Épelméjűség december 27, 2008
Posted by Réka in filó, hit, irodalom, kaland, remény, utazás, virrasztó, zaklatott.add a comment
Megint fura időpontban lett kedvem blogolni, hajnali három múlt ugyanis kilenc perccel. Nagyon későn keltem ma, ezért most nem bírok aludni és már tényleg nem is tudnék addig, amíg le nem írok néhány gondolatot. Már sötétben feküdtem, de nem hagyott békén egy-két dolog, ami a fejemben motoszkál egy ideje. Viszont arra lettem figyelmes, hogy nem tudok papírra leírni olyasmit, amit a blogomba szánok – amit így írtam, az végül soha nem került be ide. Így kénytelen voltam bekapcsolni a számítógépet, de most inkább megnyugtat a búgása és a világító képernyője, pedig máskor idegesíteni szokott. Megint megszállt az a határtalan béke, amit nyáron szüntelenül éreztem.
Azon gondolkodok ezekben a hetekben, hogy hogyan bírok ilyen összeszedett, higgadt és kiegyensúlyozott lenni idén télen. Fontos tudni, hogy nálam a tél mindig egy kritikus időszak, ilyenkor minden évben elveszítem a fejem, néha kétségbeesett, néha közönyös vagyok és állandóan összeroppanok. Egyetlen tél jelentett kivételt eddig, de akkor még december közepén is tizenöt fok volt és az egész tél szokatlanul meleg volt, ezért akkor a jó idő számlájára írtam a kellemes lelkiállapotot is. Idén viszont korán beállt a hideg és ritkák az enyhébb napok. Nem tudok másra gondolni, minthogy nagyon jó hatások érnek és ezek segítenek tisztán tartani a fejem.
Három könyvet kell mindenképpen kiemelnem ezek közül, a három legutóbbi olvasmányomat. Bár, ha jobban belegondolok, akad egy negyedik is, ezzel kell kezdenem, ugyan erről korábban hosszan írtam itt. Az Alkonyat című regény volt az, amelyik felrázott a fásultságból. Nem gondoltam, hogy ekkora jelentősége lesz számomra, de pont a legjobbkor jött és ez mindig sokat számít. Akkor kezdtem nagyon belesüllyedni valami mocsárba, ami talán a közöny vagy az anyagiasság volt (már nem is emlékszem), de a könyv megmutatta nekem, hogy van az életnek egy másmilyen oldala, egy romantikus és vadregényes. Mikor letettem a könyvet, elkezdtem álmodozni és sóvárogni. Úgy veszem észre, hogy ezek nélkülözhetetlenek az életemhez.
A következő mű, ami termékeny gondolatokat ébresztett bennem, a Walden volt, Henry David Thoreau könyve. A szerző megelégelte a modern világ (pedig akkor még csak az 1800-as évek vége volt!) hívságait, kísértéseit, pazarló életmódját, ezért fogta magát, épített egy házat egy erdő közepére és ott élt boldog elvonultságban. Napjai felszabadító munkával, természetjárással és olvasással teltek. Be akarta bizonyítani, hogy az embernek rendkívül kevés is elég kell, hogy legyen a boldogsághoz – és sikerült is neki, erről szól a könyv, melyben élményeit és az erdőben kitalált bölcs elgondolásait írja le, hogy mind okulhassunk belőle. Furcsa, hogy milyen régen írta, mégis majdnem ugyanazok a dolgok foglalkoztatják, mint a ma tudatosan élni próbáló embereket. Nagyon jó órákat szerzett nekem ez a könyv, bár akkor még nem gondoltam bele komolyan, hogy én is tudnék-e ilyen nemes egyszerűségben élni. Akkor úgy véltem, hogy ez gyönyörű dolog és tudtam, hogy helyesen gondolkodik, ugyanakkor azt is éreztem, hogy én képtelen lennék erre, szóval inkább kicsit még irigykedtem is. Amiért viszont végképp megérte elolvasni, az a csodálatos utószó és a bölcs következtetések, melyekre Thoreau a mű végén jut.
