A nyár romjai augusztus 30, 2009
Posted by Réka in derűs, fordulat, kaland, könnyed, remény, tervek.add a comment
Már majdnem vége a nyárnak és alig írtam valamit. Sajnálom, mert ezen a nyáron vissza akartam hozni azokat a szép időket, amikor néhány naponta írtam elég hosszú bejegyzéseket. Nemrég vissza is olvastam régebbieket és csodálkoztam, hogy mennyivel jobban írtam akkor, valahogy több élet volt benne, mint ahogy bennem is, még akkor is, ha boldogtalan voltam. Elég rosszul is esett nosztalgiázni, mert hát… a két évvel ezelőtti nyár dolgait vettem elő, ami szerencsétlen döntésnek bizonyult. Abban az évben piszkosul sokat szenvedtem, de legalább az azt követőben felszabadultam. És egy fontos különbség az akkori és a mostani napló között, hogy akkor még mindent a nevén neveztem. Aztán akkora volt a sokk, hogy gyökeresen más utat kellett választani, átköltöztettem a blogot, csak rébuszokban voltam hajlandó írni és többet nem írtam szerelemről. Te jó ég. Nem hittem volna, hogy leírom még ezt a szót ide valaha, de szerintem nincs értelme tovább kerülgetni a témát. Ráadásul megfigyeltem, hogy nemcsak hogy egyre kevesebbet írok, de egyre kisebb kedvvel és egyre unalmasabban. Itt az ideje minden szempontból változtatnom, hiszen végre ott vagyok, ahol annyira szerettem volna lenni és kis híján észre sem vettem.
Egyetemre megyek és ennek kell lennie talán a legnagyobb kalandnak, hiába nincs köze a dolognak messzi földrészekhez, más világokhoz, forradalmi tettekhez és semmi olyasmihez, amit a “kalanddal” szoktam összefüggésbe hozni. Néha talán még félek is és úgy érzem, igazi bátorságra lesz szükségem… és nem is értheti senki rajtam kívül, hogy ezek nekem most mekkora szavak. Hiszen semmi másról nem álmodoztam egy nyáron át, mint hogy próbára tétessek és helytálljak. Ez igazából egy nagy lehetőség és nincs semmi, amire vágyom és amit ne hozhatnék ki az egyetemi éveimből. Elég jó érzés!
És a nyár közben már romokban hever. Semmit nem kezdtem ezzel a nyárral, pedig azt hittem, életem legjobbja lesz… persze rajtam kívül álló dolgok is felelősek ezért, de vajon tényleg nem tehetek róla, ha megbetegszem…? Nem hiszem, hogy így lenne. Nem is számít, kezdek ráébredni, hogy minden évszak pontosan ugyanannyira jó és mindenféle időjárás megfelel ahhoz, hogy különleges dolgokat éljek meg, az nem ezen múlik. Persze, mindig szomorú, ha kárba megy egy egész évszak, de azért ez-az így is történt. A betegségem miatt itthon kellett maradnom majdnem egy egész hónapig, de így legalább sokkal több valódi időt töltöttem anyukámmal egyhuzamban, mint korábban bármikor és ez jól is jött, mert szerdától nem fogok itthon lakni. Ez is elkeserít néha, de igazából nem költözöm el innen és még nagyon sokáig ez lesz az otthonom, így nem is ér véget semmi, csak épp kénytelen leszek önállóbb lenni és az semmiképp nem válhat káromra. Hogy őszinte legyek, majd’ megőrülök, annyira kíváncsi vagyok, hogy mi minden fog történni velem! :D
Visszatérve pár bekezdéssel korábbra, nem akartam semmi különöset írni a szerelemről, csak gondoltam, most már meg kell szegnem a hülye elhatározásomat, hogy nem írok róla. Semmi értelme. Júniusban vagy júliusban vagy nem is emlékszem, mikor már majdnem megtettem ezt, de gyáva voltam. Persze volt egy csomó érdekes dolog ezen a fronton 2008 januárja óta, amikor is valamennyire megőrültem, de ezekről már nincs sok értelme beszélni. Talán majd ha egyszer jön valami új és érdekes, akkor arról fogok mesélni.
