Új nyár július 6, 2009
Posted by Réka in boldog?, filó, irodalom, kaland, remény, tervek, utazás, virrasztó, áradat.add a comment
Ahogy a kádban ültem, nyakig a habok között elmerülve, egy pohár kólával és egy igazán jó könyvvel, eszembe jutott, hogy milyen régen blogoltam és hogy mennyire hiányzik. Régebben is mindig akkor írtam, amikor ilyen jó hangulatokat éltem át, ezek mindig megihletnek egy kicsit, ilyenkor kedvem támad írni a napjaimról, még akkor is, ha nem sok dolog történik velem.
Még csak egy-két hete értek véget az utolsó, érettségivel kapcsolatos megpróbáltatásaim és azóta igazán nem sok említésre érdemes dolog történt. Inkább csak pihenek, eddig nem túl sokat gondolkodtam, az még csak ezután jön majd. Próbálok ráérezni, hogy miről fog szólni számomra ez az idei nyár, milyen hangulatok, témák lesznek meghatározóak, de eddig csak homályos elképzeléseim vannak.
Még nem igazán kezdődött el nekem ez a nyár, mintha még várnék valamire, ráadásul állandóan lelkiismeret-furdalásom van, amiért még nem gyűjtöttem elég erőt, hogy megírjam azt a sok levelet, amivel adósa vagyok néhány jó barátnak. Nemsokára ezeknek is nekiállok, de ahhoz még össze kellene szednem a gondolataimat.
Néhány héten belül valószínűleg megvalósítom az egyik régi vágyamat, ugyanis a július 13-ával kezdődő hetet szemeltem ki arra, hogy levonuljak a nagyszüleim vidéki házába, Dégre, hogy kicsit távol legyek még attól a kisvárosi nyüzsgéstől is, amit Mór és Fehérvár tud nyújtani. Hátha ott majd megtalálom azt a békét, amit úgy hiányolok és talán sikerül kicsit összeszednem magam, mert eléggé szét vagyok csúszva, csak nem nagyon tudom, mitől. Sétálok majd az erdőben, megnézem a helyi kastélyt, fényképezgetek, olvasok a tóparton, napozok és csupa egyszerű tevékenységnek szeretnék hódolni, mint például főzni, kertészkedni vagy bevásárolni a mamámmal. Viszek majd filmeket, néhány jó könyvet (de ott is rengeteg van), egy kevés zenét, az orosz és francia tankönyveimet, hogy ne felejtsek sokat… biztosan nagyon jó lesz, már alig várom. Rögtön az érettségi után szerettem volna menni, de valahogy nem tudtam rászánni magam, addig nem, amíg vannak kötelezettségeim más emberekkel szemben, még ha ezek kellemes kötelezettségek is. Imádok leveleket írni, de ahhoz is ihlet kell, emberekkel találkozni is nagyon jó, de ahhoz meg bizonyos hangulat kell. Ha levonulok a vidéki magányomba, ott nem lesz internet és valószínűleg a mobiltelefonomat is kikapcsolva fogom tartani az idő nagy részében, mert pont az lenne a lényeg, hogy távol tartsam magam a megszokott életemtől. Időnként szükségét érzem ennek, alapvetően azt hiszem, töprengő alkat vagyok és szeretem, ha senki nem zavar meg, amikor elmélyülésre vágyom.
Ahogy jobban belegondolok, mégsem igaz, hogy nem gondolkodtam túl sokat az utóbbi időben. Gondolom, annak köszönhető, hogy lezárultak a gimnáziumi éveim, de nagyon erőteljes nosztalgia-hangulat telepedett rám már hónapokkal ezelőtt. Állandóan visszavágyom a gyerekkoromba, annak ellenére, hogy tudom, mennyire boldogtalan voltam általában és mennyire sokszor féltem. Nem is feltétlenül a gyerekkorom vonz, hanem az egyszerű élet, amit akkor éltem és a rengeteg idő, amivel szabadon rendelkezhettem… meg mondjuk az a tudat is, hogy mennyire nyitva áll előttem minden lehetőség, hogy tényleg bárki lehet még belőlem. Biztosan sokan azt mondanák, hogy ez még mindig igaz, de érzem, hogy egyre kevésbé lesz igaz és már most sem lehet belőlem bárki. De talán soha nem lehettem volna bárki, lehet, hogy a lehetőségeink mindig korlátozva vannak valamennyire. Erről majd sokat fogok gondolkozni.
