Érkezés Dégre július 14, 2009
Posted by Réka in beszámoló, derűs, filó, könnyed, remény, utazás.add a comment
A Dégen töltött napok alatt naplót vezettem egy régi füzetben, szinte minden nap írtam… úgy gondolom, így utólag is megéri bemásolnom a bejegyzéseket ide, csak hogy mind egy helyen legyenek. Íme!
Dégi napló, 1. rész
Tegnap este és ma reggel eléggé bepánikoltam, annak ellenére, hogy régen elterveztem ezt az utazást. Egyrészt, már régen mozdultam ki otthonról hosszabb időre, így nehéz volt az elválás. Pakolás és készülődés közben minden otthonmaradásra ítélt tárgyra szeretettel néztem, mélyeket szippantottam az otthoni illatokból, mintha megint két hónapra akarnék elutazni. Legalább egy dologra már az utazás előtt rájöttem: nagyon-nagyon erősen kötődöm az otthonomhoz az utóbbi egy évben. Biztosan a felnőttkor küszöbén érzett félelem az oka, meg az, hogy általában sehol máshol nem érzem jól magam huzamosabb ideig.
A másik ok, amiért féltem ma reggel, hogy talán nem is fogom jól érezni magam, talán untakozni fogok, nem bírom ki és haza kell mennem, és legfőképp, hogy az elvonulásommal nem érem el azt, amit vártam tőle.
Már olyasmik miatt is elkezdtem stresszelni magam, hogy túl nagy a bőröndöm, nem fogom elbírni és senki nem fog segíteni a buszokon, ezért majd szerencsétlenkednem kell állandóan. Persze, ez a félelmem nem volt alaptalan – tudni kell, hogy midnenhova annyi cuccot viszek, hogy az egy hónapra is elég lenne -, a bőröndöt tényleg nem bírtam el, nem is nagyon segítettek, de azért megoldottam valahogy.
Viszont amint felültem a dégi buszra, minden rossz érzésem elpárolgott. A táj annyira gyönyörű volt, hogy semmi mással nem törődtem. Lágy zenét hallgattam, forró szél fújt be az ablakon, egyszóval minden tökéletes volt. Nagyon tetszett az ég, különösen végtelennek tűnt és azok a magasan úszó, lomha és tornyos felhők voltak rajta, amiket annyira szeretek. Az is eszembe jutott, hogy kiskoromban még sokkal inkább az ég szerelmese voltam, mint most; akárhányszor gondolkodni akartam, mindig az eget bámultam és órákig nem is néztem a földre.
Na mindegy, szóval már az utazás is nagyon kellemes volt és pont azt a békét éreztem, ami után vágyakozva űztem le magam vidékre. Tudtam, hogy mennyire szükségem van rá, ugyanakkor van egy tespedt és tétlen részem is, amelyik minden hasznos cselekvésben meggátol. Ez tartott vissza olyan sokáig attól is, hogy lejöjjek.
Buszozás közben arra is gondoltam, hogy a második otthonom az, ahová megyek – a fél életemet itt töltöttem, és itt mindig boldog voltam! Szóval, nem is találhattam volna jobb helyet, amikor ugyanazt a boldogságot akarom újra megtalálni. Vagy ha nem is ugyanazt, akkor egy hasonló erejűt.
Kíváncsi vagyok rá, hogy sok embernek jelent-e ugyanolyan sokat a Mezőföld, mint nekem. Akit nem köt ide semmi, az gondolom, csak a szegénységet látja, de én tudom, hogyan élnek itt az emberek és alig tudok elképzelni ennél az egyszerűségnél csodásabbat.
Teljesen eltöltött a szeretet a táj és a hangulat iránt, szóval amikorra igazán közel ért a busz a faluhoz, már tényleg a torkomban dobogott a szívem! Az utolsó kilométereken már az ajtóban álltam, mert nem bírtam magammal.
