Az utam november 1, 2009
Posted by Réka in film, filó, fordulat, virrasztó, zaklatott, áradat.2 comments
Éppen most láttam egy filmet, A szabadság útjait. Sokáig vártam vele, hogy megnézzem, mert nem tudtam róla szinte semmit, ma este viszont hirtelen rájöttem, hogy ennek a filmnek köze van hozzám és meg kell néznem. Nem akarok sokat mondani, mert biztos vannak, akik nem látták még, de szerintem érdemes megnézni. Borzalmas dolgokról szól, de fontos dolgokról. Nem akarok mindig ugyanazzal jönni, főleg nem azzal, hogy minden, amit olvasok, hallok vagy látok, mekkora hatást tesz rám, de amikor épp sok dolog emészt és mégis nyitott maradok a hatásokra, olyankor szinte minden meg tud érinteni.
Ez a film is olyasmit mondott, amit már tudtam, mégis másképpen mondta és ez is fontos lehet. Pontosan ilyen szemszögből még nem néztem, mi a szabadság. Kezdek biztos lenni abban, hogy eddig nem egészen a nekem való úton jártam. Azt még nem tudom, hogy most vagyok-e valamilyen úton, mert képtelen vagyok döntéseket hozni és a jövőmet csak egy alaktalan masszának érzem pillanatnyilag. Viszont úgy érzem, nem azzal foglalkozom, amivel kellene és ezt csak abból tudom, hogy nem tesz boldoggá és nem tudok neki igazán örülni. Sok döntés vezetett oda, hogy most hol vagyok, mit csinálok és miért… de szerintem nem mind volt helyes. Régebben, ha valamilyen határozott elképzelés kialakult bennem, akár véletlenül is, akkor már nemigen kérdőjeleztem meg, pont azért, mert célokat jelentett és állandóságot. Ezenkívül most úgy látom, hogy eddig szerettem beskatulyázni és keretek közé szorítani magam, így bizonyos dolgokban soha nem kellett próbára tétetnem.
És van itt néhány más dolog is… Úgy érzem, nem mindig kell elmélyülni valamiben ahhoz, hogy értékelni tudjuk. Mindenek felett szeretem például a szépséget, de nem tudom, hogy akarok-e róla így tanulni… és nem biztos, hogy akarom tudni, hogy miért szép, ami szép. Említettem a múltkor is, hogy nem mindig a válaszok érdekelnek, sokkal fontosabbnak tartom a kérdéseket, mert nekem úgy tűnik, azokban már benne van a lényeg. Igazán szeretem, amit tanulok, de nem szeretnék semmit kezdeni vele a későbbiekben és ez talán nem sok jóra vezet. Nem érzem úgy, hogy rossz döntést hoztam azzal kapcsolatban, hogy mit akarok tanulni, egyszerűen nem vagyok benne biztos, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel. Nem akarok tudós lenni, bármennyire is ezt hitettem el magammal egész eddig. Nemrég történt valami elsöprő erejű velem, de nem vettem észre, hogy mi és pontosan mikor… viszont mindent megváltoztatott. A legnagyobb felismerések ideje körülbelül két éve, télen volt, azóta pedig mintha csúszós talajon állnék, bár talán nem is ez a legjobb hasonlat, mert inkább úgy érzem magam, mint aki észrevétlenül mindig máshol találja magát, mint egy alvajáró, akit időnként meglep, hogy hol ébred fel.
Eddig azt hittem, semmire nem vágyom annyira, mint tudást szívni magamba, egyetemre járni, fényes karriert befutni és valamiképpen “kitörni” a környezetemből. Most viszont szeretnék tudni dolgokat, de egészen másféle dolgokat, mint amiket az egyetemen tanítanak; szeretnék valamit alkotni, de nem azért, hogy tudják, ki vagyok, csak az alkotás öröméért; szeretnék sokakról gondoskodni és végre nem csak magamra gondolni és szeretném igazán jól érezni magam, bármit is csinálok, mert ebben még szinte egyáltalán nem volt részem és ez az, amire vágyom és ez az, amivel tényleg ki tudnék törni. Nem tudom még, hogy hogyan fogom ezt csinálni, de azt hiszem, nem kell sok dolog hozzá és végre nem csak beszélni és tervezni akarok, hanem megvalósítani is. Amint kitalálom, hogy mit akarok csinálni, meg fogom tenni és nem akarok mérlegelni, sem józanul megfontolni.
Én nem akarom úgy végezni, mint azok az emberek a filmben! Meg mint olyan sokan mások! Régen azt hittem, amiatt leszek más, mert én tanulni fogok és nagy tudásom lesz és az majd megóv mindentől, de főleg attól, hogy hibákat kövessek el. Persze ez nem így van. Most úgy gondolom, csak az védhet meg ettől, ha mindig azt csinálom, amit szeretnék. Ez így önzően és gyerekesen hangozhat, de egy cseppet sem az, mert ha kitalálom, hogy legyen végzettségem és legyen karrierem, akkor olyasmiért élek, aminek önmagában nincs értelme és én azt szeretném, ha az életnek önmagáért lenne értelme, nem valamiért, ami idegen tőle.