A gyerekkori nosztalgiának köszönhetően nagyon elkezdtek vonzani gyerekkorom olvasmányai, de más mesés, fantasztikus történetek is, amik teljesen elrugaszkodnak a hétköznapi világtól, amit most éppen durvának találok. Ez a felismerés az oka annak, hogy mindent szívesen fogadok, ami menekülést jelenthet ebből… a történetek, az álmodozás utazásokról, másfajta életekről, ráadásul kezdenek visszatérni régi késztetéseim, hogy vonuljak el a világtól, vagyis inkább az eddigi életemtől. Nem vagyok kimondottan boldogtalan, elégedetlen pedig végképp nem, mégis állandóan űz ez a vágy, hogy nekem még sokmindent kell csinálnom. Szeretném körbeutazni Észak-Amerikát, lovagolni Mongóliában és nomádok között élni, Afrikában vagy Ausztráliában megismerni a helyiek életmódját, bejárni Izraelt és elmélkedni, Szibériában vonatozni, haszid zsidók között élni, bárhol is vannak, természetfotózni, búvárkodni, a világ minden táján járni egyetemre, történelmi helyszíneket felkeresni, ásatásokon dolgozni, rengeteg nyelvet megtanulni stb. stb. Tudom, hogy mennyire regényesen hangzik mindez, de tényleg erre vágyom és nyáron még sokkal erősebb a vágyakozás, mint bármikor máskor. Nem igazán aggódom amiatt, hogy évről évre csak kicsit kerülök közelebb a céljaimhoz, mert hiszek benne, hogy a pályák, amiket választottam, lehetővé teszik mindezt, ha jobb leszek, mint mások.
Nem tudom, miért vonz mindez ennyire ellenállhatatlanul, mert biztosan nem tudnék állandóan úton lenni, mindig vissza kellene térnem a kiindulópontra, hogy aztán újra elindulhassak. Alapvetően mindennél fontosabb nekem a biztonság, de azt csak a korlátlan szabadság érzésével együtt tudom átélni.
Nagyon elkalandozok, de nem csoda, mert állandóan ilyesmin jár az agyam. Legszívesebben már holnap elindulnék egy hátizsákkal és pár baráttal, hogy bejárjam kezdetnek Európát, hiszen még a saját kontinensem sem ismerem annyira, mint szeretném. Hatszor vagy hétszer jártam például Bécsben, de mindig szervezett kirándulás keretében, amik nem nyújtottak teret igazán maradandó élményeknek. A legjobb, amit átéltem, az volt, hogy egyszerre beszélve németül, angolul és franciául vettem az utcán egy pár fülbevalót egy holland lánytól, aztán az egyiket el is veszítettem. Semmiség volt az egész, de örökre megjegyeztem; a Picasso kiállítás volt még hasonló, az is felejthetetlen volt.
Csak annyit akartam kihozni mindebből, hogy állandóan ilyen élményekre vágyom, amik jelentenek valamit és amik túlmutatnak a hétköznapokon. Persze, a hétköznapok is lehetnek fenségesek és különlegesek, mindig ügyelek rá, hogy csempésszek a napjaimba valami szokatlant és hangulatosat, különben már rég megőrültem volna… :) Ilyen például az is, amit most csinálok, az éjszakai blogolás álmosító elektronikus zenére és a kedvenc kézkrémem illatát érezve. :)
Annyi mindenről szerettem volna írni, ami gondolat csak a hónapok során felgyülemlett, azt mind egy bejegyzésbe akartam sűríteni, de azt hiszem, szinte lehetetlen. Mindig szégyellem magam, amikor túlságosan hosszú bejegyzéseket írok, pedig tudom, hogy nem kellene, mert akit igazán érdekel, az úgyis elolvassa, akár 2500, akár 25 szavas.