Végül véletlenül egy megállóval előbb szálltam le (talán a türelmetlenkedésem miatt), de így legalább végighúzhattam a bőröndöm az egész falun. :) Nagyon meleg volt és iszonyatosan jól éreztem magam, ahogy a főút közepén sétálgattam ráérősen, köszöntem egy kecskét legeltető bácsinak, kavicsok csikorogtak a talpam alatt és mélyen beszippantottam a szénaillatot.
Ma nem sok dolgot csináltam, de máris belerázódtam az itteni ritmusba. Itt sokkal lassabb az élet, ennek ellenére sokkal tevékenyebb – amióta itt vagyok, meg sem szólal az az unott, rest hang a fejemben, akinek otthon be nem áll a szája. Az összes tevékenységhez lelkesen fogtam hozzá, például a viráglocsoláshoz, de úgy, mintha valami megváltó elfoglaltság lenne, ami most talán igaz is.
Eddig főleg csak berendezkedtem és lapozgattam a polcokon lévő könyveket. Nagyon sok minden van, ami érdekesnek tűnik: klasszikusok, kalandregények, keleti bölcselet, pszichológia, filozófia, német és olasz nyelvkönyvek… Délután már neki is láttam volna az olvasásnak, de a nagypapám operetteket és operákat hallgatott és lelkesen énekelte is őket, szóval inkább csak becsuktam a szemem és hallgattam. Fura, hogy szinte már alig tud valamit saját magáról, de az összes dalra emlékszik.
Azt hiszem, ennyi elég mára, még kell pár dolgot csinálnom lefekvés előtt, holnap pedig legkésőbb fél nyolckor kell kelnem. Kemény lesz!
Új nyár július 6, 2009
Posted by Réka in boldog?, filó, irodalom, kaland, remény, tervek, utazás, virrasztó, áradat.add a comment
Ahogy a kádban ültem, nyakig a habok között elmerülve, egy pohár kólával és egy igazán jó könyvvel, eszembe jutott, hogy milyen régen blogoltam és hogy mennyire hiányzik. Régebben is mindig akkor írtam, amikor ilyen jó hangulatokat éltem át, ezek mindig megihletnek egy kicsit, ilyenkor kedvem támad írni a napjaimról, még akkor is, ha nem sok dolog történik velem.
Még csak egy-két hete értek véget az utolsó, érettségivel kapcsolatos megpróbáltatásaim és azóta igazán nem sok említésre érdemes dolog történt. Inkább csak pihenek, eddig nem túl sokat gondolkodtam, az még csak ezután jön majd. Próbálok ráérezni, hogy miről fog szólni számomra ez az idei nyár, milyen hangulatok, témák lesznek meghatározóak, de eddig csak homályos elképzeléseim vannak.
Még nem igazán kezdődött el nekem ez a nyár, mintha még várnék valamire, ráadásul állandóan lelkiismeret-furdalásom van, amiért még nem gyűjtöttem elég erőt, hogy megírjam azt a sok levelet, amivel adósa vagyok néhány jó barátnak. Nemsokára ezeknek is nekiállok, de ahhoz még össze kellene szednem a gondolataimat.
