Új élet Szeptember 2, 2009
Posted by Réka in aggodalmak, filó, fordulat, virrasztó.add a comment
Ma délután költözök be a kollégiumba és ettől kicsit meg vagyok rettenve. Sokszor nem éreztem jól magam itthon, de nagyon szeretem például anyukámat és a bátyámat, a szobámat, az állataimat és ez mind hiányozni fog, még úgy is, hogy hétvégente haza fogok jönni. Talán csak azért vagyok most kicsit jobban elkenődve, mert így elsőre egy-két hétig nem fogok tudni hazautazni és még nem tudom, milyen lesz a kollégiumban, hogy fogom érezni magam az egyetemen, mennyi sikerélményem lesz, milyen embereket fogok megismerni… néha olyan félelmetes ezeken gondolkodni. Nagyon szeretem biztonságban érezni magam és most olyan, mintha kihúznák a lábam alól a talajt. De ott lesz kárpótlásképpen a másik dolog, amit nagyon szeretek, a szabadság. Abból biztos nem lesz hiányom.
Ma néhány órát még Fehérváron töltöttem, Móron is mászkáltam egy kicsit és még jobban belegondoltam, hogy mennyire szeretem ezeket a helyeket, bár ezt eddig is tudtam. Annyira elmondhatatlanul sok dolog jut eszembe, ha bármire ránézek és nehéz elképzelnem, hogy néhány év múlva Pest és Piliscsaba is ilyenek lesznek, mert egyelőre még teljesen idegen érzéseim vannak velük kapcsolatban. Teljesen más, mikor gimnazistaként a pesti életről álmodozom, vagy az, ha itthon veszekednek a szüleim és emiatt legszívesebben azonnal elköltöznék, mint az, ha tényleg belecsöppenek.
És olyan kellemes most itt, mintha minden “ellenem” dolgozna, annyira jó illatok áradnak be az ablakon a kertből, olyan ismerős a közeli vonatok hangja, a szobám minden szeglete mintha fura fényt árasztana és még ezer más dolgot tudnék említeni, ami itthon akar tartani. Tudom, gyakran haza fogok jönni, nem is erről van szó, hanem arról, hogy biztos vagyok benne, most lezárul valami. Talán már soha többet nem fogok a nyári szüneteknél hosszabb ideig folyamatosan itt lakni. Nem tudom, hova fogok vetődni a három év Pázmány után, de szinte bárhol kiköthetek.
Az is nagyon zavar, hogy a szobám kezd egyre üresebbnek tűnni, ahogy gyűjtöm össze, amit el szeretnék vinni. Az a pár dolog mintha pont a lényeget venné el.
Másfelől viszont van bennem egy csomó remény meg bizakodás, de próbálok óvatos lenni, mert eddig minden új fejezetnek teljes lelkesedéssel vágtam neki, de soha nem teljesült egy álmom sem. Talán ez az, ami miatt igazi félelmet érzek, ezt csak fokozza az elszakadás, a felnőtté válás és a többi hasonló. Nem tudom, miért nem voltam boldog eddig egyik új helyen sem, de egyszerűen soha nem lett semmi a nagy reményeimből. Gondoltam már mindenfélére, hogy mi lehet az oka, de egyik magyarázatom ködösebb, mint a másik.
Úgyhogy most kicsit pesszimista vagyok, de valószínűleg, ha odaérek, meg fog változni egy-két dolog abban, ahogy tekintek a jövőmre. Vagy nem is tudom, talán most először van az, hogy nem is gondolok a jövőmre. Most tényleg nagy lehetőségek előtt állok, akár minden teljesülhetne abból, amire vágyok és ezzel a tudattal nem bírok egyelőre mit kezdeni.
Fura ez az egész. Nem érzem magam kellően felnőttnek, gyerek pedig nem lehetek újra. Az vigasztal, hogy egy ideig talán még nem kell felnőttnek tartanom magam. Csak egy kis haladék kellene, hogy legyen időm felfogni és felkészülni rá.
