Let the golden age begin!

Ahogy a kádban ültem, nyakig a habok között elmerülve, egy pohár kólával és egy igazán jó könyvvel, eszembe jutott, hogy milyen régen blogoltam és hogy mennyire hiányzik. Régebben is mindig akkor írtam, amikor ilyen jó hangulatokat éltem át, ezek mindig megihletnek egy kicsit, ilyenkor kedvem támad írni a napjaimról, még akkor is, ha nem sok dolog történik velem.

Még csak egy-két hete értek véget az utolsó, érettségivel kapcsolatos megpróbáltatásaim és azóta igazán nem sok említésre érdemes dolog történt. Inkább csak pihenek, eddig nem túl sokat gondolkodtam, az még csak ezután jön majd. Próbálok ráérezni, hogy miről fog szólni számomra ez az idei nyár, milyen hangulatok, témák lesznek meghatározóak, de eddig csak homályos elképzeléseim vannak.

Még nem igazán kezdődött el nekem ez a nyár, mintha még várnék valamire, ráadásul állandóan lelkiismeret-furdalásom van, amiért még nem gyűjtöttem elég erőt, hogy megírjam azt a sok levelet, amivel adósa vagyok néhány jó barátnak. Nemsokára ezeknek is nekiállok, de ahhoz még össze kellene szednem a gondolataimat.

Néhány héten belül valószínűleg megvalósítom az egyik régi vágyamat, ugyanis a július 13-ával kezdődő hetet szemeltem ki arra, hogy levonuljak a nagyszüleim vidéki házába, Dégre, hogy kicsit távol legyek még attól a kisvárosi nyüzsgéstől is, amit Mór és Fehérvár tud nyújtani. Hátha ott majd megtalálom azt a békét, amit úgy hiányolok és talán sikerül kicsit összeszednem magam, mert eléggé szét vagyok csúszva, csak nem nagyon tudom, mitől. Sétálok majd az erdőben, megnézem a helyi kastélyt, fényképezgetek, olvasok a tóparton, napozok és csupa egyszerű tevékenységnek szeretnék hódolni, mint például főzni, kertészkedni vagy bevásárolni a mamámmal. Viszek majd filmeket, néhány jó könyvet (de ott is rengeteg van), egy kevés zenét, az orosz és francia tankönyveimet, hogy ne felejtsek sokat… biztosan nagyon jó lesz, már alig várom. Rögtön az érettségi után szerettem volna menni, de valahogy nem tudtam rászánni magam, addig nem, amíg vannak kötelezettségeim más emberekkel szemben, még ha ezek kellemes kötelezettségek is. Imádok leveleket írni, de ahhoz is ihlet kell, emberekkel találkozni is nagyon jó, de ahhoz meg bizonyos hangulat kell. Ha levonulok a vidéki magányomba, ott nem lesz internet és valószínűleg a mobiltelefonomat is kikapcsolva fogom tartani az idő nagy részében, mert pont az lenne a lényeg, hogy távol tartsam magam a megszokott életemtől. Időnként szükségét érzem ennek, alapvetően azt hiszem, töprengő alkat vagyok és szeretem, ha senki nem zavar meg, amikor elmélyülésre vágyom.

Ahogy jobban belegondolok, mégsem igaz, hogy nem gondolkodtam túl sokat az utóbbi időben. Gondolom, annak köszönhető, hogy lezárultak a gimnáziumi éveim, de nagyon erőteljes nosztalgia-hangulat telepedett rám már hónapokkal ezelőtt. Állandóan visszavágyom a gyerekkoromba, annak ellenére, hogy tudom, mennyire boldogtalan voltam általában és mennyire sokszor féltem. Nem is feltétlenül a gyerekkorom vonz, hanem az egyszerű élet, amit akkor éltem és a rengeteg idő, amivel szabadon rendelkezhettem… meg mondjuk az a tudat is, hogy mennyire nyitva áll előttem minden lehetőség, hogy tényleg bárki lehet még belőlem. Biztosan sokan azt mondanák, hogy ez még mindig igaz, de érzem, hogy egyre kevésbé lesz igaz és már most sem lehet belőlem bárki. De talán soha nem lehettem volna bárki, lehet, hogy a lehetőségeink mindig korlátozva vannak valamennyire. Erről majd sokat fogok gondolkozni.