Egyébként fura érzés az, hogy leérettségiztem és befejeztem a gimnáziumot. A bankett után még sírni is lett volna kedvem, de csak néhány könnyre futotta. A tanáraimat és az iskola hangulatát néha biztosan hiányolni fogom, főleg, ha majd eljönnek az első egyetemi kudarcok és csalódások, amik elkerülhetetlenek mindenhol. Nagyon várom, hogy új iskolába járhassak, tiszta lappal kezdhessek, de azért kicsit tartok is tőle, főleg az emberektől. Mindig is volt bennem egy kis félelem az új helyek embereivel kapcsolatban, hiszen számomra egészen más megismerkedni valakivel, aki az ország másik részéből jött. A fehérvári utcák felejthetetlenek számomra, az emberek pedig idegenként is ismerőseim valamennyire, legalábbis én így érzem. Furcsa lesz olyan emberekkel lenni, akik nem tudják, honnan jöttem, de a város neve sem mond nekik semmit, fogalmuk sincs a gyerekkorom és az öntudatra ébredésem helyszíneiről és talán soha nem is fogják látni ezeket, soha nem mondhatom el nekik, mi minden fontos nekem itt.
De mindezzel együtt várom is az új korszak kezdetét, hiszen mindig üdvözlöm a változásokat, hiszek benne, hogy nagyon jót tesznek nekem. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mikor kezdődik majd el az az új… ez az örök kérdés. Mintha mindig arra várnék, hogy hirtelen fanfárok szóljanak és egy feltáruló ajtón sétáljak be egy egészen másfajta korszakba, de persze erre hiába várok. Általában egyszer csak észreveszem, hogy már régóta tart az, amit szerettem volna, csak nem voltam tudatában. Talán nekem kell eldöntenem, mi jelenti valaminek a kezdetét és a végét – újabb érdekes dolog, amin gondolkozhatok majd.
Amúgy egy másik dolog, ami a gyerekkori emlékeimen kívül nagy hatást tett rám, az az érettségire való készülés volt, főleg ami a történelmet, de még inkább az irodalmat illeti. Mindig csak halogattam, hogy belemerüljek a kedvenc íróim, költőim életrajzába, gondolataiba, műveibe, most viszont “kötelező” volt és ez sem vont le semmit ennek az értékéből. Akik most hirtelen eszembe jutnak, azok Babits és Kosztolányi, mindkettejük más szempontból fontos nekem. Babits szerintem a valaha élt legnagyobb művészek egyike, bár vannak költők, akiknek a verseit jobban szeretem, de az ő magatartása, egész élete követendő példaként lebeg előttem. A szellemiségéhez tartozik minden, amit valaha fontosnak tartottam és szerintem csodálatos életet élt, de szörnyű gondolatok gyötörték, mikor meghalt és a víziói a borzalmas jövőről részben valóra is váltak. Az egyik álmom, hogy valamilyen formában magamra veszem azt a küldetést, amit ő is vállalt és szeretném felhívni a figyelmet a nagy elődök szellemi hagyatékára, Babitséra és sok más nagy emberére is. Már van is egy ötletem, de erről majd inkább máskor… így is elég terjedelmes bejegyzés lesz. :)
Amit Kosztolányi juttatott eszembe, az egészen más jellegű. Az Édes Anna egyik szereplője, aki a mű valódi kulcsfigurája és az író véleményének megtestesítője ezt mondja: “Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat és úgy él.” Ezt persze már sokan és sokféleképpen mondták és azzal, amit mond, én is tisztában voltam valahol mélyen, de amikor ezt olvastam, nem számítottam ilyesmire, ezért a meglepetés erejével, újszerűségével hatott az egész. Erről is rengeteget kell majd még gondolkodnom, mert nem tudom, mi a véleményem erről pontosan. Az ideálok mindig nagyon fontos szerepet játszottak az életemben, a legtöbb dilemmám okozói voltak, ezért is nagyon fontos, hogy helyre tegyem ezt magamban.
Aztán persze ott van a többi nagy alak, Ady embersége, József Attila gondolatvilága, Szabó Lőrinc nem mindennapi lázadása és belenyugvása, Pilinszky víziói, Tóth Árpád törékeny lelkivilága, Csokonai vonzalma a magányhoz… mind nagy hatással voltak rám, meg persze sokan mások is. Gondolom, jó pár ember szemében ez nagyon elavult dolognak tűnhet, de nekem sok szempontból ők a valódi hőseim és általában közelibbnek, élettel telibbnek tűnnek, mint sok ember, akit személyesen ismerek. De erről is órákon át tudnék írni, talán majd máskor kifejtem részletesebben, hogy mit gondolok róluk és mit jelentenek nekem.