Csalódás július 17, 2009
Posted by Réka in aggodalmak, filó, könnyed.add a comment
Dégi napló, 3. rész
Ma csalódnom kellett, ugyanis rájöttem, hogy nem fogom tudni megvalósítani meghitt kis erdei sétáimat, amiket annyira terveztem. Délután tettünk egy kisebb kirándulást a mamámmal a tó körül, a kastélyhoz. Kellemes volt, de látnom kellett, hogy a régi kedvenc útvonalaimat teljesen benőtte az erdő, szóval lehetetlen újra bejárnom őket. Egyszerűen az sem látszik, hogy valaha volt ott út – ha nem emlékeznék rá, nem is hinném el. Tehát az egykori tisztás sem létezik már, gondolom. Nagyon-nagyon elszomorít ez az egész, mert imádtam ezeket a helyeket, fontos helyszínek voltak nekem, és ha valaha meg is tisztítják újra az utat, vajon ugyanolyan lesz-e, mint régen? Még azt sem vehetem biztosra, hogy valaha is helyreállítják. A másik kedvenc útvonalam is elburjánzott, de az soha nem volt túl járható. Azért is szerettem, mert arra aztán tényleg soha nem voltak kirándulók, tényleg senki… Csak néhány ember járta az ösvényt, akit nem érdekelt, hogy mennyire nehezen járható és hajlandó volt órákig gyalogolni néhány olyan kincsért, mint a cölöphíd vagy a grófi temető. Viszont már nem emlékszem jól az útvonalra, úgyhogy arra nem tudok menni. A kalandozás tehát lefújva. De nem végleg, mert ősszel vagy tavasszal visszajövök, amikor nincsenek szúnyogok és kullancsok, és nem olyan sűrű a növényzet. Sajnálom, mert nagyrészt az erdő miatt jöttem vissza.
Végülis láttam a kastélyt, ami tényleg fantasztikus volt és nagyon érdekes. Mindig is szerettem a főúri életet, tehát nem is lehetett volna ennél tökéletesebb kiállítást kitalálni nekem. Órákig olvasgattam, azt hiszem. Ráadásul különösen bőséges anyag volt a szabadkőművesekről…! ;)
Mivel holnap jön egy nagy vihar, ezúttal benti tevékenységek után fogok nézni. Legfeljebb majd olvasok egész nap, úgyis megint nagyon érdekes könyvre bukkantam. Félek is, hogy nem tudok mindent elolvasni, amit akarok, rövid ittlétem alatt.
De gondolkozom is egy csomót, ez úgyis a másik fő ok, amiért itt vagyok. A legtöbbet valamire gondolok, amiről még nincs itt az ideje beszélnem, emellett viszont azon elmélkedem, hogy mennyire zavar újabban a kettősség, az ellentmondásosság bennem. Egyre inkább úgy érzem, ahogy visszapörgetem az eseményeket, hogy nem is teljesen az az ember vagyok, akinek lennem kellene, mintha ezt az utat a körülmények kényszerítették volna rám. Ez valószínűleg igaz is, főleg az általános iskola felső tagozatának van köze ahhoz, amilyen végülis lettem. Másfelől viszont borzadok attól, amilyen azok nélkül a szörnyű tapasztalatok nélkül lettem volna. Úgy érzem, sokat nyertem is ezzel. Szóval még az okok és a következmények is ütik egymást. Az utóbbi időben rengeteget szenvedek ettől, mivel csak most, körülbelül másfél évvel a szörnyű időszakom lezárulta után kezd el észrevehetően mozgolódni az elnyomott felem. Csak sajnos nem világosak előttem a határok, hogy melyik oldalam milyen, mi melyikhez tartozik, hogy áldás vagy átok-e a kettősség vagy hogy egyáltalán valós-e? Lehet, hogy nem is kellene szétválasztanom a dolgokat, mert általában úgy gondolom, minden, ami bennem van, hamisítatlanul rám vall és az enyém, semmi idegen befolyást nem érzek, az biztos. De túl erős az ellentét bizonyos dolgokban, olyannyira feszítő, hogy nem lehet összhangba hozni. És kívülről, gondolom, semmi nem látszik mindebből.