Néhány héten belül valószínűleg megvalósítom az egyik régi vágyamat, ugyanis a július 13-ával kezdődő hetet szemeltem ki arra, hogy levonuljak a nagyszüleim vidéki házába, Dégre, hogy kicsit távol legyek még attól a kisvárosi nyüzsgéstől is, amit Mór és Fehérvár tud nyújtani. Hátha ott majd megtalálom azt a békét, amit úgy hiányolok és talán sikerül kicsit összeszednem magam, mert eléggé szét vagyok csúszva, csak nem nagyon tudom, mitől. Sétálok majd az erdőben, megnézem a helyi kastélyt, fényképezgetek, olvasok a tóparton, napozok és csupa egyszerű tevékenységnek szeretnék hódolni, mint például főzni, kertészkedni vagy bevásárolni a mamámmal. Viszek majd filmeket, néhány jó könyvet (de ott is rengeteg van), egy kevés zenét, az orosz és francia tankönyveimet, hogy ne felejtsek sokat… biztosan nagyon jó lesz, már alig várom. Rögtön az érettségi után szerettem volna menni, de valahogy nem tudtam rászánni magam, addig nem, amíg vannak kötelezettségeim más emberekkel szemben, még ha ezek kellemes kötelezettségek is. Imádok leveleket írni, de ahhoz is ihlet kell, emberekkel találkozni is nagyon jó, de ahhoz meg bizonyos hangulat kell. Ha levonulok a vidéki magányomba, ott nem lesz internet és valószínűleg a mobiltelefonomat is kikapcsolva fogom tartani az idő nagy részében, mert pont az lenne a lényeg, hogy távol tartsam magam a megszokott életemtől. Időnként szükségét érzem ennek, alapvetően azt hiszem, töprengő alkat vagyok és szeretem, ha senki nem zavar meg, amikor elmélyülésre vágyom.
Ahogy jobban belegondolok, mégsem igaz, hogy nem gondolkodtam túl sokat az utóbbi időben. Gondolom, annak köszönhető, hogy lezárultak a gimnáziumi éveim, de nagyon erőteljes nosztalgia-hangulat telepedett rám már hónapokkal ezelőtt. Állandóan visszavágyom a gyerekkoromba, annak ellenére, hogy tudom, mennyire boldogtalan voltam általában és mennyire sokszor féltem. Nem is feltétlenül a gyerekkorom vonz, hanem az egyszerű élet, amit akkor éltem és a rengeteg idő, amivel szabadon rendelkezhettem… meg mondjuk az a tudat is, hogy mennyire nyitva áll előttem minden lehetőség, hogy tényleg bárki lehet még belőlem. Biztosan sokan azt mondanák, hogy ez még mindig igaz, de érzem, hogy egyre kevésbé lesz igaz és már most sem lehet belőlem bárki. De talán soha nem lehettem volna bárki, lehet, hogy a lehetőségeink mindig korlátozva vannak valamennyire. Erről majd sokat fogok gondolkozni.
A gyerekkori nosztalgiának köszönhetően nagyon elkezdtek vonzani gyerekkorom olvasmányai, de más mesés, fantasztikus történetek is, amik teljesen elrugaszkodnak a hétköznapi világtól, amit most éppen durvának találok. Ez a felismerés az oka annak, hogy mindent szívesen fogadok, ami menekülést jelenthet ebből… a történetek, az álmodozás utazásokról, másfajta életekről, ráadásul kezdenek visszatérni régi késztetéseim, hogy vonuljak el a világtól, vagyis inkább az eddigi életemtől. Nem vagyok kimondottan boldogtalan, elégedetlen pedig végképp nem, mégis állandóan űz ez a vágy, hogy nekem még sokmindent kell csinálnom. Szeretném körbeutazni Észak-Amerikát, lovagolni Mongóliában és nomádok között élni, Afrikában vagy Ausztráliában megismerni a helyiek életmódját, bejárni Izraelt és elmélkedni, Szibériában vonatozni, haszid zsidók között élni, bárhol is vannak, természetfotózni, búvárkodni, a világ minden táján járni egyetemre, történelmi helyszíneket felkeresni, ásatásokon dolgozni, rengeteg nyelvet megtanulni stb. stb. Tudom, hogy mennyire regényesen hangzik mindez, de tényleg erre vágyom és nyáron még sokkal erősebb a vágyakozás, mint bármikor máskor. Nem igazán aggódom amiatt, hogy évről évre csak kicsit kerülök közelebb a céljaimhoz, mert hiszek benne, hogy a pályák, amiket választottam, lehetővé teszik mindezt, ha jobb leszek, mint mások.
Nem tudom, miért vonz mindez ennyire ellenállhatatlanul, mert biztosan nem tudnék állandóan úton lenni, mindig vissza kellene térnem a kiindulópontra, hogy aztán újra elindulhassak. Alapvetően mindennél fontosabb nekem a biztonság, de azt csak a korlátlan szabadság érzésével együtt tudom átélni.
