jump to navigation

Az utam november 1, 2009

Posted by Réka in film, filó, fordulat, virrasztó, zaklatott, áradat.
2 comments

Éppen most láttam egy filmet, A szabadság útjait. Sokáig vártam vele, hogy megnézzem, mert nem tudtam róla szinte semmit, ma este viszont hirtelen rájöttem, hogy ennek a filmnek köze van hozzám és meg kell néznem. Nem akarok sokat mondani, mert biztos vannak, akik nem látták még, de szerintem érdemes megnézni. Borzalmas dolgokról szól, de fontos dolgokról. Nem akarok mindig ugyanazzal jönni, főleg nem azzal, hogy minden, amit olvasok, hallok vagy látok, mekkora hatást tesz rám, de amikor épp sok dolog emészt és mégis nyitott maradok a hatásokra, olyankor szinte minden meg tud érinteni.

Ez a film is olyasmit mondott, amit már tudtam, mégis másképpen mondta és ez is fontos lehet. Pontosan ilyen szemszögből még nem néztem, mi a szabadság. Kezdek biztos lenni abban, hogy eddig nem egészen a nekem való úton jártam. Azt még nem tudom, hogy most vagyok-e valamilyen úton, mert képtelen vagyok döntéseket hozni és a jövőmet csak egy alaktalan masszának érzem pillanatnyilag. Viszont úgy érzem, nem azzal foglalkozom, amivel kellene és ezt csak abból tudom, hogy nem tesz boldoggá és nem tudok neki igazán örülni. Sok döntés vezetett oda, hogy most hol vagyok, mit csinálok és miért… de szerintem nem mind volt helyes. Régebben, ha valamilyen határozott elképzelés kialakult bennem, akár véletlenül is, akkor már nemigen kérdőjeleztem meg, pont azért, mert célokat jelentett és állandóságot. Ezenkívül most úgy látom, hogy eddig szerettem beskatulyázni és keretek közé szorítani magam, így bizonyos dolgokban soha nem kellett próbára tétetnem.

És van itt néhány más dolog is… Úgy érzem, nem mindig kell elmélyülni valamiben ahhoz, hogy értékelni tudjuk. Mindenek felett szeretem például a szépséget, de nem tudom, hogy akarok-e róla így tanulni… és nem biztos, hogy akarom tudni, hogy miért szép, ami szép. Említettem a múltkor is, hogy nem mindig a válaszok érdekelnek, sokkal fontosabbnak tartom a kérdéseket, mert nekem úgy tűnik, azokban már benne van a lényeg. Igazán szeretem, amit tanulok, de nem szeretnék semmit kezdeni vele a későbbiekben és ez talán nem sok jóra vezet. Nem érzem úgy, hogy rossz döntést hoztam azzal kapcsolatban, hogy mit akarok tanulni, egyszerűen nem vagyok benne biztos, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel. Nem akarok tudós lenni, bármennyire is ezt hitettem el magammal egész eddig. Nemrég történt valami elsöprő erejű velem, de nem vettem észre, hogy mi és pontosan mikor… viszont mindent megváltoztatott. A legnagyobb felismerések ideje körülbelül két éve, télen volt, azóta pedig mintha csúszós talajon állnék, bár talán nem is ez a legjobb hasonlat, mert inkább úgy érzem magam, mint aki észrevétlenül mindig máshol találja magát, mint egy alvajáró, akit időnként meglep, hogy hol ébred fel.

Eddig azt hittem, semmire nem vágyom annyira, mint tudást szívni magamba, egyetemre járni, fényes karriert befutni és valamiképpen “kitörni” a környezetemből. Most viszont szeretnék tudni dolgokat, de egészen másféle dolgokat, mint amiket az egyetemen tanítanak; szeretnék valamit alkotni, de nem azért, hogy tudják, ki vagyok, csak az alkotás öröméért; szeretnék sokakról gondoskodni és végre nem csak magamra gondolni és szeretném igazán jól érezni magam, bármit is csinálok, mert ebben még szinte egyáltalán nem volt részem és ez az, amire vágyom és ez az, amivel tényleg ki tudnék törni. Nem tudom még, hogy hogyan fogom ezt csinálni, de azt hiszem, nem kell sok dolog hozzá és végre nem csak beszélni és tervezni akarok, hanem megvalósítani is. Amint kitalálom, hogy mit akarok csinálni, meg fogom tenni és nem akarok mérlegelni, sem józanul megfontolni.