Tudom, hogy sok dologra vágyom, ami nem fog megvalósulni úgy, hogy egyik napról a másikra élek, de nem is ez a tervem. Szeretnék egyensúlyt. Olyasmit akarok csinálni, aminek van értelme, nem kell feltétlenül kézzelfoghatónak lennie, csak tudjak hinni benne és tegyen is boldoggá. Néha máris azt hiszem, hogy tudom, mi lehetne ez, de ez nem olyasmi, amire készülni lehet, ami tudatos elhatározás kérdése, ráadásul a körülmények is sokszor ellenem játszanak.
Nem akarok mindig rejtélyeskedni, de sokszor nevetségesnek érezném a nagy dolgokat leírva vagy talán csak elveszítenék azt a dicsfényt, ami lebeg körülöttük, amíg csak a fejemben vannak. Ezt is nehéz elmagyarázni, de ha valamiről túl sokat és túl nyilvánvalóan akarok beszélni, előbb-utóbb már nem is fogok benne igazán hinni… ezért szoktam ide is úgy írni, hogy inkább csak körülírom, amit érzek. Talán nem akarok túl sokat kiadni magamból. Bár így is rengeteg írok, ez nagyon apró töredéke annak, amit érzek és gondolok.
De mindegy, kezdek nagyon elkalandozni. Nem mintha számítana. Nem akarok semmit úgy igazán megfejteni és most sem akarok válaszokat. Ami fontos, hogy milyen kérdések jutottak eszembe ma.
Mi vár rám? Ura vagyok-e annak, hogy mivé leszek végül? Kell-e félnem attól, amitől a legjobban félek? Mire vágyom a legjobban? Mi tehetne boldoggá? Vajon boldogságra is születtem vagy mindig csak ez a sivárság lesz, amit most érzek? Milyen úton járok és hová vezet…?
Sehol se, sehogy se október 27, 2009
Posted by Réka in filó, gondterhelt, virrasztó, zaklatott.3 comments
Nos, most nincs sok változás a legutóbbi bejegyzésem óta, azt hiszem. Bár most őszi szünet van és nagyon jó itthon lenni, természetesen most sincs minden rendben. Röviden annyi, hogy mintha mostanában semminek nem lenne értelme, amit csinálok és semmi nem tartana sehova se. Unom, hogy mindig van valami problémám és én tényleg próbálok felülemelkedni rajta, de egyre nehezebben megy és mindig csak nagyon kis időre tudom elterelni a figyelmem.
Akkor egy kicsit a jó dolgokról is! El sem mondhatom, mennyire boldog vagyok most itthon! Jókat alszom a kényelmes, puha ágyamban, a jó illatú szobámban, minden reggel van időm ráérősen reggelizni és teát szürcsölni. Sok időt töltök anyukámmal, általában beszélgetünk, filmeket nézünk vagy a konyhában találunk ki valamit. Csomót tudok játszani a kedves kis állataimmal, akik amúgy is nagyon hiányoznak mindig. A hely, ahol élünk, sem fogható semmi máshoz… annyira tiszta és friss a levegő, a táj olyan szép és olyan sok mondanivalója van, hogy ilyenkor nem is hiszem el, hogy az idő legnagyobb részében hogyan bírom ki máshol. Túl meghitt a viszonyom ezekkel a helyekkel, az ismerős dolgokkal… Furcsa, hogy ilyen nehezen bírom a távollétet, de főleg attól borzalmas olykor, hogy úgy érzem, kicsúszik a talaj a lábam alól, nincs kapaszkodóm, a semmi szélén ácsorgok és mintha a leghalványabb sejtelmem sem lenne, mi vár rám.
Különben is, nagyon sok szempontból olyan, mintha semmi sem változna az idő múlásával, mintha csak körbe-körbe haladnék és ez igazán kétségbeejtő tud lenni. Évek óta alig változik valami az életemben és kezdem megelégelni a helyzetet. Sokáig élveztem azt, ahogyan élek, még a gondjaimból is tudtam vigaszt meríteni, mert tudtam, hogy én választottam ezt az egészet. Újfent viszont gyakran elgondolkodom, hogy jó-e ez egyáltalán így és hogy tényleg ezt választottam-e? Nagyon nehéz ezekre felelni, de még rájuk gondolni is. Teljesen össze vagyok zavarodva. Mehetnék homlokegyenest az ellenkező irányba, mint eddig, de az biztos, hogy nem én lennék. Olyan fura az egész, tudom, hogy soha nem csak két választási lehetősége van az embernek, hanem legalább egymillió… és a legjobb nem is választani közülük. De nem bírok csak úgy ülni egy helyben és a nagy semmivel foglalkozni! Nem bírok “önmagam” lenni és most épp azt sem tudom, milyen az… Mi az, ami igazán fontos belőlem?