A gyerekkori nosztalgiának köszönhetően nagyon elkezdtek vonzani gyerekkorom olvasmányai, de más mesés, fantasztikus történetek is, amik teljesen elrugaszkodnak a hétköznapi világtól, amit most éppen durvának találok. Ez a felismerés az oka annak, hogy mindent szívesen fogadok, ami menekülést jelenthet ebből… a történetek, az álmodozás utazásokról, másfajta életekről, ráadásul kezdenek visszatérni régi késztetéseim, hogy vonuljak el a világtól, vagyis inkább az eddigi életemtől. Nem vagyok kimondottan boldogtalan, elégedetlen pedig végképp nem, mégis állandóan űz ez a vágy, hogy nekem még sokmindent kell csinálnom. Szeretném körbeutazni Észak-Amerikát, lovagolni Mongóliában és nomádok között élni, Afrikában vagy Ausztráliában megismerni a helyiek életmódját, bejárni Izraelt és elmélkedni, Szibériában vonatozni, haszid zsidók között élni, bárhol is vannak, természetfotózni, búvárkodni, a világ minden táján járni egyetemre, történelmi helyszíneket felkeresni, ásatásokon dolgozni, rengeteg nyelvet megtanulni stb. stb. Tudom, hogy mennyire regényesen hangzik mindez, de tényleg erre vágyom és nyáron még sokkal erősebb a vágyakozás, mint bármikor máskor. Nem igazán aggódom amiatt, hogy évről évre csak kicsit kerülök közelebb a céljaimhoz, mert hiszek benne, hogy a pályák, amiket választottam, lehetővé teszik mindezt, ha jobb leszek, mint mások.

Nem tudom, miért vonz mindez ennyire ellenállhatatlanul, mert biztosan nem tudnék állandóan úton lenni, mindig vissza kellene térnem a kiindulópontra, hogy aztán újra elindulhassak. Alapvetően mindennél fontosabb nekem a biztonság, de azt csak a korlátlan szabadság érzésével együtt tudom átélni.

Nagyon elkalandozok, de nem csoda, mert állandóan ilyesmin jár az agyam. Legszívesebben már holnap elindulnék egy hátizsákkal és pár baráttal, hogy bejárjam kezdetnek Európát, hiszen még a saját kontinensem sem ismerem annyira, mint szeretném. Hatszor vagy hétszer jártam például Bécsben, de mindig szervezett kirándulás keretében, amik nem nyújtottak teret igazán maradandó élményeknek. A legjobb, amit átéltem, az volt, hogy egyszerre beszélve németül, angolul és franciául vettem az utcán egy pár fülbevalót egy holland lánytól, aztán az egyiket el is veszítettem. Semmiség volt az egész, de örökre megjegyeztem; a Picasso kiállítás volt még hasonló, az is felejthetetlen volt.

Csak annyit akartam kihozni mindebből, hogy állandóan ilyen élményekre vágyom, amik jelentenek valamit és amik túlmutatnak a hétköznapokon. Persze, a hétköznapok is lehetnek fenségesek és különlegesek, mindig ügyelek rá, hogy csempésszek a napjaimba valami szokatlant és hangulatosat, különben már rég megőrültem volna… :) Ilyen például az is, amit most csinálok, az éjszakai blogolás álmosító elektronikus zenére és a kedvenc kézkrémem illatát érezve. :)

Annyi mindenről szerettem volna írni, ami gondolat csak a hónapok során felgyülemlett, azt mind egy bejegyzésbe akartam sűríteni, de azt hiszem, szinte lehetetlen. Mindig szégyellem magam, amikor túlságosan hosszú bejegyzéseket írok, pedig tudom, hogy nem kellene, mert akit igazán érdekel, az úgyis elolvassa, akár 2500, akár 25 szavas.

