Sehol se, sehogy se október 27, 2009
Posted by Réka in filó, gondterhelt, virrasztó, zaklatott.3 comments
Nos, most nincs sok változás a legutóbbi bejegyzésem óta, azt hiszem. Bár most őszi szünet van és nagyon jó itthon lenni, természetesen most sincs minden rendben. Röviden annyi, hogy mintha mostanában semminek nem lenne értelme, amit csinálok és semmi nem tartana sehova se. Unom, hogy mindig van valami problémám és én tényleg próbálok felülemelkedni rajta, de egyre nehezebben megy és mindig csak nagyon kis időre tudom elterelni a figyelmem.
Akkor egy kicsit a jó dolgokról is! El sem mondhatom, mennyire boldog vagyok most itthon! Jókat alszom a kényelmes, puha ágyamban, a jó illatú szobámban, minden reggel van időm ráérősen reggelizni és teát szürcsölni. Sok időt töltök anyukámmal, általában beszélgetünk, filmeket nézünk vagy a konyhában találunk ki valamit. Csomót tudok játszani a kedves kis állataimmal, akik amúgy is nagyon hiányoznak mindig. A hely, ahol élünk, sem fogható semmi máshoz… annyira tiszta és friss a levegő, a táj olyan szép és olyan sok mondanivalója van, hogy ilyenkor nem is hiszem el, hogy az idő legnagyobb részében hogyan bírom ki máshol. Túl meghitt a viszonyom ezekkel a helyekkel, az ismerős dolgokkal… Furcsa, hogy ilyen nehezen bírom a távollétet, de főleg attól borzalmas olykor, hogy úgy érzem, kicsúszik a talaj a lábam alól, nincs kapaszkodóm, a semmi szélén ácsorgok és mintha a leghalványabb sejtelmem sem lenne, mi vár rám.
Különben is, nagyon sok szempontból olyan, mintha semmi sem változna az idő múlásával, mintha csak körbe-körbe haladnék és ez igazán kétségbeejtő tud lenni. Évek óta alig változik valami az életemben és kezdem megelégelni a helyzetet. Sokáig élveztem azt, ahogyan élek, még a gondjaimból is tudtam vigaszt meríteni, mert tudtam, hogy én választottam ezt az egészet. Újfent viszont gyakran elgondolkodom, hogy jó-e ez egyáltalán így és hogy tényleg ezt választottam-e? Nagyon nehéz ezekre felelni, de még rájuk gondolni is. Teljesen össze vagyok zavarodva. Mehetnék homlokegyenest az ellenkező irányba, mint eddig, de az biztos, hogy nem én lennék. Olyan fura az egész, tudom, hogy soha nem csak két választási lehetősége van az embernek, hanem legalább egymillió… és a legjobb nem is választani közülük. De nem bírok csak úgy ülni egy helyben és a nagy semmivel foglalkozni! Nem bírok “önmagam” lenni és most épp azt sem tudom, milyen az… Mi az, ami igazán fontos belőlem?
És azt is érzem, hogy ide is ugyanarról írok már évek óta. Főleg emiatt írok egyre ritkábban, ha lenne miről, úgyis találnék időt rá… De minek ismételjem magam szüntelenül? Néha visszaolvasom, mit írtam és sokszor még a szavak is ugyanazok, mint amiket évekkel korábban használtam valamivel kapcsolatban. Nem tudom, mi a teendő. Az egy jól hangzó tanács, hogy ne akarjak hirtelen semmit és senkit megváltani, nem kell életre szóló döntéseket hozni minden nap, csak üljek a seggemen és a dolgok úgyis alakulnak valahogy. Meg hagyjuk megtörténni a dolgokat. Élvezzük, ami van… A legtöbbször ezeket hallom, de mondani ilyesmit teljesen más, mint átélni. Nem bírom már a semmittevést! Nem lehet hagyni megtörténni a semmit és nem lehet élvezni a semmit! Akkora indulatok feszítenek, túlnőnek rajtam az érzések, túlcsordulnak rajtam a vágyak, néha már úgy érzem, mintha patakokban csordogálnának belőlem a pórusaimon keresztül; mintha az egész testem egy nagy csomó villamosság lenne; mintha ki kellene hánynom magamból a felesleget (bocsánat a kifejezésért), mert nem tudok már mit kezdeni a sok élettel és a szavakkal, amik felbugyognak a torkomon. De mindig kénytelen vagyok visszanyelni az egészet és így már talán sejthető, hogy ez milyen érzés… minden egyes ki nem mondás, minden egyes egy helyben maradás és minden hiábavaló visszafogottság időtlen időkig kísért.
