Hetek múltán Szeptember 27, 2009
Posted by Réka in beszámoló, filó, gondterhelt, virrasztó.add a comment
Immár négy hete élek Piliscsabán, három hete vagyok egyetemista és ez a második alkalom, hogy hazalátogatok. Mindenféle érzéseim vannak, túlságosan is vegyesek, mert valahogy még nem igazán állt össze ez az újfajta életem. Nem túlságosan szeretem a köztes állapotokat, vagyis inkább nem tudok ellazulni bennük és ez a rövid itthonléteimre is igaz. Mondjuk, most egy kicsit jobb, mint a múltkor, mert egy nappal többet tudok itt tölteni és nincs is annyi elintéznivalóm, mint akkor. Rám is fér a pihenés, mert az egyetemen sok feszültség felgyűlt bennem ezen a héten. Sok különféle gond gyötör, nem is tudom, mennyi ebből, amiről be szeretnék számolni és mennyit akarok megtartani magamnak.
Zavaró, hogy egyelőre még az egyetemi életem is átmenetinek érződik és emiatt nem tökéletesen otthonos. Ismerek már egy pár nagyon jó fej embert, akikkel szívesen töltöm az időm, nagyon szeretem az óráimat és a tanáraimat, igazán érdekel az, amit tanulok és a kollégiumi élet is kellemesebb a vártnál… nem is kellene, hogy legyen okom a panaszra és valójában én is úgy érzem, hogy nincs miért rosszul éreznem magam, de azért a sok jó érzés mellett találok űrt is belül.
Újabban már próbálok lazítani, mert egyre jobban érzem, hogy képes vagyok a teljesen stresszmentes időszakokban is túlfeszíteni magam. Jó ideje megy ez így, egyszerűen soha nem vagyok teljesen békés, azok a legritkább és legbecsesebb pillanataim, amikor csak úgy feltétel nélkül át tudom adni magam annak, ami történik. Nemrég volt egy ilyen… korábban véget ért az egyik órám, a barátaim még nem végeztek, ezért kiültem az egyetem rizsföldeknek becézett részére, zenét hallgattam és süttettem magam a napon. Tudom, ez nem tűnik semmi különlegesnek, de akkor sikerült kikapcsolnom az agyam egy kis időre és ez nagy szó.
Megint beleestem abba a csapdába (is), amikor túl sokat várok magamtól, ezért végül semmit nem teszek és szinte szándékosan döntöm romba a saját magamról alkotott képemet. Nem túl régen, amikor még nem jöttem rá, hogy most is ez zajlik, lelkesen újságoltam az egyik nagyon kedves barátomnak, hogy mennyire szeretnék én lenni a legjobb az évfolyamomon. Erre ő csak elhúzta a száját és azt mondta “ne akarj a legjobb lenni, soha nem azok lesznek a legjobbak, akik azok akarnak lenni”. Akkor rögtön még nem fogtam fel, hogy igaza van, ezért nem is értettem egyet vele, de azóta már sok jel próbál rámutatni, hogy én tévedtem. Iszonyú hálás vagyok ezért a felismerésért, mert ismét csak erőlködni kezdtem, hogy beteljesítsek valamit, ami valószínűleg nem is való nekem. Örömmel és odaadással akarok foglalkozni azzal, amit tanulok, nem kötelességtudattól és bizonyítási vágytól fűtve. Bár ez utóbbiak is nemes dolgok, kezdem azt hinni, hogy nincs semmilyen valós kötelezettségem és nincs kinek bizonyítanom. Akik hisznek bennem, azoknak soha egy percig sem kellett bizonyítékokat felmutatnom, a többieket pedig valószínűleg soha nem tudnám meggyőzni. Így minden erőlködésem teljesen meddő, ráadásul sok szép naptól fosztom meg magam. Örülök, hogy ezt sikerült megértetnem magammal, remélem, tudom majd tartani is magam ehhez.
Van még más gondom is, olyasmi, amivel mindig is sokat bajlódtam: például, hogy nehezen kötök új ismertségeket és hogy nehezen nyilatkozok meg olyan társaságokban, ahol több embert egyáltalán nem ismerek. Ezeken muszáj lesz nemsokára felülemelkednem, különben nem nézek túl nagy jövő elé az egyetemen. :/ Néha vannak jónak tűnő ötleteim, amikről később szinte mindig kiderül, hogy tényleg volt értelmük, de valahogy soha nem tűnik fel, hogy nem lehetnek nagyobb hülyeségek, mint amiket a többiek mondanak és inkább csendben maradok. Legutóbb a cyberpunk filmklub utáni beszélgetésen volt ilyen, amikor újra megnéztük az egyik kedvenc filmemet, a Pi-t.