Egyébként fura érzés az, hogy leérettségiztem és befejeztem a gimnáziumot. A bankett után még sírni is lett volna kedvem, de csak néhány könnyre futotta. A tanáraimat és az iskola hangulatát néha biztosan hiányolni fogom, főleg, ha majd eljönnek az első egyetemi kudarcok és csalódások, amik elkerülhetetlenek mindenhol. Nagyon várom, hogy új iskolába járhassak, tiszta lappal kezdhessek, de azért kicsit tartok is tőle, főleg az emberektől. Mindig is volt bennem egy kis félelem az új helyek embereivel kapcsolatban, hiszen számomra egészen más megismerkedni valakivel, aki az ország másik részéből jött. A fehérvári utcák felejthetetlenek számomra, az emberek pedig idegenként is ismerőseim valamennyire, legalábbis én így érzem. Furcsa lesz olyan emberekkel lenni, akik nem tudják, honnan jöttem, de a város neve sem mond nekik semmit, fogalmuk sincs a gyerekkorom és az öntudatra ébredésem helyszíneiről és talán soha nem is fogják látni ezeket, soha nem mondhatom el nekik, mi minden fontos nekem itt.

De mindezzel együtt várom is az új korszak kezdetét, hiszen mindig üdvözlöm a változásokat, hiszek benne, hogy nagyon jót tesznek nekem. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mikor kezdődik majd el az az új… ez az örök kérdés. Mintha mindig arra várnék, hogy hirtelen fanfárok szóljanak és egy feltáruló ajtón sétáljak be egy egészen másfajta korszakba, de persze erre hiába várok. Általában egyszer csak észreveszem, hogy már régóta tart az, amit szerettem volna, csak nem voltam tudatában. Talán nekem kell eldöntenem, mi jelenti valaminek a kezdetét és a végét – újabb érdekes dolog, amin gondolkozhatok majd.

Amúgy egy másik dolog, ami a gyerekkori emlékeimen kívül nagy hatást tett rám, az az érettségire való készülés volt, főleg ami a történelmet, de még inkább az irodalmat illeti. Mindig csak halogattam, hogy belemerüljek a kedvenc íróim, költőim életrajzába, gondolataiba, műveibe, most viszont “kötelező” volt és ez sem vont le semmit ennek az értékéből. Akik most hirtelen eszembe jutnak, azok Babits és Kosztolányi, mindkettejük más szempontból fontos nekem. Babits szerintem a valaha élt legnagyobb művészek egyike, bár vannak költők, akiknek a verseit jobban szeretem, de az ő magatartása, egész élete követendő példaként lebeg előttem. A szellemiségéhez tartozik minden, amit valaha fontosnak tartottam és szerintem csodálatos életet élt, de szörnyű gondolatok gyötörték, mikor meghalt és a víziói a borzalmas jövőről részben valóra is váltak. Az egyik álmom, hogy valamilyen formában magamra veszem azt a küldetést, amit ő is vállalt és szeretném felhívni a figyelmet a nagy elődök szellemi hagyatékára, Babitséra és sok más nagy emberére is. Már van is egy ötletem, de erről majd inkább máskor… így is elég terjedelmes bejegyzés lesz. :)

Amit Kosztolányi juttatott eszembe, az egészen más jellegű. Az Édes Anna egyik szereplője, aki a mű valódi kulcsfigurája és az író véleményének megtestesítője ezt mondja: “Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat és úgy él.” Ezt persze már sokan és sokféleképpen mondták és azzal, amit mond, én is tisztában voltam valahol mélyen, de amikor ezt olvastam, nem számítottam ilyesmire, ezért a meglepetés erejével, újszerűségével hatott az egész. Erről is rengeteget kell majd még gondolkodnom, mert nem tudom, mi a véleményem erről pontosan. Az ideálok mindig nagyon fontos szerepet játszottak az életemben, a legtöbb dilemmám okozói voltak, ezért is nagyon fontos, hogy helyre tegyem ezt magamban.