A következő könyv még friss olvasmányélmény, ugyanis csak tegnap fejeztem be az olvasását. A címe Kilenc kapu, szerzője Jirí Langer. Az író itt szintén saját élményeiről mesél. Egy nem túl vallásos zsidó családban nőtt fel, de elégedetlen volt és nem tudta, mi hiányzik az életéből. Véletlenül fedezte fel magának a hitet és onnantól fogva az elszántsága csak nőttön nőtt. Nemsokára ő lett Prága egyik legelszántabb zsidó hívője, de ez sem volt elég, ezért felkerekedett, hogy felfedezze magának Kelet-Lengyelország világtól elzárt, szigorúan vallásos haszid zsidó közösségeit. Csak szorgalma, lelkesedése és mély hite miatt fogadta be őt lassacskán az egyik ilyen falu zsidó hitgyülekezete, ami rendkívül nagy szó, mert kívülállók szinte soha nem kaptak betekintést ebbe a zárt világba. A könyv, a címben említett “kilenc kapun”, vagyis kilenc történeten keresztül vezet be minket is a haszidizmus csodáiba, melyek teljesen ismeretlenek az átlagember számára. A szerző olyan történeteket mesél el, melyeket a haszid csodatévő rabbikról hallott, de a hatásuk egészen elképesztő volt, legalábbis rám. A haszidok a lehető legmélyebben vallásosak, mégis rendkívül jó humoruk van, állandóan vidámak, életigenlőek, valamint elmondhatatlanul bölcsek. Már abba a sejtelembe is egészen beleszédülök, hogy milyen válaszokat találhattak a filozófiai kérdésekre és mennyire sokat tudhatnak vajon ők a világ rejtelmeiről. Viszont tragikus, hogy a haszid közösségek szinte teljesen áldozatul estek a holokausztnak és mára alig néhány ezren maradtak az egész világon. El sem tudom mondani, mekkora veszteségnek érzem egy ilyen varázslatos világ pusztulását.
A harmadik fontos könyvet csak ma kezdtem el olvasni, ez az Út a vadonba Jon Krakauer-től, mely egy igaz történet. 1992-ban a fiatal Christopher McCandless körülbelül hasonló vágyaktól vezérelve, mint száz évvel korábban Thoreau, feladja korábbi, jómódban töltött életét és minden különösebb cél nélkül nekivág Észak-Amerikának. Stoppal, gyalog, kenuval bejárja az egész kontinenst, majd úgy dönt, teljesen elvonul a világtól, ezért Alaszkába utazik. A többit nem akarom elmondani, de ami ebben a történetben a megrázó, az a főszereplő hamisítatlan idealizmusa, ami annyira kevés emberben él igazán; sokan sóvárognak egy szabadabb életért, de szinte senki nem valósítja meg az elképzeléseit. Csodálatos felfedezéseket tesz kóborlásai során és nagyon ösztönzően hat rám, ahogyan a világot látta. Pedig nem is közvetlenül ő mondja el a történetét, hanem egy újságíró, aki érezhetően mélységesen tiszteli őt és azt, ami elindította ezen az úton. Nagyon örülök, hogy ez a történet kétszer válthatja ki belőlem ezeket a magasztos érzéseket, ugyanis akkor is teljesen megrendültem, amikor körülbelül egy éve megnéztem a filmet.