Én nem akarom úgy végezni, mint azok az emberek a filmben! Meg mint olyan sokan mások! Régen azt hittem, amiatt leszek más, mert én tanulni fogok és nagy tudásom lesz és az majd megóv mindentől, de főleg attól, hogy hibákat kövessek el. Persze ez nem így van. Most úgy gondolom, csak az védhet meg ettől, ha mindig azt csinálom, amit szeretnék. Ez így önzően és gyerekesen hangozhat, de egy cseppet sem az, mert ha kitalálom, hogy legyen végzettségem és legyen karrierem, akkor olyasmiért élek, aminek önmagában nincs értelme és én azt szeretném, ha az életnek önmagáért lenne értelme, nem valamiért, ami idegen tőle.

Tudom, hogy sok dologra vágyom, ami nem fog megvalósulni úgy, hogy egyik napról a másikra élek, de nem is ez a tervem. Szeretnék egyensúlyt. Olyasmit akarok csinálni, aminek van értelme, nem kell feltétlenül kézzelfoghatónak lennie, csak tudjak hinni benne és tegyen is boldoggá. Néha máris azt hiszem, hogy tudom, mi lehetne ez, de ez nem olyasmi, amire készülni lehet, ami tudatos elhatározás kérdése, ráadásul a körülmények is sokszor ellenem játszanak.

Nem akarok mindig rejtélyeskedni, de sokszor nevetségesnek érezném a nagy dolgokat leírva vagy talán csak elveszítenék azt a dicsfényt, ami lebeg körülöttük, amíg csak a fejemben vannak. Ezt is nehéz elmagyarázni, de ha valamiről túl sokat és túl nyilvánvalóan akarok beszélni, előbb-utóbb már nem is fogok benne igazán hinni… ezért szoktam ide is úgy írni, hogy inkább csak körülírom, amit érzek. Talán nem akarok túl sokat kiadni magamból. Bár így is rengeteg írok, ez nagyon apró töredéke annak, amit érzek és gondolok.

De mindegy, kezdek nagyon elkalandozni. Nem mintha számítana. Nem akarok semmit úgy igazán megfejteni és most sem akarok válaszokat. Ami fontos, hogy milyen kérdések jutottak eszembe ma.

Mi vár rám? Ura vagyok-e annak, hogy mivé leszek végül? Kell-e félnem attól, amitől a legjobban félek? Mire vágyom a legjobban? Mi tehetne boldoggá? Vajon boldogságra is születtem vagy mindig csak ez a sivárság lesz, amit most érzek? Milyen úton járok és hová vezet…?

Új élet Szeptember 2, 2009

Posted by Réka in aggodalmak, filó, fordulat, virrasztó.
add a comment

Ma délután költözök be a kollégiumba és ettől kicsit meg vagyok rettenve. Sokszor nem éreztem jól magam itthon, de nagyon szeretem például anyukámat és a bátyámat, a szobámat, az állataimat és ez mind hiányozni fog, még úgy is, hogy hétvégente haza fogok jönni. Talán csak azért vagyok most kicsit jobban elkenődve, mert így elsőre egy-két hétig nem fogok tudni hazautazni és még nem tudom, milyen lesz a kollégiumban, hogy fogom érezni magam az egyetemen, mennyi sikerélményem lesz, milyen embereket fogok megismerni… néha olyan félelmetes ezeken gondolkodni. Nagyon szeretem biztonságban érezni magam és most olyan, mintha kihúznák a lábam alól a talajt. De ott lesz kárpótlásképpen a másik dolog, amit nagyon szeretek, a szabadság. Abból biztos nem lesz hiányom.

