Az utam november 1, 2009
Posted by Réka in film, filó, fordulat, virrasztó, zaklatott, áradat.2 comments
Éppen most láttam egy filmet, A szabadság útjait. Sokáig vártam vele, hogy megnézzem, mert nem tudtam róla szinte semmit, ma este viszont hirtelen rájöttem, hogy ennek a filmnek köze van hozzám és meg kell néznem. Nem akarok sokat mondani, mert biztos vannak, akik nem látták még, de szerintem érdemes megnézni. Borzalmas dolgokról szól, de fontos dolgokról. Nem akarok mindig ugyanazzal jönni, főleg nem azzal, hogy minden, amit olvasok, hallok vagy látok, mekkora hatást tesz rám, de amikor épp sok dolog emészt és mégis nyitott maradok a hatásokra, olyankor szinte minden meg tud érinteni.
Ez a film is olyasmit mondott, amit már tudtam, mégis másképpen mondta és ez is fontos lehet. Pontosan ilyen szemszögből még nem néztem, mi a szabadság. Kezdek biztos lenni abban, hogy eddig nem egészen a nekem való úton jártam. Azt még nem tudom, hogy most vagyok-e valamilyen úton, mert képtelen vagyok döntéseket hozni és a jövőmet csak egy alaktalan masszának érzem pillanatnyilag. Viszont úgy érzem, nem azzal foglalkozom, amivel kellene és ezt csak abból tudom, hogy nem tesz boldoggá és nem tudok neki igazán örülni. Sok döntés vezetett oda, hogy most hol vagyok, mit csinálok és miért… de szerintem nem mind volt helyes. Régebben, ha valamilyen határozott elképzelés kialakult bennem, akár véletlenül is, akkor már nemigen kérdőjeleztem meg, pont azért, mert célokat jelentett és állandóságot. Ezenkívül most úgy látom, hogy eddig szerettem beskatulyázni és keretek közé szorítani magam, így bizonyos dolgokban soha nem kellett próbára tétetnem.
És van itt néhány más dolog is… Úgy érzem, nem mindig kell elmélyülni valamiben ahhoz, hogy értékelni tudjuk. Mindenek felett szeretem például a szépséget, de nem tudom, hogy akarok-e róla így tanulni… és nem biztos, hogy akarom tudni, hogy miért szép, ami szép. Említettem a múltkor is, hogy nem mindig a válaszok érdekelnek, sokkal fontosabbnak tartom a kérdéseket, mert nekem úgy tűnik, azokban már benne van a lényeg. Igazán szeretem, amit tanulok, de nem szeretnék semmit kezdeni vele a későbbiekben és ez talán nem sok jóra vezet. Nem érzem úgy, hogy rossz döntést hoztam azzal kapcsolatban, hogy mit akarok tanulni, egyszerűen nem vagyok benne biztos, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel. Nem akarok tudós lenni, bármennyire is ezt hitettem el magammal egész eddig. Nemrég történt valami elsöprő erejű velem, de nem vettem észre, hogy mi és pontosan mikor… viszont mindent megváltoztatott. A legnagyobb felismerések ideje körülbelül két éve, télen volt, azóta pedig mintha csúszós talajon állnék, bár talán nem is ez a legjobb hasonlat, mert inkább úgy érzem magam, mint aki észrevétlenül mindig máshol találja magát, mint egy alvajáró, akit időnként meglep, hogy hol ébred fel.
Eddig azt hittem, semmire nem vágyom annyira, mint tudást szívni magamba, egyetemre járni, fényes karriert befutni és valamiképpen “kitörni” a környezetemből. Most viszont szeretnék tudni dolgokat, de egészen másféle dolgokat, mint amiket az egyetemen tanítanak; szeretnék valamit alkotni, de nem azért, hogy tudják, ki vagyok, csak az alkotás öröméért; szeretnék sokakról gondoskodni és végre nem csak magamra gondolni és szeretném igazán jól érezni magam, bármit is csinálok, mert ebben még szinte egyáltalán nem volt részem és ez az, amire vágyom és ez az, amivel tényleg ki tudnék törni. Nem tudom még, hogy hogyan fogom ezt csinálni, de azt hiszem, nem kell sok dolog hozzá és végre nem csak beszélni és tervezni akarok, hanem megvalósítani is. Amint kitalálom, hogy mit akarok csinálni, meg fogom tenni és nem akarok mérlegelni, sem józanul megfontolni.
