Stephenie Meyer: Alkonyat november 17, 2008
Posted by Réka in beszámoló, eksztatikus, film, irodalom, áradat.3 comments
Elolvastam nemrég egy könyvet és muszáj írnom róla itt, mert egészen furcsa és kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban.
Tudni kell az előzményeket is, hogy hogyan ismerkedtem meg ezzel a regénnyel és miért voltam kezdetben ellenséges vele, majd kíváncsi rá.
Amikor Amerikában nyaraltam, szívesen olvasgattam az Entertainment Weekly című hetilapot, mert a kiolvasása után mindig úgy érezhettem, hogy egy kilométer előnyöm van a hazai tendenciákhoz képest. Ott olvastam először erről a könyvről is és hogy mekkora kultusz övezi ott kint. Egyből érdekelni kezdett, mert vámpírokról szól és nekem ez a téma nagyon kedves, egészen kiskorom óta. Amikor még én is írtam és sok regényötletem volt, akkor volt köztük egy, ami szintén vámpírtörténet lett volna. Imádtam foglalkozni vele és évekig kitöltötte az életemet. Sokat megírtam belőle, de soha nem voltam elégedett a stílussal, ahogyan fogalmaztam és ezért rengeteg részt kitöröltem. Ma szinte már csak a vázlataim vannak meg a sztoriról és a szereplőkről. A címe Alkony lett volna (kitaláltam egy angol címet is neki, Nightfall) és olyan regénynek képzeltem, ami főleg felnőtteknek szól, gyönyörűen van megírva, lehetőleg filozofikusan közelítettem volna meg a témát, lett volna benne misztikum, szerelem, történelem, de egy csomó tragédia is.
Amit most leírtam, annyiban érinti ezt az új regényt, hogy a címe csak két betűben tér el attól, amit én találtam ki az enyémnek annak idején, valamint több ponton egyezik a történet is, a szereplők jelleme is és ugyanúgy a Bibliából vett idézettel indít, mint én tettem volna. Amikor végigolvastam a cikket, majdnem kiesett a kezemből az újság, annyira dühös és zavarodott voltam. Szörnyű érzés, hogy én előbb kitaláltam az egészet, mint az írónő, de ő meg is írta, ezért ő lett világhírű és elismert. Igazából nincs jogom ezt érezni, mert egymástól függetlenül találtuk ki és én fel is adtam az írást egy időben, szóval tényleg őt illeti a dicsőség, ha már egyszer megírta. Sokáig szörnyen bosszantott a dolog, de azért lassan megbirkóztam vele, mint minden mással. Aztán elkezdtem úgy érezni, hogy biztos rokonlelkek vagyunk, szóval egyre kíváncsibb lettem rá.
Gondoltam, majd megrendelem a netről angolul, ugyanis arra számítottam, hogy még évekig nem jelenik meg magyarul. Aztán eléggé meglepődtem, amikor kiderült, hogy november elején a “boltokba kerül” Magyarországon is. Azért idézőjellel, mert sehol nem találtam a kérdéses napon, pedig mindent végigjártam. Úgy látszik, itt nem robbant akkorát, mint Amerikában, ahol már olyasmi rajongás övezi, mint a Harry Potter könyveket. De azért én eltökéltem, hogy mindenképpen meg fogom kaparintani magamnak, ha már ennyire furcsa szálak kötnek hozzá. Pár nappal a megjelenés után kézhez kaptam, hála az Internetnek, aztán két nap alatt ki is végeztem. :) Érdekes, hogy tényleg nem tudtam letenni, mondjuk én mindig ezt csinálom. Amíg olvastam és azóta is nagyon sok mindent éreztem, de ezek az érzések állandóan ellentmondanak egymásnak, szóval már nem is tudom, mi a véleményem valójában.
Nem mondom, hogy rossz könyv, de olyan szempontból csalódást okozott, hogy inkább tizenéves lányokat vett vele célba az írónő és nem mindenkit. Ez a sztorin is látszik és a stílusán is. Én még pont beleesek ebbe a kategóriába, szóval képes voltam élvezni a könyvet. Néhol közhelyes, nem is mindig eredeti, alkalmanként giccses és bosszantóan idilli tud lenni, de meglep, hogy mindezek ellenére mennyire tetszett összességében. Talán pont a rossz tulajdonságai miatt volt jó, ugyan ez elég hülyén hangzik, de mindjárt kifejtem.