Csomó dolog boldogít amúgy, de ezek általában magányos örömök és lenne kedvem most már emberekkel is találkozni és megosztani velük azt a sokmindent, ami bennem forrong. Azt szeretném, ha tudnák, milyen vagyok valójában, mert most úgy érzem, mintha azok sem ismernének, akik egyébként közel állnak hozzám és fogalmuk sincs róla, miről álmodozom, mire vágyom, mit szeretnék úgy igazán csinálni és mi érdekel. Aztán szeretnék közös élményeket azokkal, akiket szeretek, mert erre nyáron jó kevés lehetőségem volt, mint mondtam, mindennek csak egyedül örülhettem. Aztán ott lesz a sok új ember… tippem sincs, milyenek lesznek és mit remélhetek tőlük, de ebből is a legtöbbet kéne kihozni.
De most mennem kell zuhanyozni és hajat mosni, holnap pedig találkozom Ginával, juhú! :D
Furcsa, hogy hirtelen elkezdtem várni az őszt és a telet. :) Azért az elmúlt hónapok sem voltak hiábavalóak! Csomó jó gondolatom támadt magammal és az életemmel kapcsolatban. Mondhatni, egészen új megvilágításban látom magam. :)
A nyár romjain épül valami jobb és izgalmasabb.
“If you could only see the beast you’ve made of me, I held it in but now it seems you’ve set it running free…”
Ezt hallgatom: [Florence + The Machine - Howl]
Az utolsó előtti nap július 19, 2009
Posted by Réka in filó, kaland, remény.add a comment
Dégi napló, 4. rész
Így, az ittlétem utolsó előtti napjára azt hiszem, sikerült elérnem azt a nyugalmat, amire annyira vágytam. Most mindennel elégedett vagyok és nem töröm a fejem hiábavalóságokon. A rengeteg olvasásnak is köze lehet persze a békémhez, meg annak, hogy immár öt napja senki meg sem próbált kapcsolatba lépni velem. Pont, ahogy szerettem volna. Azt hiszem, még rengeteg ideig kibírnám itt, ebben az egészséges és dolgos légkörben, de azért szeretnék már lenni a barátaimmal is. Talán most már vannak olyan tartalékaim, amiből az emberekhez szükséges türelmet és jókedvet meríthetem. Az utóbbi hónapokban ugyanis teljesen kimerültem ebből a szempontból és lehetetlen volt megférnem bárkivel is.
A sok olvasás pedig csodákat tesz velem. Nincs túl sok élettapasztalatom, de valahogy a könyvek mintha tudnák ezt pótolni és most is úgy érzem, hogy ezer dolgot tanultam. Nem is kellett tudatosan elmélkednem semmin, olvasás közben a legtöbb sürgető problémámra magamtól kitaláltam a megoldást, és az mindig sokkal egyszerűbb volt, mint sejthettem.
A nagy identitásválságommal kapcsolatban is találtam egyfajta támpontot. Éjjel azt álmodtam, hogy repülőn ülök és újból Amerikába utazok, csak most a repülő teteje átlátszó üveg volt. A felszálláskor mindenki rettegett, csak én nem. Megnéztem egy álmoskönyvet (itt van egy pár) a főbb szimbólumokkal kapcsolatban és találtam egy ilyen bekezdést:
…Az is lehet azonban, hogy az utazás menekülésünket szimbolizálja. Mivel elégedetlenek vagyunk helyzetünkkel, teljesen új életet kezdenénk. A változás valóban szükséges, de ne higgyük azt, hogy problémáink máris megoldódnak. Vannak dolgok, melyek akkor is ugyanolyanok maradnak, ha messzire elutazunk, vagy ha megváltoztatjuk néhány életkörülményünket, ugyanis bármilyen új dolgokkal is próbálkozunk, önmagunk elől nem tudunk elfutni.