Én nem akarom úgy végezni, mint azok az emberek a filmben! Meg mint olyan sokan mások! Régen azt hittem, amiatt leszek más, mert én tanulni fogok és nagy tudásom lesz és az majd megóv mindentől, de főleg attól, hogy hibákat kövessek el. Persze ez nem így van. Most úgy gondolom, csak az védhet meg ettől, ha mindig azt csinálom, amit szeretnék. Ez így önzően és gyerekesen hangozhat, de egy cseppet sem az, mert ha kitalálom, hogy legyen végzettségem és legyen karrierem, akkor olyasmiért élek, aminek önmagában nincs értelme és én azt szeretném, ha az életnek önmagáért lenne értelme, nem valamiért, ami idegen tőle.
Tudom, hogy sok dologra vágyom, ami nem fog megvalósulni úgy, hogy egyik napról a másikra élek, de nem is ez a tervem. Szeretnék egyensúlyt. Olyasmit akarok csinálni, aminek van értelme, nem kell feltétlenül kézzelfoghatónak lennie, csak tudjak hinni benne és tegyen is boldoggá. Néha máris azt hiszem, hogy tudom, mi lehetne ez, de ez nem olyasmi, amire készülni lehet, ami tudatos elhatározás kérdése, ráadásul a körülmények is sokszor ellenem játszanak.
Nem akarok mindig rejtélyeskedni, de sokszor nevetségesnek érezném a nagy dolgokat leírva vagy talán csak elveszítenék azt a dicsfényt, ami lebeg körülöttük, amíg csak a fejemben vannak. Ezt is nehéz elmagyarázni, de ha valamiről túl sokat és túl nyilvánvalóan akarok beszélni, előbb-utóbb már nem is fogok benne igazán hinni… ezért szoktam ide is úgy írni, hogy inkább csak körülírom, amit érzek. Talán nem akarok túl sokat kiadni magamból. Bár így is rengeteg írok, ez nagyon apró töredéke annak, amit érzek és gondolok.
De mindegy, kezdek nagyon elkalandozni. Nem mintha számítana. Nem akarok semmit úgy igazán megfejteni és most sem akarok válaszokat. Ami fontos, hogy milyen kérdések jutottak eszembe ma.
Mi vár rám? Ura vagyok-e annak, hogy mivé leszek végül? Kell-e félnem attól, amitől a legjobban félek? Mire vágyom a legjobban? Mi tehetne boldoggá? Vajon boldogságra is születtem vagy mindig csak ez a sivárság lesz, amit most érzek? Milyen úton járok és hová vezet…?
Új nyár július 6, 2009
Posted by Réka in boldog?, filó, irodalom, kaland, remény, tervek, utazás, virrasztó, áradat.add a comment
Ahogy a kádban ültem, nyakig a habok között elmerülve, egy pohár kólával és egy igazán jó könyvvel, eszembe jutott, hogy milyen régen blogoltam és hogy mennyire hiányzik. Régebben is mindig akkor írtam, amikor ilyen jó hangulatokat éltem át, ezek mindig megihletnek egy kicsit, ilyenkor kedvem támad írni a napjaimról, még akkor is, ha nem sok dolog történik velem.
Még csak egy-két hete értek véget az utolsó, érettségivel kapcsolatos megpróbáltatásaim és azóta igazán nem sok említésre érdemes dolog történt. Inkább csak pihenek, eddig nem túl sokat gondolkodtam, az még csak ezután jön majd. Próbálok ráérezni, hogy miről fog szólni számomra ez az idei nyár, milyen hangulatok, témák lesznek meghatározóak, de eddig csak homályos elképzeléseim vannak.
Még nem igazán kezdődött el nekem ez a nyár, mintha még várnék valamire, ráadásul állandóan lelkiismeret-furdalásom van, amiért még nem gyűjtöttem elég erőt, hogy megírjam azt a sok levelet, amivel adósa vagyok néhány jó barátnak. Nemsokára ezeknek is nekiállok, de ahhoz még össze kellene szednem a gondolataimat.