Viszont kevesebb dologban hasonlít a soha el nem készült könyvemre, mint először gondoltam. A címe és a téma miatt viszont mindenképpen vetélytársak. De én olyat akartam írni, amit érett emberek is tartalmasnak találhatnak, ez a könyv viszont egyértelműen csak széplelkű lányoknak tetszhet. A történet is túl barátságos, az enyémen meg állandóan sírni kellett volna. A vámpírokat pedig szokás szerint sokkal jóindulatúbban ábrázolta, mint ami illene hozzájuk, én meg nem kegyelmeztem volna nekik. Ráadásul az ő könyve kizárólag szerelmi történet, az enyémben pedig az csak egy része lett volna a cselekménynek.
De mivel nekem is van egy nagyon idealista, sőt romantikus oldalam is (bár ez utóbbira már évek óta nem figyeltem oda és el is felejtettem, hogy létezik), ezért pont amiatt tett rám mélyebb benyomást, ami miatt alapjáraton nem tetszett volna. Ez pont olyan, mint ahogy Szerb Antal könyvével, a Pendragon legendával jártam tavaly nyáron. Az egy nagyon vicces regény volt, amilyeneket önszántamból nagyon ritkán vennék csak a kezembe, de nem tudtam, hogy az, ezért elolvastam és az lett a vége, hogy imádtam. Romantikus regényeket sem szoktam olvasni, de erről sem tudtam, hogy az lesz és pont amiatt volt különleges, hogy még nem igazán olvastam hasonlót. Aztán végül megmozgatta a rejtett oldalamat és nagyon meg is hatódtam rajta.
Valójában nem sokkal több, mint egy érdekes szerelmi történet egy kevés borzongató elemmel, de az tetszett benne, hogy olyan hihetetlenül naiv, ideális és idilli. Néha jó ilyet olvasni, főleg a katasztrofista remekművek után. :D Üdítő volt, mert kizökkentett abból a groteszk és pesszimista közegből, amibe a gondolataim befészkelték magukat újabban. És nem sok köze van az élethez, de én imádom az idillt és örülnék, ha inkább ilyen lenne az élet és kevésbé abszurd. Ráadásul pozitívum is akad a könyvben, ha elfogulatlanul nézem, akkor is. Például igazán feszültséggel teli, szenvedélyes párbeszédek vannak benne, amik nekem teljesen felzaklatták az idegszálaimat. És mindenképpen ízlésesnek találom a finom erotikát is, ami alig észrevehető, de azért igenis jelen van. Fontos volt még nekem, hogy egészen azonosultam a főszereplővel, mert nagyon szimpatikusra sikerült őt megírnia a szerzőnek és igen jól kidolgozott karakterről van szó. Annyira beleéreztem magam végig a helyzetébe, hogy nekem volt gyomorgörcsöm, amikor szerelmével készült találkozni és én is kikészültem, mikor valami rossz történt.