Miről is akartam még írni? Ja persze… körülbelül egy hónapja még azt fontolgattam, hogy megtöröm a fogadalmam és írok szerelemről itt a blogban, de azóta meggondoltam magam. Feleslegesnek tartom, hogy újabb hiábavaló szenvedély krónikája kerüljön terítékre, mert kettőt (ha úgy vesszük, hármat) már részletesen megörökítettem régebben, de nem lettem tőle sem jobb, sem több, a dokumentálás csak tovább szította az amúgy is majdnem elviselhetetlen fájdalmamat. Akkor még a szomorúság bűvöletében éltem, de már meguntam, tehát újra elállok ettől a szándékomtól. Pedig még a címet is kitaláltam: “Egy szenvedély margójára”, Pilinszky nyomán. Van egy ilyen verse és az többet elmond néhány versszakban, mint amit én valaha is írhatnék, hiába lenne az akár ötven vagy száz oldal. Nem szokásom, de most hirtelen jó ötletnek tűnik, hogy ideírjam ezt a verset, hiszen mint mondtam, többet ér az én szavaimnál… Tessék:
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
Ebben a versben annyi erő és szépség van, hogy talán további magyarázat nélkül is tudja éreztetni, mi megy végbe bennem. Ennyit a mindenkori szerelmi életemről.
Azt hiszem, egyelőre ennyi megteszi. Szeretnék újra rendszeresebben írni; remélem, történik is majd velem annyi ihletadó dolog, hogy érdemes legyen miattuk billentyűzetet ragadni. Azt tervezem, hogy majd a vidéki elvonultságomban is jegyzetelgetek valami füzetbe és ha érdemes, ide is bemásolok majd részleteket. Nagyon sok kérdésről szeretnék gondolkodni, de nem is feltétlenül akarok rájuk választ találni. Arra is Babits életműve tanított, hogy néha a kérdések fontosabbak, mint a válaszok, amik adhatók rájuk. Szerintem a helyes kérdések akár a legtökéletesebb válaszokkal is felérnek. A válaszok olyan sokfélék lehetnek és én alapvetően hiszek a világ megismerhetetlenségében… szeretem, hogy bármennyit is tudunk meg, annak a milliószorosa marad felderítetlenül. Azt is szeretem, hogy annak ellenére is törekszem a megismerésre, hogy tudom, mennyire lehetetlen vállalkozás. És szerintem pont ez a szép benne; mindig is vonzódtam a nemes, látszólag hiábavaló, de számunkra mégis fontos küldetésekhez.
Valamilyen szempontból a blogolást is ilyennek érzem néha. ;) Ki tudja, ki olvassa, mit szűr le belőle, milyennek lát engem tőle? Soha nem tudhatom meg, elérem-e a blogommal azt a hatást, amit várok tőle, de így is ugyanolyan jó, ugyanannyi örömöm származik belőle.
“And I’ll shout and I’ll scream, but I’d rather not be seen and I’ll hide away for another day.”
És most pontosan ezt fogom tenni. Megyek aludni. :)
A nap zenéje: [Zero 7 - In the waiting line]
Régóta készül már Szeptember 15, 2008
Posted by Réka in beszámoló, boldog?, derűs, filó, irodalom, kaland, könnyed, áradat.add a comment
Nagyon régóta szerettem volna írni ide, de nem bírtam nekiállni, főképp azért, mert még mindig nem szoktam vissza a magyar billentyűzeten való gépelésre és nagyon lassan megy. De most már sok dolog gyűlt össze, amiről szívesen beszélnék, szóval örülök, hogy újra itt vagyok és hallatok magamról. :) Nagyon jól érzem magam, amióta megjöttem, semmi nem tudja úgy igazán elvenni a kedvem. Bár most pont szomorú vagyok, mert elveszítettem egy gyönyörű sálamat, amelyik a kedvencem volt… még egy kicsit remélem, hogy meglesz, ezért nem élem bele magam a szomorkodásba. Mindenféle stratégiákat dolgozok ki a megtalálására, mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nincs meg. Valójában az az egyetlen sálam volt, amit hordtam is és már teljesen eggyé váltam vele. Na jó, még nem akarok merengeni ezen, mert talán nincs veszve semmi.