Nagyon elkalandozok, de nem csoda, mert állandóan ilyesmin jár az agyam. Legszívesebben már holnap elindulnék egy hátizsákkal és pár baráttal, hogy bejárjam kezdetnek Európát, hiszen még a saját kontinensem sem ismerem annyira, mint szeretném. Hatszor vagy hétszer jártam például Bécsben, de mindig szervezett kirándulás keretében, amik nem nyújtottak teret igazán maradandó élményeknek. A legjobb, amit átéltem, az volt, hogy egyszerre beszélve németül, angolul és franciául vettem az utcán egy pár fülbevalót egy holland lánytól, aztán az egyiket el is veszítettem. Semmiség volt az egész, de örökre megjegyeztem; a Picasso kiállítás volt még hasonló, az is felejthetetlen volt.
Csak annyit akartam kihozni mindebből, hogy állandóan ilyen élményekre vágyom, amik jelentenek valamit és amik túlmutatnak a hétköznapokon. Persze, a hétköznapok is lehetnek fenségesek és különlegesek, mindig ügyelek rá, hogy csempésszek a napjaimba valami szokatlant és hangulatosat, különben már rég megőrültem volna… :) Ilyen például az is, amit most csinálok, az éjszakai blogolás álmosító elektronikus zenére és a kedvenc kézkrémem illatát érezve. :)
Annyi mindenről szerettem volna írni, ami gondolat csak a hónapok során felgyülemlett, azt mind egy bejegyzésbe akartam sűríteni, de azt hiszem, szinte lehetetlen. Mindig szégyellem magam, amikor túlságosan hosszú bejegyzéseket írok, pedig tudom, hogy nem kellene, mert akit igazán érdekel, az úgyis elolvassa, akár 2500, akár 25 szavas.
Egyébként fura érzés az, hogy leérettségiztem és befejeztem a gimnáziumot. A bankett után még sírni is lett volna kedvem, de csak néhány könnyre futotta. A tanáraimat és az iskola hangulatát néha biztosan hiányolni fogom, főleg, ha majd eljönnek az első egyetemi kudarcok és csalódások, amik elkerülhetetlenek mindenhol. Nagyon várom, hogy új iskolába járhassak, tiszta lappal kezdhessek, de azért kicsit tartok is tőle, főleg az emberektől. Mindig is volt bennem egy kis félelem az új helyek embereivel kapcsolatban, hiszen számomra egészen más megismerkedni valakivel, aki az ország másik részéből jött. A fehérvári utcák felejthetetlenek számomra, az emberek pedig idegenként is ismerőseim valamennyire, legalábbis én így érzem. Furcsa lesz olyan emberekkel lenni, akik nem tudják, honnan jöttem, de a város neve sem mond nekik semmit, fogalmuk sincs a gyerekkorom és az öntudatra ébredésem helyszíneiről és talán soha nem is fogják látni ezeket, soha nem mondhatom el nekik, mi minden fontos nekem itt.
De mindezzel együtt várom is az új korszak kezdetét, hiszen mindig üdvözlöm a változásokat, hiszek benne, hogy nagyon jót tesznek nekem. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mikor kezdődik majd el az az új… ez az örök kérdés. Mintha mindig arra várnék, hogy hirtelen fanfárok szóljanak és egy feltáruló ajtón sétáljak be egy egészen másfajta korszakba, de persze erre hiába várok. Általában egyszer csak észreveszem, hogy már régóta tart az, amit szerettem volna, csak nem voltam tudatában. Talán nekem kell eldöntenem, mi jelenti valaminek a kezdetét és a végét – újabb érdekes dolog, amin gondolkozhatok majd.