Összességében jól éreztem magam, amíg olvastam és feldobott vagyok azóta is. Az csak az aggályom, hogy biztos vagyok benne, szakértők szerint nem sokat érne ez a könyv, de hogy ennek ellenére tetszett, az csak azt mutatja, hogy nem vagyok annyira sznob. :D Nekem is tetszhetnek a mainstream dolgok és ez nem is baj, mindenkinek vannak gyengébb pillanatai, amikor a tömegkultúra is meg tudja mélyen érinteni. De ezt most tényleg nem úgy mondom, hogy az sértő legyen a tömegcuccokra, mert azok igenis lehetnek nagyon jók. Meg persze az a lényeg, hogy engem boldoggá tegyen és kész. :)
Lesz belőle egyébként film is, még ebben a hónapban, arra is hasonló lelkesedéssel fogok elballagni és valószínűleg mosollyal a képemen fogok kijönni. Ráadásul jót sejtek, mert az előzetesek nagyon tetszenek, képi világ, zene, szereplők terén ugyanannyira ígéretesnek tűnik. A rendező pedig Catherine Hardwicke lesz, aki nagyon ért az ilyen fiataloknak szóló dolgokhoz és ő rendezte az egyik kedvenc filmemet, a Dogtown urait. :)
Ennyit a recenzióról! Jó hosszú lett! :D
Ezt hallgatom: [Joss Stone - All the king's horses]
Elillanó és jelenlévő Szeptember 28, 2008
Posted by Réka in eksztatikus, filó, hit, irodalom, remény, tervek, virrasztó.3 comments
Hát, megint nem írtam hetekig, pedig tényleg lett volna miről és gyakran gondoltam rá, hogy ez vagy az méltó témája lehetne egy bejegyzésnek. A magyarázat az lehet, hogy szerintem egyes témák nem sok értő olvasóra találnának. Sajnos, így gondolkodom és olyankor nem is írok arról. Nem szabadna ennyire elszeparálódnom mindenfajta közösségektől és végülis az emberiségtől. Például most épp kívülállónak érzem magam a suliban és az egyetemet várom gőzerővel, de jobban átgondolva, nincsen arra garancia, hogy ott csupa szeretetreméltó vagy intelligens ember lesz. Talán ott sem találom majd a helyem, nem volt ugyanis még olyan (nagyobb) közösség, amelyhez teljes szívvel szerettem tartozni. Viszont ha ezt belátom, akkor meg akár jól is érezhetem magam, mert nem biztos, hogy valaha jobb is lesz.
És most az összetartó erőkről. Nem véletlen, hogy Nóri is írt erről, hiszen pénteken vele tárgyaltam meg mindezt. Az a véleményem, hogy most újra kezd kialakulni valami rendező elv az életemben. Talán évek is elteltek úgy, hogy egyik napról a másikra éltem, néha különféle szenvedések foglalták keretbe a heteimet, de egyébként az egész olyan, mintha aludtam volna. Semmi jelentőset nem tettem, nem kerültem közelebb célokhoz, a többiről ne is beszéljünk. Az is lehet, hogy néhány fatálisan szörnyű következtetést vontam le, amikkel magamat tettem tönkre és valószínűleg kihagytam nagy lehetőségeket és azokat is magam miatt. Előre elhitettem magammal, hogy nem járhatok sikerrel, hogy szerencsétlen lennék bizonyos szerepkörökben, ezért nem vettem észre, ha randira hívtak és nem láttam, ha kegyesek próbáltak lenni hozzám, sőt, lehet, hogy örökre lemaradtam arról, hogy egy fontos konfliktust rendezzek. Ezek a dolgok szerintem soha vissza nem térő jellegűek voltak, úgyhogy most egy darabig biztos átkozom magam. De ami lényeges, hogy van újra valami összetartó erő bennem. Motiváció a tettek mögött, keret körülöttem. Az egyik összetevője a dolognak két életcél, a másik pedig banális, de a hit. Nem a hagyományos értelemben, mert nem vagyok vallásos. De azért én is hihetek dolgokban. Volt, amikor már majdnem eljutottam az ateizmusig is, pedig mindig hittem néhány dologban, de voltak, akik elhitették velem, hogy mindenfajta hit nevetséges. Akkor meg tudatalatt arra törekedtem, hogy azok az emberek fogadjanak el és egész más irányba indultam el. Ennek van jó hatása is, különben soha nem jutottam volna el a történelem szeretetéhez és igényesebb megismeréséhez. De azt már tudom, hogy nem akarok materialista lenni, mert nem tudok változtatni azon, hogy idealista vagyok. Viszont a másik végletbe sem akarok visszaesni, ezért minden téren találtam jó kompromisszumot: nem csak történelem, hanem esztétika is. Nem csak hit, hanem egy kicsi kételkedés is, de inkább függetlenségnek mondanám. Nem csak intellektuális kihívások, hanem spirituálisak is, egyszerre. Ezekben segít az egyik nagy életcélom. Erről viszont nem beszélhetek, bár legszívesebben kiírnám a homlokomra, csak nem tehetem, mert akkor biztos nem fog valóra válni. A másik cél viszont nem titok és nem is bonyolult. Csak annyi, hogy szeretném valahogy elérni, hogy nagyjából olyannak lássanak az emberek, amilyen vagyok és amilyen próbálok lenni. Tudom, hogy ez teljesen soha nem sikerülhet, de számomra fontos emberek is félreismernek, nap mint nap bebizonyosul. Na mindegy, majd dolgozom rajta, de az eszközökkel még nem vagyok teljesen tisztában.