Erről a három könyvről beszéltem a bejegyzés elején. Állandóan a fejemben vannak és nincs nyugalmam, mióta elolvastam őket. Én is ugyanazt érzem, mint kezdetben ők, hogy valami elsöprő erejű sóvárgás van bennem, keresek valamit, amit egyszerűen elérhetnék, de talán még ahhoz sincs bátorságom, hogy komolyan fontolóra vegyem, mi lehet az. Ők megtalálták és végtelenül boldogok lettek… hiszek nekik, mikor azt állítják, hogy mi, hétköznapi életet élők ezt soha nem fogjuk tudni megérteni, hiába vagyunk néha mi is boldogok. Ők úgy érezték, hogy szárnyakat kapott a szellemük és én is erről álmodok szüntelenül, csak még nem tudom, nekem mit kellene tennem érte. Olyan, mintha egyszer már megéltem volna azt, amiről beszélnek, mert amikor olvasom a leírásaikat, minden tagom beleremeg, mintha emlékeznének valamire. És képek is eszembe jutnak, érzések is, de nem tudom, hogy valaha megtörténtek-e vagy csak képzelégesek. De az az igazság, hogy bármilyen erősen álmodok is értékekről és szabadságról, szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz bátorságom igazán utánajárni ezeknek a dolgoknak. Nem fogom felfedezni, hogy milyen úton válhatnék én is olyanná, mint ezeknek a könyveknek a szerzői és főszereplői, mert úgy fogom gondolni, ahogy mindenki más: a boldogságot úgy tudom elérni, ha elvégzem az egyetemet, jó állást szerzek és családot alapítok. És valószínűleg boldog is leszek, de talán egyszer majd nálam is elpattan valami és mindent felrúgok, hogy beálljak ortodox zsidónak, hogy bevegyem magam az erdőbe vagy csak hogy eltűnjek valahol a világban. Vagy lehet bármi más az én megoldásom, még nem tudom. Csak arra gondolok, ha az emberben egyszer jelentkezik ez a leírhatatlan vágy, akkor talán soha nem tudja már elnyomni, egyszer annak ki kell ütköznie valahol, valamikor.
Ha nem lennének “normális” kötelezettségeim meg egy viszonylag szokványos elképzelésem arról, hogy milyen életet akarok, akkor szívesen útra kelnék egyedül, néhány fontos könyvvel és csak úgy mennék, amerre kedvem van menni. Viszont valószínűleg rossz vége lenne, mert sajnos azóta már sokkal veszélyesebb a világ, mióta Thoreau vagy Langer élt, sőt! Szerintem Chris McCandless ideje óta is rosszabb lett csak.
Azt hiszem, ennyit akartam csak elmesélni, bár nem lyukadtam ki sehova végül. A lényeg, hogy mindig lappangott bennem ez az érzés, de csak néha hozták felszínre bizonyos erős hatások, például könyvek, filmek vagy bizonyos különleges emberekkel való találkozás. Most pedig ez segít, hogy meg tudjam őrizni az épelméjűségemet ezeken a hideg napokon, ami sokkal nehezebb feladat számomra, mint amilyennek az esetleg másoknak tűnhet.
Elillanó és jelenlévő Szeptember 28, 2008
Posted by Réka in eksztatikus, filó, hit, irodalom, remény, tervek, virrasztó.3 comments
Hát, megint nem írtam hetekig, pedig tényleg lett volna miről és gyakran gondoltam rá, hogy ez vagy az méltó témája lehetne egy bejegyzésnek. A magyarázat az lehet, hogy szerintem egyes témák nem sok értő olvasóra találnának. Sajnos, így gondolkodom és olyankor nem is írok arról. Nem szabadna ennyire elszeparálódnom mindenfajta közösségektől és végülis az emberiségtől. Például most épp kívülállónak érzem magam a suliban és az egyetemet várom gőzerővel, de jobban átgondolva, nincsen arra garancia, hogy ott csupa szeretetreméltó vagy intelligens ember lesz. Talán ott sem találom majd a helyem, nem volt ugyanis még olyan (nagyobb) közösség, amelyhez teljes szívvel szerettem tartozni. Viszont ha ezt belátom, akkor meg akár jól is érezhetem magam, mert nem biztos, hogy valaha jobb is lesz.