Néhány héten belül valószínűleg megvalósítom az egyik régi vágyamat, ugyanis a július 13-ával kezdődő hetet szemeltem ki arra, hogy levonuljak a nagyszüleim vidéki házába, Dégre, hogy kicsit távol legyek még attól a kisvárosi nyüzsgéstől is, amit Mór és Fehérvár tud nyújtani. Hátha ott majd megtalálom azt a békét, amit úgy hiányolok és talán sikerül kicsit összeszednem magam, mert eléggé szét vagyok csúszva, csak nem nagyon tudom, mitől. Sétálok majd az erdőben, megnézem a helyi kastélyt, fényképezgetek, olvasok a tóparton, napozok és csupa egyszerű tevékenységnek szeretnék hódolni, mint például főzni, kertészkedni vagy bevásárolni a mamámmal. Viszek majd filmeket, néhány jó könyvet (de ott is rengeteg van), egy kevés zenét, az orosz és francia tankönyveimet, hogy ne felejtsek sokat… biztosan nagyon jó lesz, már alig várom. Rögtön az érettségi után szerettem volna menni, de valahogy nem tudtam rászánni magam, addig nem, amíg vannak kötelezettségeim más emberekkel szemben, még ha ezek kellemes kötelezettségek is. Imádok leveleket írni, de ahhoz is ihlet kell, emberekkel találkozni is nagyon jó, de ahhoz meg bizonyos hangulat kell. Ha levonulok a vidéki magányomba, ott nem lesz internet és valószínűleg a mobiltelefonomat is kikapcsolva fogom tartani az idő nagy részében, mert pont az lenne a lényeg, hogy távol tartsam magam a megszokott életemtől. Időnként szükségét érzem ennek, alapvetően azt hiszem, töprengő alkat vagyok és szeretem, ha senki nem zavar meg, amikor elmélyülésre vágyom.
Ahogy jobban belegondolok, mégsem igaz, hogy nem gondolkodtam túl sokat az utóbbi időben. Gondolom, annak köszönhető, hogy lezárultak a gimnáziumi éveim, de nagyon erőteljes nosztalgia-hangulat telepedett rám már hónapokkal ezelőtt. Állandóan visszavágyom a gyerekkoromba, annak ellenére, hogy tudom, mennyire boldogtalan voltam általában és mennyire sokszor féltem. Nem is feltétlenül a gyerekkorom vonz, hanem az egyszerű élet, amit akkor éltem és a rengeteg idő, amivel szabadon rendelkezhettem… meg mondjuk az a tudat is, hogy mennyire nyitva áll előttem minden lehetőség, hogy tényleg bárki lehet még belőlem. Biztosan sokan azt mondanák, hogy ez még mindig igaz, de érzem, hogy egyre kevésbé lesz igaz és már most sem lehet belőlem bárki. De talán soha nem lehettem volna bárki, lehet, hogy a lehetőségeink mindig korlátozva vannak valamennyire. Erről majd sokat fogok gondolkozni.
A gyerekkori nosztalgiának köszönhetően nagyon elkezdtek vonzani gyerekkorom olvasmányai, de más mesés, fantasztikus történetek is, amik teljesen elrugaszkodnak a hétköznapi világtól, amit most éppen durvának találok. Ez a felismerés az oka annak, hogy mindent szívesen fogadok, ami menekülést jelenthet ebből… a történetek, az álmodozás utazásokról, másfajta életekről, ráadásul kezdenek visszatérni régi késztetéseim, hogy vonuljak el a világtól, vagyis inkább az eddigi életemtől. Nem vagyok kimondottan boldogtalan, elégedetlen pedig végképp nem, mégis állandóan űz ez a vágy, hogy nekem még sokmindent kell csinálnom. Szeretném körbeutazni Észak-Amerikát, lovagolni Mongóliában és nomádok között élni, Afrikában vagy Ausztráliában megismerni a helyiek életmódját, bejárni Izraelt és elmélkedni, Szibériában vonatozni, haszid zsidók között élni, bárhol is vannak, természetfotózni, búvárkodni, a világ minden táján járni egyetemre, történelmi helyszíneket felkeresni, ásatásokon dolgozni, rengeteg nyelvet megtanulni stb. stb. Tudom, hogy mennyire regényesen hangzik mindez, de tényleg erre vágyom és nyáron még sokkal erősebb a vágyakozás, mint bármikor máskor. Nem igazán aggódom amiatt, hogy évről évre csak kicsit kerülök közelebb a céljaimhoz, mert hiszek benne, hogy a pályák, amiket választottam, lehetővé teszik mindezt, ha jobb leszek, mint mások.