Azt hiszem, most már abbahagyom lassan, mert kezdek fáradt lenni. Furcsa, de ezúttal tényleg nagyon jól érzem magam itthon, annak ellenére, hogy csak egy pár napra jöttem. Jókat alszom, pihentető dolgokat csinálok, elvonulhatok, beszélgethetek, minden olyan ismerős és tiszta és olyan sokat jelent! Lassan már Piliscsaba és az egyetem több helyszíne is kezd felruházódni tulajdonságokkal, feltöltődni emlékekkel és így már tényleg sokkal jobb, de azért még nem az igazi. Nem is vagyok benne biztos, hogy a helyszínváltozás tehet a rossz érzéseimről, szerintem már régóta nincs valódi támaszom, nincs egy fundamentális erő, ami meghúzódik az életem mögött és mindent összefog, ez pedig most mutatkozott meg teljes valójában, most, hogy kikerültem a megszokott helyek nyújtotta talán kicsit álságos biztonságból. Persze nagyon jó az itthoni helyeken járni, de ha jól átgondolom, itt sem volt igazából biztonságosabb, szabadabb életem, mint bárhol máshol, de itt erre nehezebb rájönni, mert ezek a szeretett látványok ezt elfeledtetik velem, elterelik sok lényeges dologról a figyelmem. Ebből a szempontból jobb, hogy az új helyeket mindig sivárabbnak és érdektelenebbnek tartom, amíg nem telítődnek jelentőséggel. És itt van az is, hogy itthon rengeteg hely van, ami annyira rossz emlékeket ébreszt, hogy jobb elkerülni őket.
Jobb, ha tényleg befejezem mára. Alig várom, hogy kinyújtózhassak a kényelmes ágyamban és lehetőleg álomtalanul feküdhessek egészen reggelig.
“I’m going nowhere, I’m going nowhere I belong.”
Ezt hallgatom: [Parov Stelar - Nowhere]
Érkezés Dégre július 14, 2009
Posted by Réka in beszámoló, derűs, filó, könnyed, remény, utazás.add a comment
A Dégen töltött napok alatt naplót vezettem egy régi füzetben, szinte minden nap írtam… úgy gondolom, így utólag is megéri bemásolnom a bejegyzéseket ide, csak hogy mind egy helyen legyenek. Íme!
Dégi napló, 1. rész
Tegnap este és ma reggel eléggé bepánikoltam, annak ellenére, hogy régen elterveztem ezt az utazást. Egyrészt, már régen mozdultam ki otthonról hosszabb időre, így nehéz volt az elválás. Pakolás és készülődés közben minden otthonmaradásra ítélt tárgyra szeretettel néztem, mélyeket szippantottam az otthoni illatokból, mintha megint két hónapra akarnék elutazni. Legalább egy dologra már az utazás előtt rájöttem: nagyon-nagyon erősen kötődöm az otthonomhoz az utóbbi egy évben. Biztosan a felnőttkor küszöbén érzett félelem az oka, meg az, hogy általában sehol máshol nem érzem jól magam huzamosabb ideig.
A másik ok, amiért féltem ma reggel, hogy talán nem is fogom jól érezni magam, talán untakozni fogok, nem bírom ki és haza kell mennem, és legfőképp, hogy az elvonulásommal nem érem el azt, amit vártam tőle.
Már olyasmik miatt is elkezdtem stresszelni magam, hogy túl nagy a bőröndöm, nem fogom elbírni és senki nem fog segíteni a buszokon, ezért majd szerencsétlenkednem kell állandóan. Persze, ez a félelmem nem volt alaptalan – tudni kell, hogy midnenhova annyi cuccot viszek, hogy az egy hónapra is elég lenne -, a bőröndöt tényleg nem bírtam el, nem is nagyon segítettek, de azért megoldottam valahogy.
Viszont amint felültem a dégi buszra, minden rossz érzésem elpárolgott. A táj annyira gyönyörű volt, hogy semmi mással nem törődtem. Lágy zenét hallgattam, forró szél fújt be az ablakon, egyszóval minden tökéletes volt. Nagyon tetszett az ég, különösen végtelennek tűnt és azok a magasan úszó, lomha és tornyos felhők voltak rajta, amiket annyira szeretek. Az is eszembe jutott, hogy kiskoromban még sokkal inkább az ég szerelmese voltam, mint most; akárhányszor gondolkodni akartam, mindig az eget bámultam és órákig nem is néztem a földre.
Na mindegy, szóval már az utazás is nagyon kellemes volt és pont azt a békét éreztem, ami után vágyakozva űztem le magam vidékre. Tudtam, hogy mennyire szükségem van rá, ugyanakkor van egy tespedt és tétlen részem is, amelyik minden hasznos cselekvésben meggátol. Ez tartott vissza olyan sokáig attól is, hogy lejöjjek.
Buszozás közben arra is gondoltam, hogy a második otthonom az, ahová megyek – a fél életemet itt töltöttem, és itt mindig boldog voltam! Szóval, nem is találhattam volna jobb helyet, amikor ugyanazt a boldogságot akarom újra megtalálni. Vagy ha nem is ugyanazt, akkor egy hasonló erejűt.