Ettől az egy dologtól eltekintve minden tökéletes most. Jól érzem magam a bőrömben és egyelőre még elég sok szabadidőm van. A barátaim többsége Pestre költözött és hiányoznak nagyon, de így legalább meglátogathatom őket és mehetek Pestre minden második hétvégén. Meg persze ők is jönnek hozzám, szóval nagyon nem vészes a helyzet.
Az érettségi és az idei év rengeteg kötelezettsége nem mindig jóleső borzongással tölt el, de azért még bírom a nyomást. Megkezdtük az előkészületeket a szalagavatóra, ezen a héten már táncóránk is lesz, csak sajnos még híján vagyok egy táncpartnernek. Nem tudom, honnan kerítsek magamnak, mert mint említettem, minden barátom, köztük a fiúk is, Pesten élnek és nem hiszem, hogy minden pénteken lejönnének a kedvemért. Meg van egy-két olyan, akik régebben mindent megtettek volna értem, de sajnos annak az időnek már vége. Most meg nincs hova fordulnom ilyesmivel, ami pech.
Még annyit a suliról, hogy bár még mindig nem küzdöttem le a lustaságom, de azért vannak sikerélményeim máris. Például négyes lett az év eleji matek dolgozatom, ami nagyon sokat jelent nekem, mert igazán megdolgoztam érte. Nem voltak hiába az éjjeli és hajnali matekozások minden nap. És az egyik kedvenc érzésem a világon, amikor a kemény munkának megvan az eredménye. Nagyon jól érzem magam emiatt is, ilyenkor fel tudnék robbanni az örömtől. :)
Újabban pedig sokszor van bennem ilyen nagy boldogság, nem mindig az eredményeim miatt és nem mindig ez a robbanásszerű, de valami nyugodt elégedettség. Na jó, nem misztifikálok, csak szimpla elégedettség, de úgy, ahogyan az meg van írva. Semmi nem tud kizökkenteni belőle és mindenre látok megoldást. Gondolom, ez még a kaliforniai mentalitás maradványa, ott mindenki így gondolkozott. Nem akarom magam terhelni semmivel, mert tudom, hogy ebben az utolsó évben végig egy pengeélen fog egyensúlyozni az épelméjűségem vagy valami ilyesmi. :) Szóval lazítok, talán néha kicsit könnyelmű is vagyok, de ami kötelességem és ami érdekel, arra nem sajnálom az időt. De sok szempontból jót tesz ez a fajta nyugalom. Például újra fogékony vagyok a hangulatokra. Ezt abból vettem észre, hogy egészen elvarázsol Fehérvár atmoszférája, amit korábban általában figyelmen kívül hagytam. Valójában nagyon szép és egyedi város, ahol még itt maradt egy kicsi mindenféle korok emlékeiből, nem is csak az épületekben, az utcákon, de még mintha a fények, a levegő és némely emberek is sugároznák ezeket az érzéseket, gondolom, nem tudatosan. Kezdem értékelni, hogy hol vagyok, nem is csak ezt a várost, de a térséget is, az országot is, a földrészt is és a bolygót is. Nem mondhatnám, hogy soha nem gondolkoztam ilyesmin régebben, de akkor csak átsiklottam ezek felett, nem vittem végig efféle gondolatmeneteket. Persze sok más gondolat is született bennem ezzel kapcsolatban, de nem akarok mindent leírni. Úgy érzem nem feltétlenül lenne jó húzás mindig értekezni a blogomban, ezért csak röviden írok a gondolataimról. Akit érdekel és akinek szerintem hallania kell, annak mindenképp elmondok élőszóban minden fontosat.