Ma néhány órát még Fehérváron töltöttem, Móron is mászkáltam egy kicsit és még jobban belegondoltam, hogy mennyire szeretem ezeket a helyeket, bár ezt eddig is tudtam. Annyira elmondhatatlanul sok dolog jut eszembe, ha bármire ránézek és nehéz elképzelnem, hogy néhány év múlva Pest és Piliscsaba is ilyenek lesznek, mert egyelőre még teljesen idegen érzéseim vannak velük kapcsolatban. Teljesen más, mikor gimnazistaként a pesti életről álmodozom, vagy az, ha itthon veszekednek a szüleim és emiatt legszívesebben azonnal elköltöznék, mint az, ha tényleg belecsöppenek.

És olyan kellemes most itt, mintha minden “ellenem” dolgozna, annyira jó illatok áradnak be az ablakon a kertből, olyan ismerős a közeli vonatok hangja, a szobám minden szeglete mintha fura fényt árasztana és még ezer más dolgot tudnék említeni, ami itthon akar tartani. Tudom, gyakran haza fogok jönni, nem is erről van szó, hanem arról, hogy biztos vagyok benne, most lezárul valami. Talán már soha többet nem fogok a nyári szüneteknél hosszabb ideig folyamatosan itt lakni. Nem tudom, hova fogok vetődni a három év Pázmány után, de szinte bárhol kiköthetek.

Az is nagyon zavar, hogy a szobám kezd egyre üresebbnek tűnni, ahogy gyűjtöm össze, amit el szeretnék vinni. Az a pár dolog mintha pont a lényeget venné el.

Másfelől viszont van bennem egy csomó remény meg bizakodás, de próbálok óvatos lenni, mert eddig minden új fejezetnek teljes lelkesedéssel vágtam neki, de soha nem teljesült egy álmom sem. Talán ez az, ami miatt igazi félelmet érzek, ezt csak fokozza az elszakadás, a felnőtté válás és a többi hasonló. Nem tudom, miért nem voltam boldog eddig egyik új helyen sem, de egyszerűen soha nem lett semmi a nagy reményeimből. Gondoltam már mindenfélére, hogy mi lehet az oka, de egyik magyarázatom ködösebb, mint a másik.

Úgyhogy most kicsit pesszimista vagyok, de valószínűleg, ha odaérek, meg fog változni egy-két dolog abban, ahogy tekintek a jövőmre. Vagy nem is tudom, talán most először van az, hogy nem is gondolok a jövőmre. Most tényleg nagy lehetőségek előtt állok, akár minden teljesülhetne abból, amire vágyok és ezzel a tudattal nem bírok egyelőre mit kezdeni.

Fura ez az egész. Nem érzem magam kellően felnőttnek, gyerek pedig nem lehetek újra. Az vigasztal, hogy egy ideig talán még nem kell felnőttnek tartanom magam. Csak egy kis haladék kellene, hogy legyen időm felfogni és felkészülni rá.

A nyár romjai augusztus 30, 2009

Posted by Réka in derűs, fordulat, kaland, könnyed, remény, tervek.
add a comment

Már majdnem vége a nyárnak és alig írtam valamit. Sajnálom, mert ezen a nyáron vissza akartam hozni azokat a szép időket, amikor néhány naponta írtam elég hosszú bejegyzéseket. Nemrég vissza is olvastam régebbieket és csodálkoztam, hogy mennyivel jobban írtam akkor, valahogy több élet volt benne, mint ahogy bennem is, még akkor is, ha boldogtalan voltam. Elég rosszul is esett nosztalgiázni, mert hát… a két évvel ezelőtti nyár dolgait vettem elő, ami szerencsétlen döntésnek bizonyult. Abban az évben piszkosul sokat szenvedtem, de legalább az azt követőben felszabadultam. És egy fontos különbség az akkori és a mostani napló között, hogy akkor még mindent a nevén neveztem. Aztán akkora volt a sokk, hogy gyökeresen más utat kellett választani, átköltöztettem a blogot, csak rébuszokban voltam hajlandó írni és többet nem írtam szerelemről. Te jó ég. Nem hittem volna, hogy leírom még ezt a szót ide valaha, de szerintem nincs értelme tovább kerülgetni a témát. Ráadásul megfigyeltem, hogy nemcsak hogy egyre kevesebbet írok, de egyre kisebb kedvvel és egyre unalmasabban. Itt az ideje minden szempontból változtatnom, hiszen végre ott vagyok, ahol annyira szerettem volna lenni és kis híján észre sem vettem.