És most már nem elég a tanulás, mint régen. Sajnos muszáj beismernem, hogy már nem vagyok mindig ugyanannyira lelkes, nem feltétlenül elégít ki az, hogy tudást halmozok fel. Vagyis igazából önmagában nem elég. Így, hogy a környezetemtől egészen elidegenedve érzem magam, nem tudok mit kezdeni azzal, hogy megtanulok valamit, sőt, kicsit sem tesz boldoggá.
Időről időre kitalálom, hogy mire vágyom valójában, de néha az is eszembe jut, hogy talán teljesen őrültség mindez. Van, hogy utazni szeretnék, menekülni, ha úgy tetszik, kalandozni, új életet kezdeni, de talán sehol nem lennék boldogabb. Eléggé hiszek abban, hogy nem a körülmények számítanak, hanem amit magunkban felfedezünk. A kalandoktól tapasztalatokat, nagy felismeréseket, bölcsességet remélek, de az is lehet, hogy a legnagyobb dolog, amit így megtanulhat valaki, az az, hogy mindegy, hol vagyunk, ha nem tudunk kibékülni magunkkal valahogy.
Néha pedig azt találom ki, hogy ki az, aki boldoggá tehetne engem. Ebből talán még nagyobb hülyeségek sülnek ki, csak nekem persze fogalmam sincs róla valójában. Biztos csak idealizálok embereket. Vagyis egy embert. De honnan tudhatnám? Miből lehet észrevenni, hogy nem látunk tisztán?
Nem azért teszek fel kérdéseket, hogy valaki válaszoljon rájuk, ez fontos. Azt vettem észre, hogy szinte soha nem várok választ, ha kérdezek. Nem hiszem, hogy bárki is tudna jó tanáccsal szolgálni, egyszerűen csak ez a módja annak, ahogy töprengek. Úgyis lényegesebbek maguk a kérdések, mint a nevetséges válaszok, amik adhatók rájuk.
Tudom, hogy ez a teljes kétségbeesés csak ideiglenes, majd túl leszek rajta, mint már sokszor, de attól még nagyon nehéz. Tudom, hogy van otthonom, de nem lehetek ott, tudom, hogy vagyok valamilyen, de nem tudok olyan lenni, tudom, hogy szerethetne valaki igazán, de nem szeret. Lényegében ennyi az egész. Na mindegy, még itt sem szoktam ilyen kitárulkozó lenni. Csak most már túl szomorú vagyok és kezdek belebetegedni.
“Was that the wrong pill to take? You made a deal and now it seems you have to offer up, but will it ever be enough?”
Ezt hallgatom: [Florence + The Machine - Rabbit heart]
Hetek múltán Szeptember 27, 2009
Posted by Réka in beszámoló, filó, gondterhelt, virrasztó.add a comment
Immár négy hete élek Piliscsabán, három hete vagyok egyetemista és ez a második alkalom, hogy hazalátogatok. Mindenféle érzéseim vannak, túlságosan is vegyesek, mert valahogy még nem igazán állt össze ez az újfajta életem. Nem túlságosan szeretem a köztes állapotokat, vagyis inkább nem tudok ellazulni bennük és ez a rövid itthonléteimre is igaz. Mondjuk, most egy kicsit jobb, mint a múltkor, mert egy nappal többet tudok itt tölteni és nincs is annyi elintéznivalóm, mint akkor. Rám is fér a pihenés, mert az egyetemen sok feszültség felgyűlt bennem ezen a héten. Sok különféle gond gyötör, nem is tudom, mennyi ebből, amiről be szeretnék számolni és mennyit akarok megtartani magamnak.
Zavaró, hogy egyelőre még az egyetemi életem is átmenetinek érződik és emiatt nem tökéletesen otthonos. Ismerek már egy pár nagyon jó fej embert, akikkel szívesen töltöm az időm, nagyon szeretem az óráimat és a tanáraimat, igazán érdekel az, amit tanulok és a kollégiumi élet is kellemesebb a vártnál… nem is kellene, hogy legyen okom a panaszra és valójában én is úgy érzem, hogy nincs miért rosszul éreznem magam, de azért a sok jó érzés mellett találok űrt is belül.
Újabban már próbálok lazítani, mert egyre jobban érzem, hogy képes vagyok a teljesen stresszmentes időszakokban is túlfeszíteni magam. Jó ideje megy ez így, egyszerűen soha nem vagyok teljesen békés, azok a legritkább és legbecsesebb pillanataim, amikor csak úgy feltétel nélkül át tudom adni magam annak, ami történik. Nemrég volt egy ilyen… korábban véget ért az egyik órám, a barátaim még nem végeztek, ezért kiültem az egyetem rizsföldeknek becézett részére, zenét hallgattam és süttettem magam a napon. Tudom, ez nem tűnik semmi különlegesnek, de akkor sikerült kikapcsolnom az agyam egy kis időre és ez nagy szó.