Nem tudom, miért vonz mindez ennyire ellenállhatatlanul, mert biztosan nem tudnék állandóan úton lenni, mindig vissza kellene térnem a kiindulópontra, hogy aztán újra elindulhassak. Alapvetően mindennél fontosabb nekem a biztonság, de azt csak a korlátlan szabadság érzésével együtt tudom átélni.
Nagyon elkalandozok, de nem csoda, mert állandóan ilyesmin jár az agyam. Legszívesebben már holnap elindulnék egy hátizsákkal és pár baráttal, hogy bejárjam kezdetnek Európát, hiszen még a saját kontinensem sem ismerem annyira, mint szeretném. Hatszor vagy hétszer jártam például Bécsben, de mindig szervezett kirándulás keretében, amik nem nyújtottak teret igazán maradandó élményeknek. A legjobb, amit átéltem, az volt, hogy egyszerre beszélve németül, angolul és franciául vettem az utcán egy pár fülbevalót egy holland lánytól, aztán az egyiket el is veszítettem. Semmiség volt az egész, de örökre megjegyeztem; a Picasso kiállítás volt még hasonló, az is felejthetetlen volt.
Csak annyit akartam kihozni mindebből, hogy állandóan ilyen élményekre vágyom, amik jelentenek valamit és amik túlmutatnak a hétköznapokon. Persze, a hétköznapok is lehetnek fenségesek és különlegesek, mindig ügyelek rá, hogy csempésszek a napjaimba valami szokatlant és hangulatosat, különben már rég megőrültem volna… :) Ilyen például az is, amit most csinálok, az éjszakai blogolás álmosító elektronikus zenére és a kedvenc kézkrémem illatát érezve. :)
Annyi mindenről szerettem volna írni, ami gondolat csak a hónapok során felgyülemlett, azt mind egy bejegyzésbe akartam sűríteni, de azt hiszem, szinte lehetetlen. Mindig szégyellem magam, amikor túlságosan hosszú bejegyzéseket írok, pedig tudom, hogy nem kellene, mert akit igazán érdekel, az úgyis elolvassa, akár 2500, akár 25 szavas.
Egyébként fura érzés az, hogy leérettségiztem és befejeztem a gimnáziumot. A bankett után még sírni is lett volna kedvem, de csak néhány könnyre futotta. A tanáraimat és az iskola hangulatát néha biztosan hiányolni fogom, főleg, ha majd eljönnek az első egyetemi kudarcok és csalódások, amik elkerülhetetlenek mindenhol. Nagyon várom, hogy új iskolába járhassak, tiszta lappal kezdhessek, de azért kicsit tartok is tőle, főleg az emberektől. Mindig is volt bennem egy kis félelem az új helyek embereivel kapcsolatban, hiszen számomra egészen más megismerkedni valakivel, aki az ország másik részéből jött. A fehérvári utcák felejthetetlenek számomra, az emberek pedig idegenként is ismerőseim valamennyire, legalábbis én így érzem. Furcsa lesz olyan emberekkel lenni, akik nem tudják, honnan jöttem, de a város neve sem mond nekik semmit, fogalmuk sincs a gyerekkorom és az öntudatra ébredésem helyszíneiről és talán soha nem is fogják látni ezeket, soha nem mondhatom el nekik, mi minden fontos nekem itt.