Amúgy egy másik dolog, ami a gyerekkori emlékeimen kívül nagy hatást tett rám, az az érettségire való készülés volt, főleg ami a történelmet, de még inkább az irodalmat illeti. Mindig csak halogattam, hogy belemerüljek a kedvenc íróim, költőim életrajzába, gondolataiba, műveibe, most viszont “kötelező” volt és ez sem vont le semmit ennek az értékéből. Akik most hirtelen eszembe jutnak, azok Babits és Kosztolányi, mindkettejük más szempontból fontos nekem. Babits szerintem a valaha élt legnagyobb művészek egyike, bár vannak költők, akiknek a verseit jobban szeretem, de az ő magatartása, egész élete követendő példaként lebeg előttem. A szellemiségéhez tartozik minden, amit valaha fontosnak tartottam és szerintem csodálatos életet élt, de szörnyű gondolatok gyötörték, mikor meghalt és a víziói a borzalmas jövőről részben valóra is váltak. Az egyik álmom, hogy valamilyen formában magamra veszem azt a küldetést, amit ő is vállalt és szeretném felhívni a figyelmet a nagy elődök szellemi hagyatékára, Babitséra és sok más nagy emberére is. Már van is egy ötletem, de erről majd inkább máskor… így is elég terjedelmes bejegyzés lesz. :)
Amit Kosztolányi juttatott eszembe, az egészen más jellegű. Az Édes Anna egyik szereplője, aki a mű valódi kulcsfigurája és az író véleményének megtestesítője ezt mondja: “Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat és úgy él.” Ezt persze már sokan és sokféleképpen mondták és azzal, amit mond, én is tisztában voltam valahol mélyen, de amikor ezt olvastam, nem számítottam ilyesmire, ezért a meglepetés erejével, újszerűségével hatott az egész. Erről is rengeteget kell majd még gondolkodnom, mert nem tudom, mi a véleményem erről pontosan. Az ideálok mindig nagyon fontos szerepet játszottak az életemben, a legtöbb dilemmám okozói voltak, ezért is nagyon fontos, hogy helyre tegyem ezt magamban.
Aztán persze ott van a többi nagy alak, Ady embersége, József Attila gondolatvilága, Szabó Lőrinc nem mindennapi lázadása és belenyugvása, Pilinszky víziói, Tóth Árpád törékeny lelkivilága, Csokonai vonzalma a magányhoz… mind nagy hatással voltak rám, meg persze sokan mások is. Gondolom, jó pár ember szemében ez nagyon elavult dolognak tűnhet, de nekem sok szempontból ők a valódi hőseim és általában közelibbnek, élettel telibbnek tűnnek, mint sok ember, akit személyesen ismerek. De erről is órákon át tudnék írni, talán majd máskor kifejtem részletesebben, hogy mit gondolok róluk és mit jelentenek nekem.
Miről is akartam még írni? Ja persze… körülbelül egy hónapja még azt fontolgattam, hogy megtöröm a fogadalmam és írok szerelemről itt a blogban, de azóta meggondoltam magam. Feleslegesnek tartom, hogy újabb hiábavaló szenvedély krónikája kerüljön terítékre, mert kettőt (ha úgy vesszük, hármat) már részletesen megörökítettem régebben, de nem lettem tőle sem jobb, sem több, a dokumentálás csak tovább szította az amúgy is majdnem elviselhetetlen fájdalmamat. Akkor még a szomorúság bűvöletében éltem, de már meguntam, tehát újra elállok ettől a szándékomtól. Pedig még a címet is kitaláltam: “Egy szenvedély margójára”, Pilinszky nyomán. Van egy ilyen verse és az többet elmond néhány versszakban, mint amit én valaha is írhatnék, hiába lenne az akár ötven vagy száz oldal. Nem szokásom, de most hirtelen jó ötletnek tűnik, hogy ideírjam ezt a verset, hiszen mint mondtam, többet ér az én szavaimnál… Tessék:
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
Ebben a versben annyi erő és szépség van, hogy talán további magyarázat nélkül is tudja éreztetni, mi megy végbe bennem. Ennyit a mindenkori szerelmi életemről.