Na jó, hagyom, ez olyasmi, amivel még meg kell küzdenem, vagy ki kell találnom, hogyan lehet együttélni ezzel. Azzal nem kerültem közelebb a megoldáshoz, hogy lejöttem ide, de legalább jól érzem magam és a napjaim a lehető legeszményibb nyugalomban és magányban csordogálnak.
Dolgok között Április 12, 2009
Posted by Réka in aggodalmak, filó, remény.3 comments
Mindenkinek nagyon izgalmas az élete mostanában, legalábbis különféle blogokat böngészve így tűnik nekem. Valakivel rossz dolgok történnek, valakivel pedig – úgy tűnik – csupa jó. Egyiket sem irigylem, azt hiszem. A rosszat főleg nem, de úgy érzem, egészen más természetű boldogságra vágyom, mint amilyet az ismerőseim többsége űz.
Nem tudom pontosan, milyen most az életem. Egyáltalán nem rossz, az biztos! A legutóbbi hosszú bejegyzésem idején iszonyatosan szenvedtem valamitől, amin azt hiszem, sikerült átvergődnöm. Fogalmam sincs, hogy teljes-e a győzelem, de annak tűnik. Büszke vagyok rá, hogy nem kellett hozzá külső segítség. Bár az is lehet, hogy kaptam, fene tudja. Mindenesetre ráeszméltem, hogy egészen eddig rossz helyen keresgéltem és ideje másfelé is körülnéznem.
Igazából majdnem tökéletes minden, csak az érettségi tornyosul fenyegetően fölém. Az vigasztal, hogy annyira nem ronthatom el, hogy ne vegyenek fel, legfeljebb a saját elvárásaimnak nem fogok megfelelni. Viszont ez utóbbi is nagyon boldogtalanná tenne, mivel SOHA nem hozok ki magamból annyit, amennyire képes lennék, ha igazán összeszedném magam. Mindig azt hittem, hogy legalább az érettségi egy valódi diadalmenet lesz, de most, szűk három héttel előtte szinte semmi esélyt nem látok erre. Ahogy ezt leírom, nagyon rosszul érzem magam, szóval reménykedek, hogy még össze tudom kapni magam gyorsan. A most következő héten fogok felsőfokú angol nyelvvizsgázni is egyébként, emiatt nem igazán aggódom, csak a szóbeli partnerem miatt, aki remélem, nem miattam fog megbukni, mert esetleg nem hagyom szóhoz jutni.
Minden szempontból áttűnőben vagyok bizonyos dolgok között, úgy érzem. Nemsokára véget érnek a középiskolai éveim, 19 éves leszek, életem első valóban felhőtlen nyarának nézek elébe, talán könnyebb lesz nekem úgy általában… Annyira szeretnék túl lenni mindenen, mert most olyan, mintha beragadtam volna az időben és sem itt nem vagyok teljes szívvel, de még ott sem vagyok, ahol igazán lenni szeretnék. Amikor időre van szükségem, csak úgy száguldanak az órák, amikor pedig belevetném magam valami örömtelibe, olyankor megáll az idő és a hajamat tépem a tehetetlenségtől.
Nagyon sokat fantáziálok arról, hogy milyen életem lesz egy-két év, vagy akár pár hónap múlva. Néha már úgy érzem, kezdek felnőni, napról napra egyre nagyobb felelősségek vállalására érzem késznek magam.
Azt hiszem, az érettségiig már nem fogok többször jelentkezni, semmi időm ugyanis a gép előtt ücsörögni és érdekes bejegyzéseken törni a fejem. Jó lenne, ha utána majd többször írhatnék ide. Remélem, eseménydús és boldog nyaram lesz és hogy addig is nem gyengít meg semmilyen viszálykodás és szomorúság, senkinek nem okozok csalódást, nem ér balszerencse és így tovább.
Addig is sok értelmesen eltöltött órát, hatékony tanulást és sikeres érettségit kívánok magamnak és persze minden ismerősömnek, aki olvassa ezt a blogot és hasonló helyzetben van, mint én!
Ezt hallgatom: [White Stripes - Instinct blues]