De mindezzel együtt várom is az új korszak kezdetét, hiszen mindig üdvözlöm a változásokat, hiszek benne, hogy nagyon jót tesznek nekem. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mikor kezdődik majd el az az új… ez az örök kérdés. Mintha mindig arra várnék, hogy hirtelen fanfárok szóljanak és egy feltáruló ajtón sétáljak be egy egészen másfajta korszakba, de persze erre hiába várok. Általában egyszer csak észreveszem, hogy már régóta tart az, amit szerettem volna, csak nem voltam tudatában. Talán nekem kell eldöntenem, mi jelenti valaminek a kezdetét és a végét – újabb érdekes dolog, amin gondolkozhatok majd.
Amúgy egy másik dolog, ami a gyerekkori emlékeimen kívül nagy hatást tett rám, az az érettségire való készülés volt, főleg ami a történelmet, de még inkább az irodalmat illeti. Mindig csak halogattam, hogy belemerüljek a kedvenc íróim, költőim életrajzába, gondolataiba, műveibe, most viszont “kötelező” volt és ez sem vont le semmit ennek az értékéből. Akik most hirtelen eszembe jutnak, azok Babits és Kosztolányi, mindkettejük más szempontból fontos nekem. Babits szerintem a valaha élt legnagyobb művészek egyike, bár vannak költők, akiknek a verseit jobban szeretem, de az ő magatartása, egész élete követendő példaként lebeg előttem. A szellemiségéhez tartozik minden, amit valaha fontosnak tartottam és szerintem csodálatos életet élt, de szörnyű gondolatok gyötörték, mikor meghalt és a víziói a borzalmas jövőről részben valóra is váltak. Az egyik álmom, hogy valamilyen formában magamra veszem azt a küldetést, amit ő is vállalt és szeretném felhívni a figyelmet a nagy elődök szellemi hagyatékára, Babitséra és sok más nagy emberére is. Már van is egy ötletem, de erről majd inkább máskor… így is elég terjedelmes bejegyzés lesz. :)
Amit Kosztolányi juttatott eszembe, az egészen más jellegű. Az Édes Anna egyik szereplője, aki a mű valódi kulcsfigurája és az író véleményének megtestesítője ezt mondja: “Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat és úgy él.” Ezt persze már sokan és sokféleképpen mondták és azzal, amit mond, én is tisztában voltam valahol mélyen, de amikor ezt olvastam, nem számítottam ilyesmire, ezért a meglepetés erejével, újszerűségével hatott az egész. Erről is rengeteget kell majd még gondolkodnom, mert nem tudom, mi a véleményem erről pontosan. Az ideálok mindig nagyon fontos szerepet játszottak az életemben, a legtöbb dilemmám okozói voltak, ezért is nagyon fontos, hogy helyre tegyem ezt magamban.
Aztán persze ott van a többi nagy alak, Ady embersége, József Attila gondolatvilága, Szabó Lőrinc nem mindennapi lázadása és belenyugvása, Pilinszky víziói, Tóth Árpád törékeny lelkivilága, Csokonai vonzalma a magányhoz… mind nagy hatással voltak rám, meg persze sokan mások is. Gondolom, jó pár ember szemében ez nagyon elavult dolognak tűnhet, de nekem sok szempontból ők a valódi hőseim és általában közelibbnek, élettel telibbnek tűnnek, mint sok ember, akit személyesen ismerek. De erről is órákon át tudnék írni, talán majd máskor kifejtem részletesebben, hogy mit gondolok róluk és mit jelentenek nekem.
Miről is akartam még írni? Ja persze… körülbelül egy hónapja még azt fontolgattam, hogy megtöröm a fogadalmam és írok szerelemről itt a blogban, de azóta meggondoltam magam. Feleslegesnek tartom, hogy újabb hiábavaló szenvedély krónikája kerüljön terítékre, mert kettőt (ha úgy vesszük, hármat) már részletesen megörökítettem régebben, de nem lettem tőle sem jobb, sem több, a dokumentálás csak tovább szította az amúgy is majdnem elviselhetetlen fájdalmamat. Akkor még a szomorúság bűvöletében éltem, de már meguntam, tehát újra elállok ettől a szándékomtól. Pedig még a címet is kitaláltam: “Egy szenvedély margójára”, Pilinszky nyomán. Van egy ilyen verse és az többet elmond néhány versszakban, mint amit én valaha is írhatnék, hiába lenne az akár ötven vagy száz oldal. Nem szokásom, de most hirtelen jó ötletnek tűnik, hogy ideírjam ezt a verset, hiszen mint mondtam, többet ér az én szavaimnál… Tessék:
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
Ebben a versben annyi erő és szépség van, hogy talán további magyarázat nélkül is tudja éreztetni, mi megy végbe bennem. Ennyit a mindenkori szerelmi életemről.