Sok a változás körülöttem. Hogy csak a legkézenfekvőbb példát említsem: átépítik a városom. Elég megdöbbentő, amikor néhány hónap alatt teljesen modernizálják az ember szülővárosát, de annyira, hogy alig ismer rá. Jó dolog a modernizáció, de nem mindig. Erről lehetne óriási vitát nyitni, mármint hagyományos értékek, érzelmek ütköznek a haladással, világjobbító gondolatokkal. Hogyan lehetne mindezt összhangba hozni? Én egyelőre – bár lenyűgöz a sok építkezés – még az érzelmeim mellett kardoskodom. Egyik nap mentem haza gyalog és megszokásból rá akartam lépni az óvoda előtt a varázskőre, amire lépve gyerekkoromban mindig kívántam, hogy teljesüljenek a legnagyobb álmaim, most meg nem volt ott a kő, mert térköveztek. Paff. Megálltam és diszkréten belestem egy kőhalomba, ami ott állt, hogy hátha meglátom azt a bizonyos járdadarabot. Ha megtaláltam volna, komolyan hazacipeltem volna. De nem lett meg és ez napokig lehagolt. Nagyon szép az Eltűnt idő nyomában első kötetének a vége, ott Proust is hasonló jelenségről beszél. És mit is mond?
Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nemcsak a tér világából valók, ahova kényelemből helyezzük őket. Összefüggő benyomásaink közt, amelyekből akkori életünk állt, csak vékonyka réteget formáltak; egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek.
Örülök, hogy múlt héten elfelejtettem visszavinni a könyvtárba, mert így be tudtam másolni ide ezt. Szerintem gyönyörű. Nem akarok nevetségesnek tűnni, de sírnom kellett rajta.
Mint ahogy ma is, valami egészen más dolog miatt. Voltam az unokatestvérem keresztelőjén, még soha nem voltam korábban ilyenen. Nem volt annyira különleges a szertartás, de utána ott maradtam a misén is puszta lelkesedésből. Mivel újra barátkozom a hittel, részben a rám jellemző “az egész világ templom és minden ember pap” hozzáállás miatt most minden vallást a sajátomnak érzek. Teljesen érdekes és szép volt a mise, de a legjobban az tetszett, hogy áldozásnál elsírta magát az egyik fiatal fiú, aki a papnak segített a szertartás lebonyolításában (nem tudom, mi a pontos megnevezésük, csak sejtem… ministránsfiú?). Annyira szép volt a dal, amit énekeltek, meg a fények és ahogy sírt és térdelt, hogy nekem is kedvem lett volna könnyeket hullatni. Természetesen nem tehettem a rokonok unatkozó és közönyös gyűrűjében. Azóta meg bennem rekedt valahol az a sírás és jó lenne kiengedni, de már elmúlt az a pátosz. :/
Nem is tudom, volt-e még valami mondandóm. Furcsán érzem magam a napokban, de legalább élek. Megint olyan totális átszellemülés érzésem van, mint amiről a múltkor írtam.