Na, ez talált. Mindig arról ábrándozom, hogy egyszer majd lelépek, mindent itthagyok és új életet kezdek, bármennyire is fáj. De ha nagyon erősen beelgondolok, nem tesz igazán boldoggá ez a gondolat. Meg persze talán nem is a környezetemben van a hiba, hanem bennem. Ez most nem értelmetlen önvád, nem arról van szó, hogy olyasmikért hibáztatom magam, amiről mások tehetnek. Tudom, hogy a boldogtalanságom részben igenis bizonyos emberek műve, de az enyém is. Megint mások nem tehetnek arról, hogy boldogtalanná tesznek és szerintem készakarva soha nem csinálnának ilyesmit. De gyenge vagyok és még azokra sem tudok komolyan megharagudni, akikre kellene, csak gyerekesen és színpadiasan, de annak a fele csak póz. És persze én is tehetek arról, hogy sehol sem találok tartós megnyugvást, mert sok dologról nem tudok úgy gondolkodni, mint mások, nem tudok úgy közeledni bizonyos dolgokhoz, hogy magamnak használjak vele, és ha így nézzük, nem vagyok túl életképes.
Mindebből arra következtetek, hogy mindegy, hol lennék és kik vennének körül, biztosan mindenhol teljesen ugyanilyen életet élnék. Tudom, hogy inkább azzal kéne szembenéznem, hogy mi az bennem, ami megakadályoz a boldogulásban és hogy akarok-e változtatni ezen. Most úgy gondolom, hogy nem, mert a megfelelő emberek úgysem élnek vissza a gyengeségeimmel. Azon, hogy mindenki más mit csinál, azon meg felül kell emelkednem. Úgyhogy, végeredményben ugyanott vagyok, mint eddig, csak végre erre is tudatosan tekintek. Attól kezdve, hogy egy problémát képes vagyok átlátni, már sokkal kevesebb fájdalmat okoz. De hogy mi a teendő, abban még most sem vagyok száz százalékig biztos, hiszen megvan bennem az elvágyódás, a menekülés vágya, akár kalandokba, utazásokba, akár történetekbe és nem tudom, hogy ez rossz-e. Fogalmam sincs, eddig mennyire rugaszkodtam el a valóságtól vagy hogy álltam-e valaha biztos talajon. Vagy hogy ezekben keresendő-e az életképtelenségem oka. De itt is jelen van a kettősség: ha úgy vesszük, nem is lehetnék földhözragadtabb és céltudatosabb, ennek ellenére az idő nagy részében sejtelmem sincs, mi a valóság és mi a kitaláció, de tényleg, és gyerekkorom óta mindig gondoskodom róla, hogy minél több dolog vegyen körül, ami eltereli a figyelmem a valóságról.
Persze azt hiszem, valójában mindig is tudtam, mi a megoldás minderre, de nem is olyan egyszerű azt megvalósítani, ha az ember nemigen hajlik kompromisszumra a valósággal. Sokszor érzem magam hálátlannak, amiért tálcán kínált lehetőségeket utasítok vissza, de vagy nem vagyok elég bátor, vagy az elfogadást megalkuvásnak érzem.
Na de órákon át tudnám írni a gondolataim, viszont ennyi éppen elég is lesz belőlük. Csak szemléltetni akartam, mi mindenről gondolkozom a napokban, ez a napló úgysem szól másról, minthogy mi van a fejemben. Még ha nem is jutok semmire, könnyebb így áttekinteni a gondolataimat.
Érkezés Dégre július 14, 2009
Posted by Réka in beszámoló, derűs, filó, könnyed, remény, utazás.add a comment
A Dégen töltött napok alatt naplót vezettem egy régi füzetben, szinte minden nap írtam… úgy gondolom, így utólag is megéri bemásolnom a bejegyzéseket ide, csak hogy mind egy helyen legyenek. Íme!
Dégi napló, 1. rész
Tegnap este és ma reggel eléggé bepánikoltam, annak ellenére, hogy régen elterveztem ezt az utazást. Egyrészt, már régen mozdultam ki otthonról hosszabb időre, így nehéz volt az elválás. Pakolás és készülődés közben minden otthonmaradásra ítélt tárgyra szeretettel néztem, mélyeket szippantottam az otthoni illatokból, mintha megint két hónapra akarnék elutazni. Legalább egy dologra már az utazás előtt rájöttem: nagyon-nagyon erősen kötődöm az otthonomhoz az utóbbi egy évben. Biztosan a felnőttkor küszöbén érzett félelem az oka, meg az, hogy általában sehol máshol nem érzem jól magam huzamosabb ideig.
A másik ok, amiért féltem ma reggel, hogy talán nem is fogom jól érezni magam, talán untakozni fogok, nem bírom ki és haza kell mennem, és legfőképp, hogy az elvonulásommal nem érem el azt, amit vártam tőle.
