Feszültségek január 15, 2008
Posted by Réka in aggodalmak, ideges, zaklatott.add a comment
Most a suliból írok, szerencsére nem kell gyakran ehhez folyamodnom. Csak otthon összeomlott a rendszer a gépemen és újra kell telepíteni, de még nem kaptam vissza a szervizből. Úgyhogy most itt kell függenem. Már nagyon vágyom minőségibb szórakozásra is, mint a számítógép, de rájöttem, hogy tényleg nélkülözhetetlen. Filmnézés, zenehallgatás, kapcsolattartás, ezeket csak így tudom lebonyolítani.
Amúgy nyomorultul érzem magam. Tele vagyok feszültséggel és hónapok óta üldöz a balszerencse. Annyi mindent vállaltam magamra és ezen nem lehet segíteni, mert egyik sem felesleges és szeretem is csinálni azokat a dolgokat, amik a kötelezettségeim. Csak ne lenne ennyire sok. Így félév táján mindig olyan, mintha ki lennék égve.
És a sok konfrontációról más emberekkel még nem is szóltam. Csomó viszálykodás van itt is, otthon is. De ezek azok, amik tényleg felhúzzák az agyam, nincs is semmi kedvem beszélni róla. Látom, milyen elégtételt jelent másoknak, amikor valamit a fejemhez vághatnak vagy kioktathatnak és ez undorít.
Mindegy. Megint azt a könyvet olvasom, ami nyáron annyira jót tett nekem és érzem már, hogy kezd hatni egy kicsit. Annyival könnyedebben is fel lehetne fogni ezt az egészet, csak nem megy egyből. Tudom, hogy egy csomó problémámat én gyártom magamnak és simán azt is mondhatnám rájuk, hogy “nem érdekel, nem bonyolítom túl az ügyet”.
Szóval megint az van, hogy tudom, mi a megoldás, de hiányzik belőlem néhány tulajdonság a megvalósításhoz. Például az akaraterő, a határozott fellépés, ilyesmik. Ezerszer könnyebb gondok között sínylődni, mint talpra állni és erőt venni magunkon.
Á, nem is nagyon akarom folytatni. Biztos nemsokára rendbejövök és ha vége a félévnek, akkor minden jobb lesz. Szerintem csak annyi kellene, hogy gondtalanul szórakozhassak egy kicsit. Majd hétvégén talán.
Nem október 14, 2007
Posted by Réka in ideges.add a comment
Megint elhanyagoltam egy csomó ideig ezt a blogolás dolgot, de most nem azért, mert nem volt miről írni. Tényleg sok az érdekesség itt mostanában, de ez csupa olyasmi, amiről itt nem szabad írni, bármennyire is szeretnék. Már kb. egy éve nem írok hagyományos naplót, papírra, pedig lehet, hogy kellene. De mindegy, mert ott sincsenek biztonságban a gondolataim. Nekem semmim nem titkos. Csak bánt, hogy állandóan burkoltan kell fogalmaznom, sőt, néha még azon is átsüt, hogy miről van szó valójában. Mit kell ilyenkor tenni? Elfojtani, természetesen.
Kár, hogy olyan vagyok, mint egy nyitott könyv. Aki szeretné, az tényleg mindent megtudhat rólam, elég kevés erőfeszítéssel. Itt ez a blog, aki ennek kideríti a címét, annak félig nyert ügye van. Ha pedig kérdeznek tőlem valamit, ösztönösen is válaszolok. Nem tudok nemet mondani, csak nagyon ritkán. Szeretnék kicsit távolságtartóbb lenni, olyan rejtélyes ember. Úgy képzelem, régebben olyan lehettem, mert akkor még sokkal több titkos részletem volt, amit nem ismertek az emberek.
Na jó, azért még most is akadnak rejtett tulajdonságaim és van egy része az életemnek, amit csak magamnak tartok fent. De most elég ebből a témából.
Gondolkozok néha azokon az embereken, akik valaha kiléptek az életemből. Most már jó érzésem van, ha eszembe jutnak, mert egyáltalán nem bánok egyetlen megszakadt kapcsolatot sem. Annak mindig megvan az oka, ha két ember eltávolodik egymástól. És általában megkönnyebbüléssel jár. Egy ideig mindig vergődök tehetetlenül, még sajnálkozok is, aztán persze rájövök, hogy van valami racionális ebben, ami nem szüntethető meg, legfeljebb csak elodázható a végtelenségig, de az senkinek vagy csak az egyik félnek nem jó. Ezt a témát is hagyjuk.
Most éppen ideges vagyok, mert sok olyasmi történt velem az utóbbi napokban, hogy valamit, ami számomra nagyon fontos, kívülállók értéktelennek, hiábavalónak minősítettek. Ez egyike az olyan dolgoknak, amiket leginkább gyűlölök. Őket is meg lehet érteni, ahogy reménytelenül próbálkoznak és rögeszmésen csak a rosszat veszik észre mindenben és olthatatlan vágyuk van arra, hogy másoknak fájdalmat, rossz érzést okozzanak – azonosulni nem tudok ezzel, legfeljebb sajnálkozni fölötte, hogy van, aki még mindig ilyen, ennyi idős létére is. Én már nem bírok hinni a negatív dolgokban meg amúgy is, “a kritika tárgya a kritikától erősödik”.
Mindegy, próbálok lenyugodni. Bort iszok, jazz-t hallgatok, olvasok egy jó könyvet. Ez a könyv pedig azt mondja, “élni annyi, mint elveszettnek érezni magunkat. A többi: retorika, póz, önáltatás”. Most kicsit szabadon idéztem a műből, mert a két mondat között legalább hat másik is van. Azokat nem akartam közölni, mert a környezetük nélkül dagályosnak tűnnének, meg amúgy sem szeretném, ha rá lehetne jönni, honnan van az idézet. De annyira igaz a két mondat, amit kiemeltem, hogy beleborzongok. Tényleg kellene ezen gondolkodni.
Nagyon fázik a kezem. És nagyon üresnek érzem magam, mert nem írhatok ide azokról a dolgokról, amik legjobban foglalkoztatnak.
Ezt hallgatom: Norah Jones – Strange transmissions