Azt hiszem, egyelőre ennyi megteszi. Szeretnék újra rendszeresebben írni; remélem, történik is majd velem annyi ihletadó dolog, hogy érdemes legyen miattuk billentyűzetet ragadni. Azt tervezem, hogy majd a vidéki elvonultságomban is jegyzetelgetek valami füzetbe és ha érdemes, ide is bemásolok majd részleteket. Nagyon sok kérdésről szeretnék gondolkodni, de nem is feltétlenül akarok rájuk választ találni. Arra is Babits életműve tanított, hogy néha a kérdések fontosabbak, mint a válaszok, amik adhatók rájuk. Szerintem a helyes kérdések akár a legtökéletesebb válaszokkal is felérnek. A válaszok olyan sokfélék lehetnek és én alapvetően hiszek a világ megismerhetetlenségében… szeretem, hogy bármennyit is tudunk meg, annak a milliószorosa marad felderítetlenül. Azt is szeretem, hogy annak ellenére is törekszem a megismerésre, hogy tudom, mennyire lehetetlen vállalkozás. És szerintem pont ez a szép benne; mindig is vonzódtam a nemes, látszólag hiábavaló, de számunkra mégis fontos küldetésekhez.
Valamilyen szempontból a blogolást is ilyennek érzem néha. ;) Ki tudja, ki olvassa, mit szűr le belőle, milyennek lát engem tőle? Soha nem tudhatom meg, elérem-e a blogommal azt a hatást, amit várok tőle, de így is ugyanolyan jó, ugyanannyi örömöm származik belőle.
“And I’ll shout and I’ll scream, but I’d rather not be seen and I’ll hide away for another day.”
És most pontosan ezt fogom tenni. Megyek aludni. :)
A nap zenéje: [Zero 7 - In the waiting line]
Új év kezdődik január 3, 2009
Posted by Réka in remény, tervek, utazás, virrasztó, áradat.add a comment
Még nem is írtam ebben az évben, pedig már rögtön január 1-én szerettem volna! Szilveszter éjszakáján megint elég beteg lettem, újra visszaestem az immár három hete tartó betegségbe. :/ Azóta viszont szerencsére jobban vagyok és szerintem ez most így is marad egy ideig. Azon gondolkodtam, hogy milyen év az, amelyik ilyen súlyos betegséggel kezdődik?! Nem is biztos, hogy ez rossz előjel amúgy, mert általában ezeket a nagy mélypontokat hosszabb felfelé ívelő időszak követi, de hát biztosan mindenki így van ezzel.
Furcsa, hogy fogalmam sincs, mit várok ettől az évtől. Tetszik az évszám, mert kilencre végződik, de a 2007 sem volt jó év, pedig a szám ott is tetszett. Azért ez mindenképp fontos év lesz, mert érettségizek, befejezem a gimnáziumot és egyetemre megyek! Ráadásul csak egyszer van olyan az ember életében, hogy 19-én 19 éves lesz (mármint pont ilyen nem mindenkinek, de értitek) és ez is idén fog bekövetkezni! Mindig nagyon vártam, az ilyesminek nagy jelentőséget szoktam tulajdonítani.
Kicsit több, mint két hónap múlva pedig két éves lesz a blogom! :) Majd erről is és a tizenkilencedik szülinapomról is hosszan fogok írni, ha eljön az idejük, de közös bennük, hogy mindegyik tény hihetetlen számomra. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire kitartóan tudnék internetes naplót vezetni és hogy még boldoggá is fog tenni! Régebben pedig azt sem hittem volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni ennyi idősen.