Egyetemre megyek és ennek kell lennie talán a legnagyobb kalandnak, hiába nincs köze a dolognak messzi földrészekhez, más világokhoz, forradalmi tettekhez és semmi olyasmihez, amit a “kalanddal” szoktam összefüggésbe hozni. Néha talán még félek is és úgy érzem, igazi bátorságra lesz szükségem… és nem is értheti senki rajtam kívül, hogy ezek nekem most mekkora szavak. Hiszen semmi másról nem álmodoztam egy nyáron át, mint hogy próbára tétessek és helytálljak. Ez igazából egy nagy lehetőség és nincs semmi, amire vágyom és amit ne hozhatnék ki az egyetemi éveimből. Elég jó érzés!

És a nyár közben már romokban hever. Semmit nem kezdtem ezzel a nyárral, pedig azt hittem, életem legjobbja lesz… persze rajtam kívül álló dolgok is felelősek ezért, de vajon tényleg nem tehetek róla, ha megbetegszem…? Nem hiszem, hogy így lenne. Nem is számít, kezdek ráébredni, hogy minden évszak pontosan ugyanannyira jó és mindenféle időjárás megfelel ahhoz, hogy különleges dolgokat éljek meg, az nem ezen múlik. Persze, mindig szomorú, ha kárba megy egy egész évszak, de azért ez-az így is történt. A betegségem miatt itthon kellett maradnom majdnem egy egész hónapig, de így legalább sokkal több valódi időt töltöttem anyukámmal egyhuzamban, mint korábban bármikor és ez jól is jött, mert szerdától nem fogok itthon lakni. Ez is elkeserít néha, de igazából nem költözöm el innen és még nagyon sokáig ez lesz az otthonom, így nem is ér véget semmi, csak épp kénytelen leszek önállóbb lenni és az semmiképp nem válhat káromra. Hogy őszinte legyek, majd’ megőrülök, annyira kíváncsi vagyok, hogy mi minden fog történni velem! :D

Visszatérve pár bekezdéssel korábbra, nem akartam semmi különöset írni a szerelemről, csak gondoltam, most már meg kell szegnem a hülye elhatározásomat, hogy nem írok róla. Semmi értelme. Júniusban vagy júliusban vagy nem is emlékszem, mikor már majdnem megtettem ezt, de gyáva voltam. Persze volt egy csomó érdekes dolog ezen a fronton 2008 januárja óta, amikor is valamennyire megőrültem, de ezekről már nincs sok értelme beszélni. Talán majd ha egyszer jön valami új és érdekes, akkor arról fogok mesélni.

Csomó dolog boldogít amúgy, de ezek általában magányos örömök és lenne kedvem most már emberekkel is találkozni és megosztani velük azt a sokmindent, ami bennem forrong. Azt szeretném, ha tudnák, milyen vagyok valójában, mert most úgy érzem, mintha azok sem ismernének, akik egyébként közel állnak hozzám és fogalmuk sincs róla, miről álmodozom, mire vágyom, mit szeretnék úgy igazán csinálni és mi érdekel. Aztán szeretnék közös élményeket azokkal, akiket szeretek, mert erre nyáron jó kevés lehetőségem volt, mint mondtam, mindennek csak egyedül örülhettem. Aztán ott lesz a sok új ember… tippem sincs, milyenek lesznek és mit remélhetek tőlük, de ebből is a legtöbbet kéne kihozni.

De most mennem kell zuhanyozni és hajat mosni, holnap pedig találkozom Ginával, juhú! :D

Furcsa, hogy hirtelen elkezdtem várni az őszt és a telet. :) Azért az elmúlt hónapok sem voltak hiábavalóak! Csomó jó gondolatom támadt magammal és az életemmel kapcsolatban. Mondhatni, egészen új megvilágításban látom magam. :)

A nyár romjain épül valami jobb és izgalmasabb.

“If you could only see the beast you’ve made of me, I held it in but now it seems you’ve set it running free…”

Ezt hallgatom: [Florence + The Machine - Howl]