Megint beleestem abba a csapdába (is), amikor túl sokat várok magamtól, ezért végül semmit nem teszek és szinte szándékosan döntöm romba a saját magamról alkotott képemet. Nem túl régen, amikor még nem jöttem rá, hogy most is ez zajlik, lelkesen újságoltam az egyik nagyon kedves barátomnak, hogy mennyire szeretnék én lenni a legjobb az évfolyamomon. Erre ő csak elhúzta a száját és azt mondta “ne akarj a legjobb lenni, soha nem azok lesznek a legjobbak, akik azok akarnak lenni”. Akkor rögtön még nem fogtam fel, hogy igaza van, ezért nem is értettem egyet vele, de azóta már sok jel próbál rámutatni, hogy én tévedtem. Iszonyú hálás vagyok ezért a felismerésért, mert ismét csak erőlködni kezdtem, hogy beteljesítsek valamit, ami valószínűleg nem is való nekem. Örömmel és odaadással akarok foglalkozni azzal, amit tanulok, nem kötelességtudattól és bizonyítási vágytól fűtve. Bár ez utóbbiak is nemes dolgok, kezdem azt hinni, hogy nincs semmilyen valós kötelezettségem és nincs kinek bizonyítanom. Akik hisznek bennem, azoknak soha egy percig sem kellett bizonyítékokat felmutatnom, a többieket pedig valószínűleg soha nem tudnám meggyőzni. Így minden erőlködésem teljesen meddő, ráadásul sok szép naptól fosztom meg magam. Örülök, hogy ezt sikerült megértetnem magammal, remélem, tudom majd tartani is magam ehhez.
Van még más gondom is, olyasmi, amivel mindig is sokat bajlódtam: például, hogy nehezen kötök új ismertségeket és hogy nehezen nyilatkozok meg olyan társaságokban, ahol több embert egyáltalán nem ismerek. Ezeken muszáj lesz nemsokára felülemelkednem, különben nem nézek túl nagy jövő elé az egyetemen. :/ Néha vannak jónak tűnő ötleteim, amikről később szinte mindig kiderül, hogy tényleg volt értelmük, de valahogy soha nem tűnik fel, hogy nem lehetnek nagyobb hülyeségek, mint amiket a többiek mondanak és inkább csendben maradok. Legutóbb a cyberpunk filmklub utáni beszélgetésen volt ilyen, amikor újra megnéztük az egyik kedvenc filmemet, a Pi-t.
Azt hiszem, most már abbahagyom lassan, mert kezdek fáradt lenni. Furcsa, de ezúttal tényleg nagyon jól érzem magam itthon, annak ellenére, hogy csak egy pár napra jöttem. Jókat alszom, pihentető dolgokat csinálok, elvonulhatok, beszélgethetek, minden olyan ismerős és tiszta és olyan sokat jelent! Lassan már Piliscsaba és az egyetem több helyszíne is kezd felruházódni tulajdonságokkal, feltöltődni emlékekkel és így már tényleg sokkal jobb, de azért még nem az igazi. Nem is vagyok benne biztos, hogy a helyszínváltozás tehet a rossz érzéseimről, szerintem már régóta nincs valódi támaszom, nincs egy fundamentális erő, ami meghúzódik az életem mögött és mindent összefog, ez pedig most mutatkozott meg teljes valójában, most, hogy kikerültem a megszokott helyek nyújtotta talán kicsit álságos biztonságból. Persze nagyon jó az itthoni helyeken járni, de ha jól átgondolom, itt sem volt igazából biztonságosabb, szabadabb életem, mint bárhol máshol, de itt erre nehezebb rájönni, mert ezek a szeretett látványok ezt elfeledtetik velem, elterelik sok lényeges dologról a figyelmem. Ebből a szempontból jobb, hogy az új helyeket mindig sivárabbnak és érdektelenebbnek tartom, amíg nem telítődnek jelentőséggel. És itt van az is, hogy itthon rengeteg hely van, ami annyira rossz emlékeket ébreszt, hogy jobb elkerülni őket.
Jobb, ha tényleg befejezem mára. Alig várom, hogy kinyújtózhassak a kényelmes ágyamban és lehetőleg álomtalanul feküdhessek egészen reggelig.
“I’m going nowhere, I’m going nowhere I belong.”
Ezt hallgatom: [Parov Stelar - Nowhere]