Már olyasmik miatt is elkezdtem stresszelni magam, hogy túl nagy a bőröndöm, nem fogom elbírni és senki nem fog segíteni a buszokon, ezért majd szerencsétlenkednem kell állandóan. Persze, ez a félelmem nem volt alaptalan – tudni kell, hogy midnenhova annyi cuccot viszek, hogy az egy hónapra is elég lenne -, a bőröndöt tényleg nem bírtam el, nem is nagyon segítettek, de azért megoldottam valahogy.
Viszont amint felültem a dégi buszra, minden rossz érzésem elpárolgott. A táj annyira gyönyörű volt, hogy semmi mással nem törődtem. Lágy zenét hallgattam, forró szél fújt be az ablakon, egyszóval minden tökéletes volt. Nagyon tetszett az ég, különösen végtelennek tűnt és azok a magasan úszó, lomha és tornyos felhők voltak rajta, amiket annyira szeretek. Az is eszembe jutott, hogy kiskoromban még sokkal inkább az ég szerelmese voltam, mint most; akárhányszor gondolkodni akartam, mindig az eget bámultam és órákig nem is néztem a földre.
Na mindegy, szóval már az utazás is nagyon kellemes volt és pont azt a békét éreztem, ami után vágyakozva űztem le magam vidékre. Tudtam, hogy mennyire szükségem van rá, ugyanakkor van egy tespedt és tétlen részem is, amelyik minden hasznos cselekvésben meggátol. Ez tartott vissza olyan sokáig attól is, hogy lejöjjek.
Buszozás közben arra is gondoltam, hogy a második otthonom az, ahová megyek – a fél életemet itt töltöttem, és itt mindig boldog voltam! Szóval, nem is találhattam volna jobb helyet, amikor ugyanazt a boldogságot akarom újra megtalálni. Vagy ha nem is ugyanazt, akkor egy hasonló erejűt.
Kíváncsi vagyok rá, hogy sok embernek jelent-e ugyanolyan sokat a Mezőföld, mint nekem. Akit nem köt ide semmi, az gondolom, csak a szegénységet látja, de én tudom, hogyan élnek itt az emberek és alig tudok elképzelni ennél az egyszerűségnél csodásabbat.
Teljesen eltöltött a szeretet a táj és a hangulat iránt, szóval amikorra igazán közel ért a busz a faluhoz, már tényleg a torkomban dobogott a szívem! Az utolsó kilométereken már az ajtóban álltam, mert nem bírtam magammal.
Végül véletlenül egy megállóval előbb szálltam le (talán a türelmetlenkedésem miatt), de így legalább végighúzhattam a bőröndöm az egész falun. :) Nagyon meleg volt és iszonyatosan jól éreztem magam, ahogy a főút közepén sétálgattam ráérősen, köszöntem egy kecskét legeltető bácsinak, kavicsok csikorogtak a talpam alatt és mélyen beszippantottam a szénaillatot.
Ma nem sok dolgot csináltam, de máris belerázódtam az itteni ritmusba. Itt sokkal lassabb az élet, ennek ellenére sokkal tevékenyebb – amióta itt vagyok, meg sem szólal az az unott, rest hang a fejemben, akinek otthon be nem áll a szája. Az összes tevékenységhez lelkesen fogtam hozzá, például a viráglocsoláshoz, de úgy, mintha valami megváltó elfoglaltság lenne, ami most talán igaz is.
Eddig főleg csak berendezkedtem és lapozgattam a polcokon lévő könyveket. Nagyon sok minden van, ami érdekesnek tűnik: klasszikusok, kalandregények, keleti bölcselet, pszichológia, filozófia, német és olasz nyelvkönyvek… Délután már neki is láttam volna az olvasásnak, de a nagypapám operetteket és operákat hallgatott és lelkesen énekelte is őket, szóval inkább csak becsuktam a szemem és hallgattam. Fura, hogy szinte már alig tud valamit saját magáról, de az összes dalra emlékszik.
Azt hiszem, ennyi elég mára, még kell pár dolgot csinálnom lefekvés előtt, holnap pedig legkésőbb fél nyolckor kell kelnem. Kemény lesz!