És most az összetartó erőkről. Nem véletlen, hogy Nóri is írt erről, hiszen pénteken vele tárgyaltam meg mindezt. Az a véleményem, hogy most újra kezd kialakulni valami rendező elv az életemben. Talán évek is elteltek úgy, hogy egyik napról a másikra éltem, néha különféle szenvedések foglalták keretbe a heteimet, de egyébként az egész olyan, mintha aludtam volna. Semmi jelentőset nem tettem, nem kerültem közelebb célokhoz, a többiről ne is beszéljünk. Az is lehet, hogy néhány fatálisan szörnyű következtetést vontam le, amikkel magamat tettem tönkre és valószínűleg kihagytam nagy lehetőségeket és azokat is magam miatt. Előre elhitettem magammal, hogy nem járhatok sikerrel, hogy szerencsétlen lennék bizonyos szerepkörökben, ezért nem vettem észre, ha randira hívtak és nem láttam, ha kegyesek próbáltak lenni hozzám, sőt, lehet, hogy örökre lemaradtam arról, hogy egy fontos konfliktust rendezzek. Ezek a dolgok szerintem soha vissza nem térő jellegűek voltak, úgyhogy most egy darabig biztos átkozom magam. De ami lényeges, hogy van újra valami összetartó erő bennem. Motiváció a tettek mögött, keret körülöttem. Az egyik összetevője a dolognak két életcél, a másik pedig banális, de a hit. Nem a hagyományos értelemben, mert nem vagyok vallásos. De azért én is hihetek dolgokban. Volt, amikor már majdnem eljutottam az ateizmusig is, pedig mindig hittem néhány dologban, de voltak, akik elhitették velem, hogy mindenfajta hit nevetséges. Akkor meg tudatalatt arra törekedtem, hogy azok az emberek fogadjanak el és egész más irányba indultam el. Ennek van jó hatása is, különben soha nem jutottam volna el a történelem szeretetéhez és igényesebb megismeréséhez. De azt már tudom, hogy nem akarok materialista lenni, mert nem tudok változtatni azon, hogy idealista vagyok. Viszont a másik végletbe sem akarok visszaesni, ezért minden téren találtam jó kompromisszumot: nem csak történelem, hanem esztétika is. Nem csak hit, hanem egy kicsi kételkedés is, de inkább függetlenségnek mondanám. Nem csak intellektuális kihívások, hanem spirituálisak is, egyszerre. Ezekben segít az egyik nagy életcélom. Erről viszont nem beszélhetek, bár legszívesebben kiírnám a homlokomra, csak nem tehetem, mert akkor biztos nem fog valóra válni. A másik cél viszont nem titok és nem is bonyolult. Csak annyi, hogy szeretném valahogy elérni, hogy nagyjából olyannak lássanak az emberek, amilyen vagyok és amilyen próbálok lenni. Tudom, hogy ez teljesen soha nem sikerülhet, de számomra fontos emberek is félreismernek, nap mint nap bebizonyosul. Na mindegy, majd dolgozom rajta, de az eszközökkel még nem vagyok teljesen tisztában.
Sok a változás körülöttem. Hogy csak a legkézenfekvőbb példát említsem: átépítik a városom. Elég megdöbbentő, amikor néhány hónap alatt teljesen modernizálják az ember szülővárosát, de annyira, hogy alig ismer rá. Jó dolog a modernizáció, de nem mindig. Erről lehetne óriási vitát nyitni, mármint hagyományos értékek, érzelmek ütköznek a haladással, világjobbító gondolatokkal. Hogyan lehetne mindezt összhangba hozni? Én egyelőre – bár lenyűgöz a sok építkezés – még az érzelmeim mellett kardoskodom. Egyik nap mentem haza gyalog és megszokásból rá akartam lépni az óvoda előtt a varázskőre, amire lépve gyerekkoromban mindig kívántam, hogy teljesüljenek a legnagyobb álmaim, most meg nem volt ott a kő, mert térköveztek. Paff. Megálltam és diszkréten belestem egy kőhalomba, ami ott állt, hogy hátha meglátom azt a bizonyos járdadarabot. Ha megtaláltam volna, komolyan hazacipeltem volna. De nem lett meg és ez napokig lehagolt. Nagyon szép az Eltűnt idő nyomában első kötetének a vége, ott Proust is hasonló jelenségről beszél. És mit is mond?
Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nemcsak a tér világából valók, ahova kényelemből helyezzük őket. Összefüggő benyomásaink közt, amelyekből akkori életünk állt, csak vékonyka réteget formáltak; egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek.
Örülök, hogy múlt héten elfelejtettem visszavinni a könyvtárba, mert így be tudtam másolni ide ezt. Szerintem gyönyörű. Nem akarok nevetségesnek tűnni, de sírnom kellett rajta.
Mint ahogy ma is, valami egészen más dolog miatt. Voltam az unokatestvérem keresztelőjén, még soha nem voltam korábban ilyenen. Nem volt annyira különleges a szertartás, de utána ott maradtam a misén is puszta lelkesedésből. Mivel újra barátkozom a hittel, részben a rám jellemző “az egész világ templom és minden ember pap” hozzáállás miatt most minden vallást a sajátomnak érzek. Teljesen érdekes és szép volt a mise, de a legjobban az tetszett, hogy áldozásnál elsírta magát az egyik fiatal fiú, aki a papnak segített a szertartás lebonyolításában (nem tudom, mi a pontos megnevezésük, csak sejtem… ministránsfiú?). Annyira szép volt a dal, amit énekeltek, meg a fények és ahogy sírt és térdelt, hogy nekem is kedvem lett volna könnyeket hullatni. Természetesen nem tehettem a rokonok unatkozó és közönyös gyűrűjében. Azóta meg bennem rekedt valahol az a sírás és jó lenne kiengedni, de már elmúlt az a pátosz. :/
Nem is tudom, volt-e még valami mondandóm. Furcsán érzem magam a napokban, de legalább élek. Megint olyan totális átszellemülés érzésem van, mint amiről a múltkor írtam.
Ó, és még valami! Majdnem elfelejtettem, pedig fontos dolog. Előszedtem egy dvd-t, amin a régi gépemről lementett adatok, fájlok voltak rég elfeledve. Az egész estét azzal töltöttem, hogy átrágtam magam néhány érdekesnek tűnő emléken: régi írásaimon, régi képregényeken, amiket imádtam és régi beszélgetések elmentett másolatain. Az eredmények: tömény nosztalgia, szép idők rám zúduló tömege. Az elolvasott beszélgetés miatt most átértékeltem egy eléggé kritikus régi időszakot. A képregény nagyon vicces volt még most is, pedig tízéves voltam, amikor rajongtam érte. Kedvem lenne megkeresni a kitalálóját és megmondani neki, hogy az ő agyszüleményén nőttem fel és olyan szavakat tanultam belőle, mint rezignáció és iguána. :D A régi írásaimat pedig imádom. Már nem hiszem azt, mint kiskoromban, hogy egyszer majd kiadják őket és híres író lehetek, hiszen nincs bennük sok eredetiség. Olyan könyvekből, filmekből, zenékből, számítógépes játékokból vannak összetákolva, amiket mindig imádtam. Azt hiszem, saját kedvtelésemre megpróbálom befejezni őket, ha időm engedi. Iszonyúan szórakoztató lenne és imádnám csinálni, kb. mintha lehetőségem lenne belepiszkálni a múltba, vagy visszarepülni az időben.
Mostanában nagyon élénken foglalkoztat a múlt. Mondjuk a jövő és a jelen is, de mindegy. Nagyon visszavágyom bizonyos időszakokba és akár át is írnám az életem, ha lehetne.
Érdekes, hogy a mostani összegzésemben helyet sem kapott a szerelem, az “összetartó erő” címért labdába sem rúghatott és nem azért, mert nincs jelen az életemben. Eddig a hiánya volt számomra egy fontos támpont. De most az sem. Éppen nem kell. Nem fér be mindamellé, amivel foglalkozni akarok. Ráadásul nincs is itt az ideje. Majd máskor. :)
