak; amikor az ember lassan elfelejtett élni, és újra megtalálta, ami már elveszett, amikor hirtelen csend és izgalom váltakozott, hol szerénységet, hol brutalitást követelve – s hogy mi minden nem akart összeilleni, hogyan ment el ember ember mellett, hogy nem ismerte fel önmagában önmagát, hogyan zuhant némaságba, ragadt bele a gyász frázisaiba, és hiábavalóan átvirrasztott éjek sorakoztak, és ezernyi fontos, átaludt nappal.”

/Thomas Bernhard: Fagy/

„Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít, mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy? Mit akartál igazán? Mit tudtál igazán? Mihez voltál hűséges és hűtlen? Mihez vagy kihez voltál bátor és gyáva? Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.”

/Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek/

“Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk;
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.”

/Babits Mihály: Húnyt szemmel…/