A másik dolog, aminek felettébb örülök és szintén új felfedezés, hogy újra van arcom. Ez most idétlenül hangozhatott, de mindjárt meg is magyarázom. Nem tudom pontosan mióta – de azért van egy elég erős sejtésem, hogy mi okozhatta -, észrevettem, hogy egyáltalán nem találom magam ismerősnek a tükörben vagy a képeken, amik rólam készültek. Mintha minden vonásom egy szétfolyó massza része lett volna, ami néha alattomosan átrendeződik, amikor már éppen kezdeném megszokni, hogy mi hol van. Majdnem mindig idegennek és idegesítőnek láttam magam. És tudtam hogy korábban volt egy kedves, ismerős és a maga módján szép arcom, amit kedveltem, de nem bírtam megtalálni. Most pedig újra ezt érzem, hogyha tükörbe nézek, nincsenek hülye meglepetések, hanem az, amire számítok és néha kicsit jobb is. A fényképeken is megint én vagyok és ez fantasztikus. Biztos másnak is volt már ilyen érzése, ők pedig sejthetik, milyen jó most nekem.
Szerintem ez a sok áldásos változás mind Kaliforniára és az ott eltöltött hónapokra vezethető vissza. Tényleg sok időm volt gondolkozni és definiálni magam, rendezni ezt-azt. Nem mondom, hogy nem maradtak bennem múltbéli dolgok, amik bántanak, mert azok nagyon is jelen vannak mindig, mindenhol, de sokkal könnyebb lett rájuk gondolni. Jó volt látni, hogy van egy más megközelítése is az életnek, ami sokkal könnyedebb és szebb, de attól még ugyanolyan értékes, sőt, még egészséges is. Itt azért nem könnyű alkalmazni a sok kint szerzett kellemes tapasztalatot, mert a visszajelzések nem mindig szívderítőek. Mindegy, azért én próbálkozom. Néha egészen kedves emberekkel hoz össze az élet. Kint megszoktam, hogy mindenki beszélgetést kezdeményez az utcán és ennek ugyan itt nincsen nagy hagyománya, azért én rögtön az első héten kifogtam két rendkívül közvetlen embert is. Először egy nénit a buszon, aki meg volt győződve róla, hogy jóstehesége van és sokat tud az életemről; szórakoztató beszélgetőpartner volt. :) Aztán egy fiú ült le mellém egy padra és kellemeset társalogtunk, amíg Czapira vártam. Ilyesmik mondjuk korábban is történtek velem, engem mindig kiszúrnak maguknak, de ez nem baj. :)
Csak annyit még, hogy jó érzés mostanában csak úgy lenni is. Olyan, mintha totálisan élnék. Amikor szomorú vagyok, az meg igazi, totális szomorúság. Minden olyan valódi, íze van és tapintása és illata az érzéseknek vagy nem tudom, hogyan tudnám ezt leírni. Mint amikor a regényekben a fásult városlakók kimennek vidékre, a szabadba vagy a vadonba és újra elkezdenek emberhez méltó módon érezni, gondolkodni, lélegezni, beszélgetni és közeledni egymáshoz. Ez is olyan, mondhatni romantikus, de nem a szó mai értelmében, hanem a régiesebb értelmezés szerint. Vadregényes, kalandos, borzongatóan szép és újszerűen hat.
Rengeteg emlékem is visszatér újabban, főleg a felhőtlenebb korszakaimból. Csak megkóstolok valamit, megérzek egy illatot, egy rég elfeledett anyagot tapintok és visszarepülök bárhová az időben, ráadásul olyan intenzitással, mintha tényleg akkor történne. Tisztára, mint Proust Az eltűnt idő nyomában c. könyvében, amelyet pont most olvasok. Nem lehet véletlen, talán éppen a regény nyitott meg bennem ilyen csatornákat. :)
Na jó, most már tényleg ideje abbahagynom. Valamikor még jelentkezem. Gyakrabban kellene írnom, hogy ne torlódjon fel a rengeteg elmesélnivaló, mint most és hogy ne kerekedjenek kéthetente 1100 szavas irományok. :)
Eddigi leghosszabb július 8, 2008
Posted by Réka in beszámoló, boldog?, filó, könnyed, remény, utazás, zene.2 comments
Elferne mar itt egy kisebbfajta beszamolo is, mert ugy tunhet, mintha nem csinalnek itt semmit, pedig ez azert nem igaz. Valodi programunk meg nem sok volt, de gyakran vigyazunk gyerekekre, lemegyunk neha az oceanhoz friss levegot szivni, ami kellemes a San Fernando volgybeli fulledtseg utan. Vasarolgatunk is, de elegge mertektartoan. Nem fogok egy teljes uj ruhatarral hazamenni, azt mar most latom. Mindenesetre nem ez a lenyeg, beszereztem egy csomo ruhat, amikben nagyon jol fogom erezni magam.