Várom ezt az évet, de a fent említett dolgokon kívül nem tudom, miben áll a várakozásom. Szilveszter éjjelét itthon töltöttem, pihentem és meg sem próbáltam különlegessé tenni. Nem tettem meg a minden évben szokásos fogadalmamat sem, amihez szerintem még soha nem tudtam tartani magam, szóval nem is volt sok értelme, inkább csak hátráltatott. Eszembe sem jutott, hogy fogadalmat kell tenni. Éjfélkor a nagynénémmel beszéltünk az interneten keresztül, nála akkor még csak délután három óra volt. Biztosan az ő életén gondolkoztam akkor is, amikor elkezdődött az új év. Hiányzik és jó lenne, ha néha haza tudna jönni. Azzal a tudattal, hogy bármikor hazajöhet, ő is jobban tudná élvezni a kinti életét.
Néha eszembe jutnak a Los Angeles-ben töltött hónapok és hiányzik a város. Most már bármikor mehetnék oda és bármennyi időt tölthetnék ott, az otthonomnak érezném. Akárhányszor csak szóba kerül, mindig bennfentesnek érzem magam, mert én éltem ott, mégha csak pár hónapig is. Ha nem élhetnék ebben az országban, biztosan ott élnék. Legjobban azt hiányolom, hogy ott milyen könnyed és problémamentes az élet, hogy milyen lassú a város ritmusa. Nagyon szívesen kimennék minden évben, de ennek számtalan akadálya van. Akkor fogom újra meglátogatni a nagynénémet, ha már állni tudom az összes költségemet, mert néha nagyon nyomasztott, hogy mennyit nyújtott nekem ő és én nem is tudtam sehogyan viszonozni, annyira jó társaság biztosan nem voltam. És legközelebb már úgy szeretnék menni, hogy magammal viszem valamelyik nagyon jó barátomat, mert kell nekem valaki a korosztályomból, akivel tökéletesen szót értek és akivel megosztom a boldog pillanatokat.
Erről jut eszembe, hogy 2009-ben szeretnék többet utazni, mint eddig. Nagyon zavar, hogy nem ismerem Európát, szóval minden lehetőséget meg fogok ragadni, hogy elmenjek valahová, ahol még nem jártam. Az egyetlen hely, ahol sokszor voltam, az Bécs, de ott szeretnék már teljesen otthonosan mozogni és jól tájékozódni. Magyarországot sem ismerem kellően, szóval itt is van még hova utaznom.
Az utazáson kívül még olvasást is tervezek erre az évre. :) Sokkal többet szeretnék olvasni, mint az utóbbi néhány évben.
Nagyon örülök, hogy végre megfogalmaztam magamban néhány nagy álmomat, amit mindenképpen teljesíteni szeretnék életem során, ilyen például, hogy egyszer vonattal elutazok Mongóliába, megtanulok zongorázni vagy hogy végigjárom az El Camino-t. :) Ezek viszont valószínűleg nem erre az évre esedékesek. A legnagyobb célom jelenleg valami kimagasló eredmény elérése az érettségin és a sikeres felvételi a Pázmányra. Az utóbbitól nem félek, mert nem túl magas a ponthatár, de szeretnék magamnak bizonyítani az érettségivel.
Pillanatnyilag jól érzem magam, de kicsit zűrösek a dolgok a családban és nyomasztanak a jövő heti próbaérettségik is. Viszont még mindig több a kellemes pillanat, mint a rossz és jól esett ez a téli szünet is. Végre rengeteget aludhattam. Még jó lenne egy hétig itthon maradni, de azért kicsit várom is, hogy kimozduljak és emberek közé menjek. Nem az osztályom hiányzik, de néha olyan jól esik elvegyülni az utcai forgatagban vagy egy tömött buszon utazni. Aztán persze hamar elegem is lesz belőle és nem akarok majd mást, mint itthon feküdni. :)
Még valami: újabban sokszor emlékszem az álmaimra és lelkesen fejtegetem is a lehetséges jelentéseiket. Néha egészen érdekes eredményekre jutok! Az egyik álmom például olyan tanácsot adott, amit szívesen megfogadnék, ha merném.
Nos, évindító bejegyzésnek ennyi meg is teszi. Nemsokára újra jelentkezem, ha lesz miről írnom.