Kíváncsi vagyok rá, hogy sok embernek jelent-e ugyanolyan sokat a Mezőföld, mint nekem. Akit nem köt ide semmi, az gondolom, csak a szegénységet látja, de én tudom, hogyan élnek itt az emberek és alig tudok elképzelni ennél az egyszerűségnél csodásabbat.
Teljesen eltöltött a szeretet a táj és a hangulat iránt, szóval amikorra igazán közel ért a busz a faluhoz, már tényleg a torkomban dobogott a szívem! Az utolsó kilométereken már az ajtóban álltam, mert nem bírtam magammal.
Végül véletlenül egy megállóval előbb szálltam le (talán a türelmetlenkedésem miatt), de így legalább végighúzhattam a bőröndöm az egész falun. :) Nagyon meleg volt és iszonyatosan jól éreztem magam, ahogy a főút közepén sétálgattam ráérősen, köszöntem egy kecskét legeltető bácsinak, kavicsok csikorogtak a talpam alatt és mélyen beszippantottam a szénaillatot.
Ma nem sok dolgot csináltam, de máris belerázódtam az itteni ritmusba. Itt sokkal lassabb az élet, ennek ellenére sokkal tevékenyebb – amióta itt vagyok, meg sem szólal az az unott, rest hang a fejemben, akinek otthon be nem áll a szája. Az összes tevékenységhez lelkesen fogtam hozzá, például a viráglocsoláshoz, de úgy, mintha valami megváltó elfoglaltság lenne, ami most talán igaz is.
Eddig főleg csak berendezkedtem és lapozgattam a polcokon lévő könyveket. Nagyon sok minden van, ami érdekesnek tűnik: klasszikusok, kalandregények, keleti bölcselet, pszichológia, filozófia, német és olasz nyelvkönyvek… Délután már neki is láttam volna az olvasásnak, de a nagypapám operetteket és operákat hallgatott és lelkesen énekelte is őket, szóval inkább csak becsuktam a szemem és hallgattam. Fura, hogy szinte már alig tud valamit saját magáról, de az összes dalra emlékszik.
Azt hiszem, ennyi elég mára, még kell pár dolgot csinálnom lefekvés előtt, holnap pedig legkésőbb fél nyolckor kell kelnem. Kemény lesz!
Pázmány november 22, 2008
Posted by Réka in beszámoló, derűs, remény, tervek.add a comment
Kedden voltam a Pázmányon és eddig be sem számoltam róla! Csak az a kár, hogy nem egyből utána írtam, mert akkor nagyon emelkedett hangulatom volt, de fáradt is voltam a korai kelés miatt.
Már odamenni is nagyon jó érzés volt, mert végre teljesen egyedül közlekedhettem Budapesten és mindig pontosan tudtam, hol vagyok. :) Piliscsaba is nagyon tetszik, végülis számtalan előnye van annak, hogy nem Pesten van az egyetem, hanem egy gyönyörű helyen, ahonnan bármikor be lehet jutni a nagyvárosba. Valószínűleg jót fog tenni nekem, hogy nem lesz olyan radikális a változás Mór és a hely között, ahol majd egyetemre járok. A szép tájak pedig biztos elősegítik a szép gondolatok megszületését. :) Viszont az emberektől minden új helyen nagyon félek, mondjuk itt ezen a téren is pozitívan csalódtam. Nem voltak olyanok, akiktől már ránézésre tartanom kellene, sőt mindenki barátságosnak tűnt. Az is megnyugtat, hogy azok biztos nem hétköznapi emberek, akik a Pázmányt választják az ELTE meg a többi tudományegyetem helyett.
Nem tudom, hogyan írhatnám le a lelkesedésem. :) Az egész hely szép és kellemes, az élet megnyugtatóan lassúnak tűnt. Beültem két esztétikaórára is, mindegyik nagyon érdekes volt és csomó fontos dolgot megjegyeztem, pedig nagyon fáradt és fejfájós voltam. A kollégium is teljesen olyan hely volt, ahol el tudom képzelni a hétköznapjaimat és kellően magas színvonalú ahhoz, hogy ne érezzem majd rosszul magam.
A legjobb az egészben az, hogy amikor Czapival róttuk az épületeket, teljesen úgy éreztem, mintha kiesett volna az a hátralévő egy év és máris egyetemre járnánk együtt, annyira természetes volt. Előre látom, milyen klassz életmódunk lesz majd és mennyire fogjuk szeretni egymást. Sajnos, miután belekóstoltam mindebbe a jóba, nem sok kedvem volt visszamenni a gimibe és megfelelni az ottani elvárásoknak meg az ottani embereknek. :/ Mondjuk már nem is nagyon célom. Van pár ember, akik érdekelnek, de minden más annyira távoli és idegen, hogy inkább figyelmen kívül hagyom őket.
Kár, hogy nem tudom érzékeltetni, mennyire jó érzés volt elmenni nyílt napra és nem csalódni. Mindenesetre nagyon várom, hogy megint ott lehessek és kipróbálhassam az egyetemi életet. :)