A gyerekeket egytol egyik imadnivalonak tartom, a csaladok is fantasztikusak, szivesen cserelnek nemelyik feleseggel, amilyen hazuk, gyerekeik, ferjuk es munkajuk van. Valojaban nem irigykedem, mert mind nagyon szimpatikusak es intelligensek, de azert allandoan remenykedem, hogy majd nekem is sikerul egyszer valami hasonlo eletet teremteni magamnak. Annyira megmutatnek mindent, amit latok, de kezdek rajonni, hogy a fotok kozel sem adjak vissza a lenyeget. A hangulat, az illatok, a fenyek, a dolgok tapintasa, az izek… ezekbol is hazavinnek mindenkinek egy-egy darabot, de nem igazan lehet. Az egeszet nem tudom megmutatni, ahhoz itt kell lenni. Egyaltalan nem csalodtam semmiben es ez azert is furcsa, mert akik mar voltak itt, elore biztositottak afelol, hogy nem nagy szam es csalodni fogok. Elegge szkeptikus is voltam emiatt, de ami itt van, az nekem mindent felulmul.
Sok szempontbol nem ertem az itt lako magyarokat, akiket eddig hallottam beszelni, mert valahogy semmi nem tetszik nekik, kiveve egy-ket dolgot, peldaul az oceant, a nagy parkokat, az olcso ruhakat, de minden mast csak fikaznak. Nem is csak amiatt van ez, mert nekem meg uj az egesz ittlet, azt mondtak, nekik egybol nem tetszett. Peldaul mindenki utal itt lakni a San Fernando Valley-ben, de szerintem fantasztikus. Igaz, hogy valoszinuleg egesz Californiaban ezen a helyen kivul csak a sivatag kozepen van melegebb, de ez sem olyan, mint az otthoni meleg. Erzem, hogy tuzforro levegot lelegzek be, de konnyebb elviselni, mert nem izzadok, nem lesz fenyes a borom, csak sokat kell inni, hogy ne szaradjak ki. Van, akinek az nem tetszik itt a Valley-ben, hogy nem annyira szep. Erdekes, hogy itt engem nem ez erdekel legjobban, hanem egy-egy hely hangulata. Northridge tipikus amerikai kertvaros, csak szinesebb, peldaul a szomszedaink argentinok. Vannak itt meg jellegzetes dolgok, amik filmekbol ismerosek, pl drotkeritessel korbevett kosarpalyak, fuves fekete gorkorisok, ejjel-nappal nyitvatarto liquor store-ok, de amugy nem egy veszelyes kornyek, csak megvan a varazsa.
Imadok itt lenni es mar most tudom, hogy ahanyszor csak tehetem, vissza fogok ide jonni eletem soran, akar nyaralni, akar tanulni, dolgozni kisebb idoszakokra. Nem tudtam volna soha elkepzelni, hogy otthon erezhetem magam egy idegen varosban. Mondjuk, Amerika nem is olyan idegen a sok film, zene es amerikai cucc miatt, amik az eletunk reszei Europaban is.
Vannak helyek, amikert mar most elek-halok, peldaul a Topanga Canyon, ahol majdnem sirtam a gyonyorusegtol. Iszonyuan meredek hegyoldalak, csorgokigyok, tobbezer meteres magassag, kaktuszok… a kalandvagyo emberek meg oda is koltoznek, de nem a leggazdagabbak, mint ahogy egy ilyen gyonyoru helytol varna az ember, hanem azok, akik izgalmakra vagynak.