Azt hiszem, egyelőre ennyi megteszi. Szeretnék újra rendszeresebben írni; remélem, történik is majd velem annyi ihletadó dolog, hogy érdemes legyen miattuk billentyűzetet ragadni. Azt tervezem, hogy majd a vidéki elvonultságomban is jegyzetelgetek valami füzetbe és ha érdemes, ide is bemásolok majd részleteket. Nagyon sok kérdésről szeretnék gondolkodni, de nem is feltétlenül akarok rájuk választ találni. Arra is Babits életműve tanított, hogy néha a kérdések fontosabbak, mint a válaszok, amik adhatók rájuk. Szerintem a helyes kérdések akár a legtökéletesebb válaszokkal is felérnek. A válaszok olyan sokfélék lehetnek és én alapvetően hiszek a világ megismerhetetlenségében… szeretem, hogy bármennyit is tudunk meg, annak a milliószorosa marad felderítetlenül. Azt is szeretem, hogy annak ellenére is törekszem a megismerésre, hogy tudom, mennyire lehetetlen vállalkozás. És szerintem pont ez a szép benne; mindig is vonzódtam a nemes, látszólag hiábavaló, de számunkra mégis fontos küldetésekhez.
Valamilyen szempontból a blogolást is ilyennek érzem néha. ;) Ki tudja, ki olvassa, mit szűr le belőle, milyennek lát engem tőle? Soha nem tudhatom meg, elérem-e a blogommal azt a hatást, amit várok tőle, de így is ugyanolyan jó, ugyanannyi örömöm származik belőle.
“And I’ll shout and I’ll scream, but I’d rather not be seen and I’ll hide away for another day.”
És most pontosan ezt fogom tenni. Megyek aludni. :)
A nap zenéje: [Zero 7 - In the waiting line]
Új év kezdődik január 3, 2009
Posted by Réka in remény, tervek, utazás, virrasztó, áradat.add a comment
Még nem is írtam ebben az évben, pedig már rögtön január 1-én szerettem volna! Szilveszter éjszakáján megint elég beteg lettem, újra visszaestem az immár három hete tartó betegségbe. :/ Azóta viszont szerencsére jobban vagyok és szerintem ez most így is marad egy ideig. Azon gondolkodtam, hogy milyen év az, amelyik ilyen súlyos betegséggel kezdődik?! Nem is biztos, hogy ez rossz előjel amúgy, mert általában ezeket a nagy mélypontokat hosszabb felfelé ívelő időszak követi, de hát biztosan mindenki így van ezzel.
Furcsa, hogy fogalmam sincs, mit várok ettől az évtől. Tetszik az évszám, mert kilencre végződik, de a 2007 sem volt jó év, pedig a szám ott is tetszett. Azért ez mindenképp fontos év lesz, mert érettségizek, befejezem a gimnáziumot és egyetemre megyek! Ráadásul csak egyszer van olyan az ember életében, hogy 19-én 19 éves lesz (mármint pont ilyen nem mindenkinek, de értitek) és ez is idén fog bekövetkezni! Mindig nagyon vártam, az ilyesminek nagy jelentőséget szoktam tulajdonítani.
Kicsit több, mint két hónap múlva pedig két éves lesz a blogom! :) Majd erről is és a tizenkilencedik szülinapomról is hosszan fogok írni, ha eljön az idejük, de közös bennük, hogy mindegyik tény hihetetlen számomra. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire kitartóan tudnék internetes naplót vezetni és hogy még boldoggá is fog tenni! Régebben pedig azt sem hittem volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni ennyi idősen.