Ó, és még valami! Majdnem elfelejtettem, pedig fontos dolog. Előszedtem egy dvd-t, amin a régi gépemről lementett adatok, fájlok voltak rég elfeledve. Az egész estét azzal töltöttem, hogy átrágtam magam néhány érdekesnek tűnő emléken: régi írásaimon, régi képregényeken, amiket imádtam és régi beszélgetések elmentett másolatain. Az eredmények: tömény nosztalgia, szép idők rám zúduló tömege. Az elolvasott beszélgetés miatt most átértékeltem egy eléggé kritikus régi időszakot. A képregény nagyon vicces volt még most is, pedig tízéves voltam, amikor rajongtam érte. Kedvem lenne megkeresni a kitalálóját és megmondani neki, hogy az ő agyszüleményén nőttem fel és olyan szavakat tanultam belőle, mint rezignáció és iguána. :D A régi írásaimat pedig imádom. Már nem hiszem azt, mint kiskoromban, hogy egyszer majd kiadják őket és híres író lehetek, hiszen nincs bennük sok eredetiség. Olyan könyvekből, filmekből, zenékből, számítógépes játékokból vannak összetákolva, amiket mindig imádtam. Azt hiszem, saját kedvtelésemre megpróbálom befejezni őket, ha időm engedi. Iszonyúan szórakoztató lenne és imádnám csinálni, kb. mintha lehetőségem lenne belepiszkálni a múltba, vagy visszarepülni az időben.
Mostanában nagyon élénken foglalkoztat a múlt. Mondjuk a jövő és a jelen is, de mindegy. Nagyon visszavágyom bizonyos időszakokba és akár át is írnám az életem, ha lehetne.
Érdekes, hogy a mostani összegzésemben helyet sem kapott a szerelem, az “összetartó erő” címért labdába sem rúghatott és nem azért, mert nincs jelen az életemben. Eddig a hiánya volt számomra egy fontos támpont. De most az sem. Éppen nem kell. Nem fér be mindamellé, amivel foglalkozni akarok. Ráadásul nincs is itt az ideje. Majd máskor. :)
Tobbet latni július 22, 2008
Posted by Réka in derűs, eksztatikus, filó, kaland, könnyed, remény, tervek, áradat.3 comments
“Sometimes, sometimes I see much more than is good for me.”
Hetvegen Las Vegas-ban jartam es megneztem magamnak a nagy fenyuzest. Szep volt es jo latni, hogy letezik ilyen is, de furcsa, hogy mar egyaltalan nem vonz. Mindig arrol almodtam, hogy valami olyasmit csinalok, amitol nagyon gazdag leszek es eljutok majd ilyen helyekre, a legdragabb hotelekben szallok meg, limuzinnal utazok, draga ruhakat veszek, az otthonom egy villa lesz, stb. Biztos azert akartam annyira, mert olyan hihetetlenul messze van mindez attol, amiben felnottem es ahogyan most elek. De ahogyan testkozelbol lattam, el is ment tole a kedvem. Szep, de semmi tobb. Pont mint azok az emberek, akik mindenkinek tetszenek, de nem lehet veluk beszelgetni es jol vegig lehet veluk menni az utcan, de semmi nem erdekli oket. Mint korabban az ilyen emberektol, a fenyuzestol is elment a kedvem, nem is illik hozzam es soha nem fogok felnoni hozza, vagy lealacsonyodni, ahogy nezzuk. Egeszen mas kepzetek jutnak eszembe egy lehetseges jovorol es ezekre jo erzes gondolni, nem kell hozzajuk semmit megtagadni, szinlelni vagy elfelejteni. Amugy szerintem nem is sikerult volna olyan nagyon gazdagnak lennem, mert nem leszek sem mernok, sem bankar, sem jogasz, sem orvos es nem hiszem, hogy elmegyek majd lakni olyan jomodu orszagokba, ahol ezeket megfizetik. Illetve, biztos visszajovok majd ide Amerikaba, de csak kis idore. Nagyon jo dolgok vannak itt es nem az a resze a legizgalmasabb, ami a milliomosoknak van fenntartva, hanem a rejtett oldala, ami nem szokott Amerikarol eszebe jutni az embernek. Iszonyuan vadregenyes helyek vannak itt, amiket majd szeretnek bejarni egyszer.
Most csak az erdekel, hogy jo pillanatokat eljek at, barhol is vagyok. Igaz, hogy itt kint nincsenek olyan igazi tarsaim, akik ugy elik meg a latnivalokat, mint en, de egyedul erezni valamit sem nagyon rossz es egy nap majd ugyis baratokkal jovok vissza ide es mindent megmutatok nekik. Most semmi bajom, mert nagy-nagy beke szallt meg par nappal azutan, hogy kijottem es nem sok dolog tud kihozni a sodrombol. Egyedul az, ha valaki rosszindulatu, turelmetlen vagy nincs tekintettel mas emberekre es ezeket sajnos gyakran latom a kornyezetemben. Mindegy, vegulis nem tehetek semmit ellene es nem akarok senkit megvaltoztatni, szoval csak nezem, hogy mik vannak.