Eszembe jutott, hogy mar megrendeltem az uj Beck albumot a netrol es holnap talan ki is hozzak!! Elmondhatatlanul jo erzes, amikor egy evig minden nap varod egy lemez megjeleneset es az vegul minden varakozast meger, sot felul is mulja a az elkepzeleseidet. Honapok ota olyan zene utan kutattam egen-foldon, ami kicsit elektronikus, de gitarcentrikus, kellemes ferfihanggal es meg mondanivaloja is van, nem csak ritmusa. A Modern Guilt album az elsotol az utolso szamig ilyen… Annyira meleg, puha es lukteto hangzasa van, mintha nem is zene lenne, hanem egy eloleny. Raadasul itt is elojonnek azok a kicsit futurisztikus, apokaliptikus szovegek, amikkel annyira tudok azonosulni. Honapokig nem fogok mast hallgatni, mar most tudom. Es mire teljesen szetboncolom, izekre szedem, az meg tobb ido, evekbe is telhet. Meg az eddigi het albumot sem sikerult rendesen megfejtenem, ez pedig ujabb kihivasok ele allit. Imadom, ha egy zenesz ennyire termekeny es ekkora szeretet arad belole a munkaja es a hallgatoi irant. Minden szempontbol tokeletes.
Na, megint itt kotottem ki, de most teljesen feltuzel az uj album. Minden percben ezt hallgatnam, a dalszovegeket olvasnam es ez megerne meg egy virrasztast is, de itt nem igazan van ra lehetosegem.
Ez majdnem az egyetlen dolog, amivel nagyon meggyulik a bajom idekint, a privat szfera hianya. Felfedeztem, hogy nekem sok egyedul toltott idore van szuksegem. Kezdek egyre nyugtalanabb es feszultebb lenni, ahogy egy szoban osztozunk a nagynenemmel es szinte allandoan ossze vagyunk zarva. Kellenek a hatarok, kell egy kis ido, hogy vegezhessem a “szertartasaimat” es hogy neha senki ne lasson es halljon. Nem is vettem eszre eddig, de otthon is rengeteg idot toltottem egyedul es sosem zavart kulonosebben. Talan csak azert terhes nekem ez az egyutteles, mert o nem ismer es annyira masok is vagyunk. A kedvenc temaimrol nem tudok vele beszelgetni, fobb dolgokban nem ertunk egyet, mas az eletritmusunk es o nehezebben toleralja a kulonbsegeket, nekem ugy tunik, bar azzal a kevessel is elszantan probal megbirkozni, amit latni engedek. Mindig azt hittem, hogy nagyon hasonlitunk, de csak nehany kisebb jelentosegu dologrol van szo, most mar latom. Ennek ellenre szeretem ot, nagyon segitokesz, latom, hogy szeretethianya van es jo neki, hogy itt vagyok. Arrol sem o tehet, hogy nincs eleg idom, amit magamban toltehetek. Ez csak nehany hulye korulmeny hibaja.
Azzal majd nem lesz baj, ha a barataimmal fogok egyutt lakni, hiszen nem is leszunk otthon egesz nap, konnyen kiszabadulhatunk, es ami a legjobb: ok ismernek, toleralnak es sok kozos vonasunk is van.
Mindenesetre az ittlet jo probaja az onallosagnak, mert itt szinte semmit nem tesznek meg nekem. Egeszen elvezem es mar csak nehany dolog kell, hogy tenyleg el merjek terni a kitaposott osvenyrol. Van mar egyfajta tudatossagom, amirol erzem, hogy csak ram jellemzo. Persze, nehany tenyezo meg alakitani fog ezen, ahogy idomulok majd szamomra fontos emberekhez, a valasztott hivatasomhoz, a helyhez, ahol elni fogok, de ez mar ketsegkivul valami egyedi. Sok dologra csodalkozok ra itt kint az otthoni eletemmel kapcsolatban, amit csak itt latok, tavol a jol megszokott kozegtol. Eddig minden szempontbol hasznos ez a kiruccanas.
Azt is imadom, hogy itt minden es mindenki nyugodtan megy a maga utjan. Van a helynek egy ritmusa, amit tenyleg mindenki felvesz. Akikkel talakozom, mind kedvesek, stresszmentesek es nyugodtak, amilyen egesz Los Angeles es talan ez tetszik legjobban a szamtalan elony kozul.