Várom ezt az évet, de a fent említett dolgokon kívül nem tudom, miben áll a várakozásom. Szilveszter éjjelét itthon töltöttem, pihentem és meg sem próbáltam különlegessé tenni. Nem tettem meg a minden évben szokásos fogadalmamat sem, amihez szerintem még soha nem tudtam tartani magam, szóval nem is volt sok értelme, inkább csak hátráltatott. Eszembe sem jutott, hogy fogadalmat kell tenni. Éjfélkor a nagynénémmel beszéltünk az interneten keresztül, nála akkor még csak délután három óra volt. Biztosan az ő életén gondolkoztam akkor is, amikor elkezdődött az új év. Hiányzik és jó lenne, ha néha haza tudna jönni. Azzal a tudattal, hogy bármikor hazajöhet, ő is jobban tudná élvezni a kinti életét.
Néha eszembe jutnak a Los Angeles-ben töltött hónapok és hiányzik a város. Most már bármikor mehetnék oda és bármennyi időt tölthetnék ott, az otthonomnak érezném. Akárhányszor csak szóba kerül, mindig bennfentesnek érzem magam, mert én éltem ott, mégha csak pár hónapig is. Ha nem élhetnék ebben az országban, biztosan ott élnék. Legjobban azt hiányolom, hogy ott milyen könnyed és problémamentes az élet, hogy milyen lassú a város ritmusa. Nagyon szívesen kimennék minden évben, de ennek számtalan akadálya van. Akkor fogom újra meglátogatni a nagynénémet, ha már állni tudom az összes költségemet, mert néha nagyon nyomasztott, hogy mennyit nyújtott nekem ő és én nem is tudtam sehogyan viszonozni, annyira jó társaság biztosan nem voltam. És legközelebb már úgy szeretnék menni, hogy magammal viszem valamelyik nagyon jó barátomat, mert kell nekem valaki a korosztályomból, akivel tökéletesen szót értek és akivel megosztom a boldog pillanatokat.
Erről jut eszembe, hogy 2009-ben szeretnék többet utazni, mint eddig. Nagyon zavar, hogy nem ismerem Európát, szóval minden lehetőséget meg fogok ragadni, hogy elmenjek valahová, ahol még nem jártam. Az egyetlen hely, ahol sokszor voltam, az Bécs, de ott szeretnék már teljesen otthonosan mozogni és jól tájékozódni. Magyarországot sem ismerem kellően, szóval itt is van még hova utaznom.
Az utazáson kívül még olvasást is tervezek erre az évre. :) Sokkal többet szeretnék olvasni, mint az utóbbi néhány évben.
Nagyon örülök, hogy végre megfogalmaztam magamban néhány nagy álmomat, amit mindenképpen teljesíteni szeretnék életem során, ilyen például, hogy egyszer vonattal elutazok Mongóliába, megtanulok zongorázni vagy hogy végigjárom az El Camino-t. :) Ezek viszont valószínűleg nem erre az évre esedékesek. A legnagyobb célom jelenleg valami kimagasló eredmény elérése az érettségin és a sikeres felvételi a Pázmányra. Az utóbbitól nem félek, mert nem túl magas a ponthatár, de szeretnék magamnak bizonyítani az érettségivel.
Pillanatnyilag jól érzem magam, de kicsit zűrösek a dolgok a családban és nyomasztanak a jövő heti próbaérettségik is. Viszont még mindig több a kellemes pillanat, mint a rossz és jól esett ez a téli szünet is. Végre rengeteget aludhattam. Még jó lenne egy hétig itthon maradni, de azért kicsit várom is, hogy kimozduljak és emberek közé menjek. Nem az osztályom hiányzik, de néha olyan jól esik elvegyülni az utcai forgatagban vagy egy tömött buszon utazni. Aztán persze hamar elegem is lesz belőle és nem akarok majd mást, mint itthon feküdni. :)
Még valami: újabban sokszor emlékszem az álmaimra és lelkesen fejtegetem is a lehetséges jelentéseiket. Néha egészen érdekes eredményekre jutok! Az egyik álmom például olyan tanácsot adott, amit szívesen megfogadnék, ha merném.
Nos, évindító bejegyzésnek ennyi meg is teszi. Nemsokára újra jelentkezem, ha lesz miről írnom.