Mostanaban kicsit visszajott a kedvem az irashoz, de nem tudom elkepzelni, hogy ki tudnek gondolni olyan verseket, amikben van elet vagy olyan torteneteket, amik erdekesek. Tudni kell, hogy regebben irtam verseket es novellakat, de ma mar szemetnek latom mindet. Vegulis csak tizennegy eves voltam akkor es egeszen mas jellegu temak foglalkoztattak es mas volt a kepzeletem is. Azota meg nem volt bennem semmi, ami napvilagra kivankozott volna vagy nyilvanossagot erdemelt volna. Titkon nem is szerettem magamat, de ezt nem volt kedvem bevallani. Most meg vannak olyasmik, amiket jo lenne kifejezni, de nem talalom a nekem valo hangnemet. Ezert blogolasban elem ki magam, itt adott a tema is es mar kialakult egy stilus is, amiben ide irok. Hogy ez jo-e vagy sem, az csak neha derul ki szamomra, de nagyon szeretek blogolni, ugyhogy nem baj.
Nem is tudnam felsorolni mi mindenhez jott meg a kedvem mostanaban, tele vagyok tervekkel. Szeretnek ujraolvasni kedvenc konyveket; olyasmiket tanulni, amikkel jo erzes foglalkozni; megtanulni jol sakkozni es kartyazni; kalandos kulfoldi utakra menni baratokkal; szeretnek zarandokutra menni; megtanulni uj nyelveket es azokat jol beszelni, amikbe eddig belekezdtem; szeretnek meregtelenito kurat csinalni, hogy ne legyenek bennem felesleges anyagok; megtanulni uszni es biciklizni; ujra rendszeresen lovagolni, mert mar hat eve nem tettem, pedig keves dolgot szerettem annyira csinalni; folytatni a csaladfank kutatasat es sok jo tortenetet kideriteni; tobbet setalni; megtanulni gitarozni; szeretnem kivulrol tudni az osszes kedvenc versemet; megtalalni a kedvenc filmeimet; meg tobb olyan zenet hallgatni, ami jo hatassal van ram; tobb idot forditani arra a sok emberre, akiket kedvelek, de csak feluletesen ismerek; megtanulni fozni es mint mar emlitettem, ujra irni… Meg sok mast is, de oldalakon keresztul tudnam sorolni, ugyhogy egyszer muszaj abbahagyni. :)
Szerintem idom is lenne minderre, csak jol kellene beosztani. Ismerek embereket, akik elkepzelhetetlenul sok dologgal foglalkoznak es valoszinuleg azert, mert tehetsegesebben bannak az idovel. Tul sok idot toltok olyasmivel, amit nem akarok csinalni es nem is kenyszerit ra semmi, egyszeruen csak lusta vagyok felhagyni vele.
Uristen, milyen jol erzem most magam… Kar, hogy szemelyesen nem tudom senkivel megosztani, de amikor csak lehet, tudatom a barataimmal, hogy mik tortennek es miket gondolok. Olyan jo most, barcsak valahogy tartossa tudnam tenni ezt az allapotot… Neha mar rahangolodtam erre a fajta gondolkodasra, de mindig kizokkentett valami igazsagtalansag vagy a rossz banasmod. Talan ha tenyleg megvalositom, amire vagyok, akkor igy is marad. Meg kellene adnom magamnak, amire szuksegem van, ugyanis mindig az ellenkezojet csinalom, mint amit szeretnek, de nem tudom, ez miert van. Szerintem szeretek szenvedni, de le akarok szokni rola. Ez is egy terv. Most jo sok tervem van es igy legalabb mindennek van ertelme, ettol forog a Fold vagy mi a fene.
“Stars racing to burn out, a storm waiting to break, like trees standing black against the sky, this was inevitable… sometimes we can see beyond our history.”
Ezt hallgatom: [Beth Orton - Paris train]