Aztán persze ott van a többi nagy alak, Ady embersége, József Attila gondolatvilága, Szabó Lőrinc nem mindennapi lázadása és belenyugvása, Pilinszky víziói, Tóth Árpád törékeny lelkivilága, Csokonai vonzalma a magányhoz… mind nagy hatással voltak rám, meg persze sokan mások is. Gondolom, jó pár ember szemében ez nagyon elavult dolognak tűnhet, de nekem sok szempontból ők a valódi hőseim és általában közelibbnek, élettel telibbnek tűnnek, mint sok ember, akit személyesen ismerek. De erről is órákon át tudnék írni, talán majd máskor kifejtem részletesebben, hogy mit gondolok róluk és mit jelentenek nekem.

Miről is akartam még írni? Ja persze… körülbelül egy hónapja még azt fontolgattam, hogy megtöröm a fogadalmam és írok szerelemről itt a blogban, de azóta meggondoltam magam. Feleslegesnek tartom, hogy újabb hiábavaló szenvedély krónikája kerüljön terítékre, mert kettőt (ha úgy vesszük, hármat) már részletesen megörökítettem régebben, de nem lettem tőle sem jobb, sem több, a dokumentálás csak tovább szította az amúgy is majdnem elviselhetetlen fájdalmamat. Akkor még a szomorúság bűvöletében éltem, de már meguntam, tehát újra elállok ettől a szándékomtól. Pedig még a címet is kitaláltam: “Egy szenvedély margójára”, Pilinszky nyomán. Van egy ilyen verse és az többet elmond néhány versszakban, mint amit én valaha is írhatnék, hiába lenne az akár ötven vagy száz oldal. Nem szokásom, de most hirtelen jó ötletnek tűnik, hogy ideírjam ezt a verset, hiszen mint mondtam, többet ér az én szavaimnál… Tessék:

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Ebben a versben annyi erő és szépség van, hogy talán további magyarázat nélkül is tudja éreztetni, mi megy végbe bennem. Ennyit a mindenkori szerelmi életemről.

Azt hiszem, egyelőre ennyi megteszi. Szeretnék újra rendszeresebben írni; remélem, történik is majd velem annyi ihletadó dolog, hogy érdemes legyen miattuk billentyűzetet ragadni. Azt tervezem, hogy majd a vidéki elvonultságomban is jegyzetelgetek valami füzetbe és ha érdemes, ide is bemásolok majd részleteket. Nagyon sok kérdésről szeretnék gondolkodni, de nem is feltétlenül akarok rájuk választ találni. Arra is Babits életműve tanított, hogy néha a kérdések fontosabbak, mint a válaszok, amik adhatók rájuk. Szerintem a helyes kérdések akár a legtökéletesebb válaszokkal is felérnek. A válaszok olyan sokfélék lehetnek és én alapvetően hiszek a világ megismerhetetlenségében… szeretem, hogy bármennyit is tudunk meg, annak a milliószorosa marad felderítetlenül. Azt is szeretem, hogy annak ellenére is törekszem a megismerésre, hogy tudom, mennyire lehetetlen vállalkozás. És szerintem pont ez a szép benne; mindig is vonzódtam a nemes, látszólag hiábavaló, de számunkra mégis fontos küldetésekhez.

Valamilyen szempontból a blogolást is ilyennek érzem néha. ;) Ki tudja, ki olvassa, mit szűr le belőle, milyennek lát engem tőle? Soha nem tudhatom meg, elérem-e a blogommal azt a hatást, amit várok tőle, de így is ugyanolyan jó, ugyanannyi örömöm származik belőle.

“And I’ll shout and I’ll scream, but I’d rather not be seen and I’ll hide away for another day.”

És most pontosan ezt fogom tenni. Megyek aludni. :)

A nap zenéje: [Zero 7 - In the waiting line]