És azt is érzem, hogy ide is ugyanarról írok már évek óta. Főleg emiatt írok egyre ritkábban, ha lenne miről, úgyis találnék időt rá… De minek ismételjem magam szüntelenül? Néha visszaolvasom, mit írtam és sokszor még a szavak is ugyanazok, mint amiket évekkel korábban használtam valamivel kapcsolatban. Nem tudom, mi a teendő. Az egy jól hangzó tanács, hogy ne akarjak hirtelen semmit és senkit megváltani, nem kell életre szóló döntéseket hozni minden nap, csak üljek a seggemen és a dolgok úgyis alakulnak valahogy. Meg hagyjuk megtörténni a dolgokat. Élvezzük, ami van… A legtöbbször ezeket hallom, de mondani ilyesmit teljesen más, mint átélni. Nem bírom már a semmittevést! Nem lehet hagyni megtörténni a semmit és nem lehet élvezni a semmit! Akkora indulatok feszítenek, túlnőnek rajtam az érzések, túlcsordulnak rajtam a vágyak, néha már úgy érzem, mintha patakokban csordogálnának belőlem a pórusaimon keresztül; mintha az egész testem egy nagy csomó villamosság lenne; mintha ki kellene hánynom magamból a felesleget (bocsánat a kifejezésért), mert nem tudok már mit kezdeni a sok élettel és a szavakkal, amik felbugyognak a torkomon. De mindig kénytelen vagyok visszanyelni az egészet és így már talán sejthető, hogy ez milyen érzés… minden egyes ki nem mondás, minden egyes egy helyben maradás és minden hiábavaló visszafogottság időtlen időkig kísért.
És most már nem elég a tanulás, mint régen. Sajnos muszáj beismernem, hogy már nem vagyok mindig ugyanannyira lelkes, nem feltétlenül elégít ki az, hogy tudást halmozok fel. Vagyis igazából önmagában nem elég. Így, hogy a környezetemtől egészen elidegenedve érzem magam, nem tudok mit kezdeni azzal, hogy megtanulok valamit, sőt, kicsit sem tesz boldoggá.
Időről időre kitalálom, hogy mire vágyom valójában, de néha az is eszembe jut, hogy talán teljesen őrültség mindez. Van, hogy utazni szeretnék, menekülni, ha úgy tetszik, kalandozni, új életet kezdeni, de talán sehol nem lennék boldogabb. Eléggé hiszek abban, hogy nem a körülmények számítanak, hanem amit magunkban felfedezünk. A kalandoktól tapasztalatokat, nagy felismeréseket, bölcsességet remélek, de az is lehet, hogy a legnagyobb dolog, amit így megtanulhat valaki, az az, hogy mindegy, hol vagyunk, ha nem tudunk kibékülni magunkkal valahogy.
Néha pedig azt találom ki, hogy ki az, aki boldoggá tehetne engem. Ebből talán még nagyobb hülyeségek sülnek ki, csak nekem persze fogalmam sincs róla valójában. Biztos csak idealizálok embereket. Vagyis egy embert. De honnan tudhatnám? Miből lehet észrevenni, hogy nem látunk tisztán?
Nem azért teszek fel kérdéseket, hogy valaki válaszoljon rájuk, ez fontos. Azt vettem észre, hogy szinte soha nem várok választ, ha kérdezek. Nem hiszem, hogy bárki is tudna jó tanáccsal szolgálni, egyszerűen csak ez a módja annak, ahogy töprengek. Úgyis lényegesebbek maguk a kérdések, mint a nevetséges válaszok, amik adhatók rájuk.
Tudom, hogy ez a teljes kétségbeesés csak ideiglenes, majd túl leszek rajta, mint már sokszor, de attól még nagyon nehéz. Tudom, hogy van otthonom, de nem lehetek ott, tudom, hogy vagyok valamilyen, de nem tudok olyan lenni, tudom, hogy szerethetne valaki igazán, de nem szeret. Lényegében ennyi az egész. Na mindegy, még itt sem szoktam ilyen kitárulkozó lenni. Csak most már túl szomorú vagyok és kezdek belebetegedni.
“Was that the wrong pill to take? You made a deal and now it seems you have to offer up, but will it ever be enough?”
Ezt hallgatom: [Florence + The Machine - Rabbit heart]
Vihar előtt május 27, 2009
Posted by Réka in zaklatott.add a comment
Amikor ma felébredtem, csak azért éreztem jól magam, mert a kilátás az ablakomból annyira jól illett a hangulatomhoz. Erős szél süvít ott kint és a látóhatár mentén egészen fekete felhők gyülekeznek. Hiába van nagyon rossz idő, egyszerűen ettől érzem úgy, hogy minden a helyén van.
